Startlaphoz Csatlakozz!

London a második legnagyobb magyar város a nagyvilágban

El lehet menni: Honfoglalók vagy kalandozók?

Írta: Szakszervezetek.hu
Közzétéve: 2014. szeptember 21. vasárnap, 17:37

Ma már London „Cleveland”, vagyis a második legnagyobb magyar város Budapest után a nagyvilágban. Az angol főváros lehagyta Bécset az utóbbi években, de feljövőben van Berlin is. Fogyatkozik ugyanakkor a valaha ugyancsak második helyezettként emlegetett Bukarest magyarsága, az ottaniak, ha tehetik, visszahúzódnak Erdélybe – olvasható a HVG-ben.

Bécs: büszke vár
 
   Régi magyar célpont Bécs. A kalandozók óta hol sereggel – mint Mátyás király – vették be a mai osztrák fővárost vagy elődjét, hol menekülőként, bevándorlóként, vendégként árasztották el. A hivatalos adatok mégis viszonylag kevés magyart regisztrálnak az osztrák fővárosban: a legutóbbi, 2013 elejéről származó népességadat 1,74 millió városlakóról szól, a 23 százalékukat jegyezték külföldiként, köztük 37 004 magyart. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy csak ennyi magyar gyökerű, tudatú lakója lenne a Duna-parti városnak. Az említett adatból hiányoznak a kettős állampolgárok, az ingázók, az alkalmi lakók. Valójában – ahogy a helyi telefonkönyvből is kiolvasható – alig van olyan bécsi család, amelynek ne lenne legalább egy magyar őse.
 
  Különféle becslések szerint százezerhez közelít a Bécsben élő magyarok száma, beleértve a több ezer fős diákságot, a vendégségbe érkező, de itt ragadó kutatókat, számítógépeseket, orvosokat, ápolónőket. A vendéglátóipar – a szakácsok, a pincérek, a konyhai kisegítők révén – már régen „magyar kézben” van, a postás is gyakran magyarul csenget. A bolti eladók, az autószerelők, a kocsimosók, az újsághordók serege is növeli az otthoni érzetet, amit tovább erősítenek olyan „apróságok”, hogy az osztrák főváros épületei, például a Ringen, nagyon emlékeztetnek a pestiekre, de még az ételek között is sok a hasonló. Talán az ezeréves kapcsolat, a történelem közös része is teszi, hogy nincs ellenérzés a magyarokkal szemben, sőt inkább pozitív diszkrimináció tapasztalható, még akkor is, ha nem az anyaországból, hanem valamelyik szomszédos államból jöttek Bécsbe. Az érkezők többsége nem szándékozik osztrákká válni, nyugdíjaséveit inkább eredeti hazájában tervezi eltölteni.
 
  Péter Zoltán migrációkutató három barátjával 1986-ban hagyta el Erdélyt, s mert magyarországi letelepedése kilátástalannak tűnt, inkább átlépte az osztrák határt (szerinte titkos egyezséget kötöttek a magyar hatóságok az osztrákokkal, miszerint a „csóró” erdélyieket átengedik). Könyvet írt a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült emigránsokról. „Ausztria befogadó volt a 19-esekkel”, de feltételül szabta, hogy a „vendégek” ne politizáljanak, jellemezte azt az időszakot. Az osztrákok persze 1956 novemberére a legbüszkébbek, akkor közel kétszázezer magyar menekülését-kivándorlását segítették, akik közül Ausztriában 18 ezren maradtak. Sokan Floridsdorf és Brigittenau városrészekben jutottak szálláshoz, van, aki még mindig – az időközben persze felújított – első lakásában él.
 
  A kutató életpálya-interjút készített tíz olyan magyar tudóssal, aki Ausztriában lett szakmája kiválósága. E beszélgetések, s átfogó, több évtizedes Bécs-ismerete alapján leszögezte: értelmezhető az „osztrák-magyar” fogalma olyan, Magyarországról érkezettek esetében, akik hozzászoktak az osztrák társadalom anyagi fejlettségéhez, szociális lehetőségeihez, fogyasztják a helyi kultúrát. Ők Ausztriában is, Magyarországon is otthon vannak, valahogy leginkább itt is, ott is, mások szerint viszont itt sem, ott sem.
 
