Relatív munkaerőhiány Magyarországon

Miközben a foglalkoztatáspolitika előtt álló legnagyobb kihívás az aktív foglalkoztatottak számának növelése, illetve a munkanélküliségi ráta további leszorítása marad, a hazai munkaerőpiacon egyre fokozottabb figyelmet kíván egy speciális jelenség, a relatív munkaerőhiány is. A „relatív” kifejezés többféle szempontból értelmezhető.

    Utalhat olyan speciális szakmákra, amelyek esetében akár országos szinten is jellemző a betöltetlen állások magas száma. Ilyen terület egy ideje az informatika: a munkaerő-közvetítők szinte végtelen számban tudnának elhelyezni programozókat, ha lenne elegendő jelentkező. A relatív munkaerőhiányt hosszabb távon, főként a képzési rendszer hatékony alkalmazkodása révén lehet enyhíteni.

    Ezúttal a fenti kifejezés másik értelmezése az egyes régiókra jellemző szakképzett munkaerőhiányt jelenti. Konkrétabban azt a problémát, hogy a kívánatos bérszinten az adott régióban nem található meg a keresett munkaerő. Nem kell feltétlenül a legmagasabb képzettségi szintekre gondolnunk. Az ugyanis egyes ipari központokban (Győr, Székesfehérvár, Kecskemét) jó ideje probléma, hogy miután a környéken elérhető „szabad” szakembereket már mind alkalmazták, a konkurensek egy idő után kénytelenek voltak egymás munkatársait elcsábítani. Ezzel a munkakörért kínált bér szintje is jelentősen megemelkedett.

    Új fejlemény viszont, hogy egyes régiókban immár betanított munkások sem jelentkeznek kellő számban a meghirdetett álláshelyekre, közben Észak-Kelet Magyarországon vagy éppen a Dél-Dunántúlon továbbra is komoly gond az elhelyezkedés. Nyilvánvaló, hogy az egyre szélesebb foglalkoztatási körben jelentkező relatív munkaerőhiány a foglalkoztatók és a foglalkoztatottak számára egyaránt hátrányos helyzetet eredményez. A megoldást, a munkaerőpiac kiegyenlítődés irányába való elmozdulását rövidebb távon az országon belüli mobilitás ösztönzése jelentheti, míg hosszabb távon újabb „gazdasági gócpontok” kialakítása lehet a gazdaságpolitika feladata ezen a téren.

    Az elmúlt évtizedben – a kiszolgáló és közlekedési infrastruktúra megerősödésével párhuzamosan – alakult ki az a tendencia, hogy a nagy élőmunka-igénnyel rendelkező iparágak vidéki helyszíneken valósítottak meg jelentős beruházásokat. E területek azonban Budapestnél jóval kisebb munkaerőpiaccal rendelkeznek, amelyek adott szakképzettségi szinteken és bérszint mellett hamar telítődtek. Tovább élezte a helyzetet a válság, amely a munkáltatókat arra késztette, hogy pályakezdők helyett a már meglévő tapasztalattal rendelkező, vagyis kisebb beválási kockázatot jelentő munkatársakat alkalmazzanak, ami tovább szűkíti a potenciális jelöltek körét.

    Jelenleg leginkább a két autóipari fellegvárban, Győrött és Kecskeméten tapasztalható, hogy szakmák jelentős körében a piac gyakorlatilag teljesen felszívta azokat a munkatársakat, akik egyszerre három feltételnek is megfelelnek: szakképzettek, rendelkeznek megfelelő munkatapasztalattal és hajlandóak egy adott bérszinten dolgozni. Ha az ország észak-keleti, illetve dél-nyugati részén (például Debrecenben és Pécsett) is sikerülne hasonló ipari központokat kialakítani, az regionális szinten már megteremtené a kiegyenlítődés feltételeit.

    Rövidebb távon a munkaerő régiók közti tömeges átmozgatása lehet az a megoldás, amely a frekventált részeken megszünteti a gyakran a további fejlesztéseket hátráltató relatív munkaerőhiányt, miközben más területeken enyhíti a magas munkanélküliségi ráta okozta feszültségeket. Ennek érdekében a munkaerő-közvetítő és -kölcsönző cégek már eddig is jelentős mértékű munkát végeztek, ám a hatékonyságot további foglalkoztatáspolitikai lépésekkel lehetne fokozni.

    A mobilitás ösztönzésére jelenleg is léteznek igen hatékony eszközök. Ilyen eszköz az albérlet támogatása, amely havi szinten akár 100 ezer forinttal is hozzájárul a más régióban alkalmazott dolgozó lakhatási feltételeinek megteremtéséhez. A támogatás elnyerése érdekében azonban jelenleg kizárólag maga a dolgozó járhat el, aki gyakran nem megfelelően informált. Jelentősen javítaná a hatékonyságot, ha ebben az ügyben a munkáltató vagy a közvetítő is eljárhatna, a juttatási csomag egyfajta részeként kezelve a támogatást.

    Célszerű volna ismét a prioritások közé emelni olyan munkásszállás kapacitások kialakítását, amelyek megfelelő színvonalon, mérsékelt költségek mellett biztosítják a lakhelyüktől akár több száz kilométerre dolgozók megfelelő elhelyezését. Mindez akár direkt állami beruházásokkal, akár a nagyobb munkáltatók ilyen irányú támogatásával megvalósítható lehet.

    A mobilitást elősegítő programokat az eddigi tapasztalatok szerint jórészt a vidékről Budapestre tartó munkavállalók vették igénybe. Ezért célszerű lehet azt is megvizsgálni, hogy – akár további kedvezményekkel, akár más ösztönzőkkel – hogyan lehet a mobil munkaerő nagyobb részét az egyre szorítóbb munkaerőhiánnyal küzdő vidéki ipari központokba terelni.
A közvetítők mellett a munkaerő-kölcsönzők is egyre nagyobb tömegeket mozgatnak meg az adott megyéken túli munkahelyekre.

    Ez a foglalkoztatási forma egyre több vállalat számára kínál rugalmas, az üzleti helyzetekre gyorsan reagáló megoldást. A fiatal pályakezdők számára pedig gyakran kizárólagos lehetőséget kínál arra, hogy beléphessenek a munka világába. Ezért is volna fontos, hogy az egyik leghatékonyabbnak bizonyuló foglalkoztatáspolitikai eszközt, a munkahely-teremtési támogatást adott feltételek teljesülése mellett a kölcsönzött munkaerő alkalmazására is igénybe lehessen venni.

    További apró támogatások – például adott számú állásinterjú esetén utazási kedvezmények igénybe vételének lehetősége – szintén érezhetően hozzájárulhatnak a mobilitás erősítéséhez, az egyenlőtlen munkaerő-eloszlás miatt keletkező anomáliák csökkentéséhez, végső soron a gazdaság gyorsabb felpörgetéséhez.

Szerző: Fehér Tamás, A szerző a Trenkwalder Személyzeti Szolgáltató Kft. ügyvezető igazgatója

Forrás: Világgazdaság.hu