  A „magyar élet” már kialakult Bécsben. „Antennaszerelő Dezső” öt évig Magyarországról járt át tv-antennák szerelésére, ez idő alatt ismerte ki annyira a helyi viszonyokat, hogy ma már bejelentett lakása van Bécsben, s az osztrák jóléti állam szolgáltatásaiból jut a gyermekeinek is, akiket leginkább bécsi magyar orvosokkal gyógyíttat, ha szükséges. Dezső úgy ismeri a helyi antennapiacot, mint a tenyerét. Magyar rendszámú autóval jár, mint sokan mások, így alacsonyabbak a költségek, s a lebukás kockázata kicsi.
 
  Sokan az ausztriai egyetem elvégzése után maradnak Bécsben, ahol mindig adódik baráti társaság, de a beilleszkedés még így is gyakran nehézkes. Annak ellenére, hogy van szervezetük a magyar pedagógusoknak, és éttermek, táncklubok, kulturális rendezvények is „célba veszik” a Lajta keleti oldaláról érkezetteket. A magyarok jelenléte a lakáspiacon is érezhető, bár Nagy Zoltán bécsi ingatlanos szerint leginkább az érdeklődés ugrott meg az utóbbi években. Tapasztalata szerint az újak főleg bérlakást keresnek (a vásárlók inkább befektetők), korántsem egymás, sokkal inkább saját munkahelyük közelségét keresve.
 
  A bécsi magyarok – évtizedekkel az őshonos burgenlandiak után – 1992-ben kapták meg a nemzeti kisebbségi státust, ami anyagi támogatást jelent a kancellári hivataltól és beleszólást jelentő helyet a népcsoportok tanácsában. Az egyes magyar szervezetek, intézmények között nem ritka a kakaskodás, rivalizálás, ám ahogy nő a frissen érkezők száma, úgy halványul az 1945-ös, 1956-os szervezetek által gerjesztett politikai megosztottság.
 
  Milyen Bécsben élni? – kérdezte Péter Zoltán mélyinterjúban Orbán-Németh Zsuzsannát, aki húsz éve vezeti a Napraforgók nevet viselő tánccsoport próbáit. „Amikor fiatalon kijöttem, nehéz volt, mert szociálisan erősen kötődtem Magyarországhoz, de igazából boldog vagyok, hogy olyan városban élhetek, ahol mindent megtalálok, amire szükségem van. (...) És nem vagyok messze Magyarországtól.”
 
Bukarest: léggyökerek
 
  „Két olyan magyar nagyváros is van, amelyiknek lakói nem magyar földön lépdelnek, és a magyarságuk is léggyökereken keresztül táplálkozik. Az egyik Cleveland, az Államokban; a másik: Bukarest” – írta Határ Győző másfél évtizeddel ezelőtt Londonból. A léggyökér valóban a lehető legtalálóbb kép, amelyből kiindulva megközelíthető a bukaresti magyarság sorsa és kötődése nemzeti közösségéhez.
 
  Bukarestről írva sokan indítanak a „Budapest után a legnagyobb magyar város” mítoszával. Az az igazság, hogy az itteni magyarok számát soha senki nem tudta pontosan megmondani, a legutóbbi, 2012-es népszámlálás a román fővárosban nem egészen három és fél ezer magyart mutatott ki. Ez biztosan nem reális, hiszen csupán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) bukaresti szervezetének nyilvántartásában közel hatezer fő szerepel. Adatokkal szolgálhat a három egyházközösség (két református és egy katolikus), az Ady Endre Elméleti Líceum, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (amely a Petőfi Házat, a magyarok kulturális központját működteti), ám az összesítést nehezítik a nyilvántartás nehézségei, az átfedések. A derűlátó becslés sem teheti azonban ma már több mint tízezerre a bukaresti magyarok számát – már persze azokét, akik nem asszimilálódtak, s magyarnak is vallják magukat. Ezenfölül vannak az „átmeneti magyarok”: itt dolgozó, de Erdélybe visszavágyó és adandó alkalommal vissza is térő köztisztviselők, politikusok, újságírók, orvosok.
 
  Az első hullámnak nevezhető magyar csoport a menekülő kurucokkal érkezett Bukarestbe. A város egyik negyede, Berceni feltehetőleg a menekülő főgenerális, gróf Bercsényi Miklós nevét őrzi. Az első olyan népszámlálást, amely az etnikai hovatartozásra is kiterjedt, 1810-ben az orosz megszállók készítették Bukarestben, ez összesen 70 ezer lakost mutatott ki, közülük 1226 volt az „osztrák” (ami főleg magyart jelenthetett). Tömegesen érkeztek a magyarok a XIX. században: 1856-ban a bukaresti református egyházközösség négyezer hívőt számlált, a katolikusok nagyjából ugyanennyien lehettek. 1899 decemberében a 282 ezer bukaresti lakos közül hozzávetőleg 20 ezer volt magyar, az 1930-as – tehát már Trianon utáni – népszámlálás 24 ezret talált a román fővárosban (az Országos Magyar Párt azonban megóvta a cenzust, a magyarság lélekszámát 35-36 ezerre becsülve). Ez lehetett a csúcs, ennek alapján és akkor mondhatták Bukarestet a második legnagyobb magyar városnak. Az Észak-Erdélyt visszacsatoló 1940-es bécsi döntés után nagyon sok magyar elhagyta Bukarestet, a második világháború óta pedig folyamatos a csökkenés: 1991-ben hivatalosan már csak 8355-en vallották magukat magyar nemzetiségűnek a román fővárosban.
 
  A lemorzsolódás egyértelmű, és belátható a folyamat végeredménye is. A megmaradt intézményi háttér és az olykor önfeláldozó szervezőmunka ellenére nehéz egységes és tagolt, specifikusan „bukaresti magyar” kultúráról, gazdasági-társadalmi tevékenységről beszélni. Az oktatás és a vallásgyakorlás kivétel, hiszen létezik az Ady Líceum, hetente kétszer van római katolikus mise magyarul, a Calvineum nevű és a szőlőskerti református templomban hetente többször is tartanak magyar nyelven istentiszteletet, ahogy az unitáriusoknál is.
 
  Az összetartó magyar közösség hiányzik Bukarestben. Ahogy egy második generációs, idős bukaresti orvos mondta: „Maros, Kovászna, Hargita megyében, sőt ott is, ahol nincsenek annyian magyarok, van magyar közösség. Jobban tartják a kapcsolatot, mint Bukarestben. Mi, ha templomba megyünk, be kell kutyagolnunk a város egyik részéből a másikba. Itt vagyunk Bukarestben, de a szívünk ott van.” Megjegyezte azt is a munkájára emlékezve: „Lehetetlen, hogy tíz betegből legalább egynek ne lett volna magyar hangzású neve. De csak kevesen tudtak magyarul, ez az átka az elköltözésnek. A gyerekek még beszélnek magyarul, de az unokák már nem.”
 
  Nem csupán az anyaország, de még az RMDSZ által is elhanyagoltnak érzik magukat a bukaresti magyarok. Mindehhez hozzájárult a magyarországi, de akár az erdélyi jobboldal lenéző, olykor kifejezetten kiközösítő magatartása is velük szemben. A fővárosi románok viszonya viszont sokat javult a helyi magyarokkal, hiszen Bukarest egyre inkább kozmopolita város, az itteni fiatalok például nagyobb arányban beszélnek idegen nyelveket, mint a budapestiek.
 
Berlin: kettősségek
 
  Olyan, hogy „a” berlini magyarok, nos, olyan nincs. Ha a szervezetek felől próbál valaki közelíteni, már akkor is legalább kétfelé ágazik az út. Van egyrészt az egykori nyugat-berlini, de ma is elsősorban az egyesített város nyugati felében élő magyarok egyesülete, a Magyar Kolónia, másrészt van a keleti városrészhez kötődő Magyar Egyesület. A Kolóniát 1846-ban alapították Berlinbe érkezett mesteremberek. A több mint másfél évszázad alatt a folyamatosan érkezők, a hidegháború idején a Nyugat-Berlinbe disszidálók számára volt találkozási hely. A két városrész összenyitása után felmerült, hogy az Egyesület és a Kolónia is egyesüljön, de végül minden maradt a régiben, mert, mint mondják, a keletiek ezt valamiféle beolvadásként élték volna meg. Így aztán mindkét egyesület szervezi a maga programjait: kirándulás, családi est, évente bál – ahogy az egyesületeknél szokás.
 
  A hárommilliós német fővárosban 539 ezer külföldi élt 2013 végén. Értve ezen azokat, akiknek van berlini lakcímük, de állampolgárságukat tekintve nem németek. A több mint félmillió „vendég” között elenyésző, egy százaléknál is kevesebb a magyarok aránya: a népesség-nyilvántartásban mindössze 4062 berlini lakos lakcímbejegyzése mellett szerepel a megjegyzés, hogy magyar állampolgár. Összehasonlításképpen: ugyanakkor 51 ezernél több lengyel és 10 ezernél több román állampolgárságú berlinit tartottak nyilván.
 
  A Berlinben élő magyarokról nem készült szociológiai vagy más felmérés, amiből megállapításokat lehetne tenni képzettség, foglalkozás, életkor, az ideutazás attitűdje vagy bármiféle egyéb szempontok alapján. Nélküle marad a különböző közösségi terek, kulturális események látogatása során szerzett személyes tapasztalat. A tudósító listázhatja magában ismerőseit: a hetvenes években jött idősebb urat, aki élő színháztörténet, az emléktárgy-kereskedéssel és újságírással foglalkozó középkorú kollégát, a második éve banktisztviselőként dolgozó fiatal lányt, aki német barátjával tervezi a jövőjét, a háziorvos magyar asszisztensnőjét – különböző életutak, eltérő motivációk. De él Berlinben PhD-jén dolgozó bölcsész, aki majd meglátja, mi lesz utána, egykori tévés gyártásvezető és az itt „dolgozó” prostituáltakkal foglalkozó szociális munkás is.
 
  A berlini magyar diaszpóra egyik gyülekezőhelye a Friedrichshain városrészben lévő kávéház. A pesti Szimpla azonos nevű „kistestvérét” Kiss Attila hat és fél éve indította útjára. A hely nemcsak arról ismert, hogy itt van szimpla, Traubisoda és lecsó, hanem hogy ott mindig lehet magyar szót hallani, a vendégektől naponta, s az alkalmanként fellépőktől is, hiszen volt már itt irodalmi est Dragomán Györggyel, zenei élmény a Dresch-kvartettel vagy Palya Beával. A zene időközben az éppen most hároméves születésnapját ünneplő Badehausba költözött, ami a zenei kínálatban amúgy sem szegényes környék egyik leglátogatottabb helye lett, világzenei produkciókkal, alkalmanként magyar táncházzal. A Szimpla vendégei nem alkotnak egységes szociológiai csoportot – vannak köztük fiatalok, idősek, frissen érkezettek és már régebben letelepedettek. Sőt – mint Kiss Attila mondta – újabban a magyar turisták is fölfedezik őket: a környék, a Boxhagener Platz megtekintése kötelező programként szerepel a bedekkerekben.
 
  Ellentétben a mindennap nyitva tartó Szimplával, a Berlini Magyar Szalon csak alkalmanként látogatható. Akkor, amikor háziasszonya, Pompéry Judit meghívót küld egy-egy érdekes beszélgetésre, zenei (leginkább kamarazenei) vagy színházi produkcióra. A kezdeményezés még a hetvenes évek Nyugat-Berlinében indult, szigorúan magánalapon. Volt itt vendégként közgazdász és újságíró, szociológus és író – mindig a téma köti össze ezeket a rendezvényeket: „otthonról” van szó valamilyen formában. Legutóbb színházi produkció vendégszerepelt az egykor vadászházként szolgált, ma ugyan tágas, de mégiscsak egy család otthonául szolgáló házban: Parti Nagy Lajos Ibusár című monodrámáját adta elő Bíró Kriszta.
 
  Ilyen alkalmakkor az idelátogató bővítheti ismereteit a berlini magyarokról: a rendezvény fő programpontját követő beszélgetés során megismerkedhet mondjuk a debreceni egyetemről érkezett fiatal filozófussal, aki rendezvényvilágítóként dolgozik, és jól megél belőle, vagy párjával, a fiatal „tanító nénivel”, aki azt tervezi, hogy a tartósan itt élők gyerekeit korrepetálja majd magyar nyelvből. De találkozhat a nemrég érkezett, ugyancsak 30 alatti építésszel, és jelen van az 56-os generáció is, meg a „középosztály”, a hetvenes évek kivándorlói. Pompéry Juditnak háromszáz nevet tartalmazó címlistája van, amivel valószínűleg ő tudja a legtöbbet a berlini magyarokról, s ennek alapján válogatja a meghívottakat. Szerinte egészen biztos, hogy a hivatalosan jelzettnél sokkal több magyar él Berlinben: tavaly, mikor felújították a Berlini Magyar Szalonnak otthont adó házat, minden munkára találtak magyar szakembert, akik közül talán nem mindegyik szerepel a nyilvántartásban.
 
  Szíjjártó Zsolt, a pécsi egyetem tanszékvezetője legutóbbi berlini ösztöndíjas tartózkodása idején részletes kutatási tervet készített a berlini magyarok feltérképezésére, de pénzt azóta még nem sikerült szereznie a megvalósításhoz. A napokban levetítették a Szimplában a Speak Easy Project produkció Londonban forgatott Menjek/Maradjak című filmjét az ott élő-dolgozó magyarokról. Meglehetősen egységes volt a vetítésre meghívott vendégkör szociológiai képe: csupa 30 alatti, a közelmúltban, maximum pár éve érkezett, itt dolgozó fiatal nézte meg az aktuálisan „legnagyobb külföldi magyar városban” élő sorstársairól szóló filmet, aminek most a berlini folytatását tervezik.
 
London: új irány
 
   A Temze partján élve tényleg úgy érzem, hogy Budapest után most London a legnagyobb magyar város. A minap a bankban két lány magyarul arról vitatkozott, hogyan kell az érintőképernyős automatából a számlakivonatokat előbányászni, előtte egy étteremben jött oda hozzánk a magyar pincér, hallva a beszélgetésünket. Mindenhol ott vannak már a magyarok: a szállodákban takarítóként, az egyetemeken diákként, a rendelőkben orvosként vagy asszisztensként. Egy darabig számoltam is, naponta hánnyal találkozom.
 
  Nem lehet tudni, hány magyar élhet Londonban, azt meg, hogy az egész országban mennyien, különösen nem. Uniós polgárként nincs szükségük sem vízumra, sem munkavállalási engedélyre, így alig van olyan statisztika, amely megbízható irányt mutatna. A britek amúgy is nagyon kevés országos kimutatást vezetnek, nemzetek szerinti bontásban pedig alig rögzítenek valamit – legalábbis állami hivatalokban. Annyit azért lehet tudni, hogy évente több tízezer magyar kér társadalombiztosítási (NI) számot, ami az adózáshoz, az egészségügyi ellátáshoz és (majd) a nyugdíj folyósításához nélkülözhetetlen (lesz). Ám aki egyszer már kapott ilyen egyedi azonosítót, azt egész életére megőrzi, tehát az is, aki csak néhány hónapos ösztöndíjjal tartózkodott itt, de már rég hazatért, és az is, aki tíz éve angol férj házastársaként töltött brit földön pár évet, de elvált, majd visszatért Magyarországra. Becslések szerint akár a 700 ezret is közelítheti azon magyarok száma, akiknek van NI-számuk.
 
  Ennek talán ha a fele lehet a szigetországban élő és dolgozó-tanuló magyarok száma, jórészt Londonban vagy környékén. Az uniós belépés utáni rohamhoz hasonló csak 1956 után volt, s mivel 1989-ig nem következett újabb „magyar hullám”, itt nem alakult ki olyasfajta éles megosztottság, mint például a brazíliai vagy argentínai magyarok közt.
 
  2004 mérföldkő volt, de csak tavaly éreztem először azt, hogy az itt élő magyarok száma eljutott arra a szintre (ahová egyébként a lengyeleké már 2005–2007 körül), hogy nemcsak angol munkahelyet próbálnak keresni, hanem kifejezetten a honfitársaikat célozzák meg, vagyis üzletileg már kifizetődő az elég nagyra nőtt közösséget kiszolgáló vállalkozásokat indítani. Van már több, magyarokat ellátó magyar csomagszállító cég, számítógépes gondokat megoldó vállalkozás, ügyvédi iroda, és magyar pszichológus éppúgy, mint szobafestő, asztalos vagy éppen cukrász.
 
   Az uniós csatlakozás utáni első hullámban főként a magasabban kvalifikált, angolul jól beszélő munkavállalók indultak útnak, mostanában sokan nyelvtudás, szakmai képzettség nélkül érkeznek. Aki legalább egy kicsit tud angolul, vagy valamennyit sikerül gyorsan felszednie, az takarítóként, házi beteggondozóként, éttermi kisegítőként mindig elhelyezkedhet, és a mezőgazdasági idénymunka felvevőpiaca is szinte korlátlan. Persze ezeket a munkákat nem a legjobban fizetik, és akik ilyen területeken dolgoznak, azoknak többnyire csak arra futja, hogy többen közösen bérelnek lakást vagy házat London valamelyik külső kerületében. Sok más nemzet polgáraival ellentétben az itteni magyarokra egyébként nem jellemző, hogy tömegesen azonos környéken, ugyanabban a városrészben telepednének le, inkább szétszórtan élnek, és nem is nagyon tartanak össze – szemben például a lengyelekkel –, sőt vannak, akik megpróbálják a gyanútlan újakat lehúzni például nem létező munka vagy szállás ígéretével.
 
   Ellentétben az „ötvenhatosokkal” – akik egykor úgy jöttek el Magyarországról, hogy aligha mehetnek vissza, ezért igyekeztek viszonylag gyorsan beilleszkedni –, az újak egy része átmenetinek tekinti ittlétét, fő célja a pénzkereset. Mivel sokan sokféle háttérrel és indítékkal jönnek ide, nehéz általában „a” magyarokról bármit mondani. Még azt sem lehet meghatározni, jellemzően mit dolgoznak itt. Míg a lengyelek tömegesen helyezkedtek el az építőiparban (már a kabarétréfák is a Polish vízvezeték-szerelőkről szólnak), a magyarok közt nagy a szóródás: éppúgy van köztük építész, menedzser és banki főosztályvezető, kutatóorvos és operaénekes, mint betegápoló, pincér vagy éppen takarítónő. Sokfélék az itteni magyarok, de egyvalamiben közösek: ők már nem emigránsként gondolnak magukra. A mostanában érkezőknek megadatott, hogy szabadon döntsenek, hol akarnak élni, Nagy-Britannia pedig be- és elfogadja őket is.
 
Forrás: HVG

Kedvencek közé   |    Add a Startlaphoz   |    Legyen ez a kezdőlapom   |    Impresszum   |    Jogfenntartó nyilatkozat   |    Adatvédelmi tájékoztató
2012 Szakszervezetek.hu - El lehet menni: Honfoglalók vagy kalandozók?.
Powered by Joomla 1.7 Templates
Mobil nézet | Normál nézet
számítógép szerviz, számítógép javítás, pc javítás otthonában, pc szerviz otthonában,  pc szerelés otthonában, számítógép javítás otthonában, számítógép szerviz otthonában, számítógép szerelés otthonában, laptop javítás, laptop szerviz, laptop szerelés otthonában számítógép szerviz, számítógép javítás, pc javítás otthonában, pc szerviz otthonában,  pc szerelés otthonában, számítógép javítás otthonában, számítógép szerviz otthonában, számítógép szerelés otthonában, laptop javítás, laptop szerviz, laptop szerelés otthonában adatmentés, adat visszaállítás, adathelyreállítás, letörölt, formázott, particionált, pen drive, bit byte bájt kilobájt kilobyte megabájt megabyte gigabájt gigabyte terabájt terabyte terrabájt terrabyte lemez lemezek backup copy bad sector