Tari Annamária: A munkanélküliség roncsoló pszichés állapot

Évekig elhúzódó munkanélküliség, Pán Péter-szindróma, szorongás és menekülés a realitások elől. Tényleg ez vár a húszasokra az egyetem után? Interjú Tari Annamária klinikai szakpszichológussal a Campus Plusz 2014 című kiadványban.
 
Baby boomer, X, Y, Z, alfa – egyre többet lehet hallani ezekről a generációkról. Éles határok húzódnak közöttük?
Ahány kutató, annyiféle felosztás. Igazából nem az a lényeg, hogy ki mikor született, hanem az, hogy a gyerekkoruk meghatározó élménye volt-e az online vagy virtuális tér. Igazán éles határ a digitális és a nem digitális generációk között húzódik – máshogy szocializálódtak, más volt a gyerekkoruk, más az értékrendjük. A baby boomerek és az X generáció tagjai gyerekkorukban azt sem tudták, hogy egyszer létezni fog olyan, hogy internet, míg az Y, a Z és az alfa generáció már a webkettes világban nőtt fel – igaz, az Y-ok részben még a könyvespolcok mellett szocializálódtak.

A Z-k nagy része még otthon él, és az Y-ok közül minden negyedik otthon ragadt az X generációs szülőkkel, pedig időnként úgy tűnik, mintha nem is egy nyelvet beszélnének. Ezek igazi konfliktusgócok.
Valóban sok konfliktus alakulhat ki, mert ezek a generációk a párkapcsolatokról és a munkáról is másképp gondolkodnak. A mostani szülők és nagyszülők életében alapelv volt, hogy egy rendes embernek egész életében egy munkahelye van. Az Y generáció tagjai ezzel ellentétben másfél-kétévente munkahelyet váltanak, igyekeznek előrehaladni, nem igazán jellemző rájuk a márkahűség, a lojalitás. Ez pedig furcsa a szülőknek.
Az is érdekes helyzetet szül, ha a „gyereknek” nincs munkahelye. Ha egy szülő azt mondja, tudja, milyen 19 és 25 éves kor között munkanélküliként élni, vagy friss diplomásként, 22-26 évesen havi százötven önéletrajzot elküldeni, és százharmincra választ sem kapni, akkor téved. Fogalma sincs, milyen érzés. Amikor ő ennyi idős volt, előre látta, mi vár rá. Voltak stációk, amelyeket mindenki végigjárt: befejezték az iskolát, volt munkahelyük, előbb-utóbb meglett a Lada, a lakás, a hétvégi telek, a férj vagy a feleség, a gyerekek.

Most pedig van, aki évekig munkanélküli.
Ma egy huszonéves örülhet, ha fél-egy évet lát előre, aki pedig állandó visszautasítást kap, az sokszor még azt sem tudja, mi lesz vele egy hónap múlva. A munkanélküliség roncsoló pszichés állapot. Az első pár hétben mindenki nagyon aktív, nem veszi magára a visszautasítást. Rossz önéletrajzot küldtem, rossz céghez pályáztam, átírom a CV-t, átírom a motivációs levelet, kicserélem a fényképemet. Amikor ez a frissítés is megvan, újabb adag önéletrajzot küld el. Ha azokra sem kap választ, egyszer csak elkezd repedezni az a páncél, amely az énjét védte, és ha még több visszautasítást kap, be is szakad ez a páncél. Mert a „még mindig nincs semmi” a világtól egy olyan üzenet, hogy „helló, te nem kellesz”.  Ezt nem egyszerű feldolgozni, mindenképpen lesz valamilyen érzelmi következménye.

Milyen?
Az Y és a Z generációnál – és ez szerintem teljesen érthető – kialakul a dacos szembenállás, azt mondják a kutatók, hogy ez a két generáció betárazza a „nem” választ. Látszólag lezseren állnak a munkához – van, aki valóban, sokan azonban csak próbálkoznak. Vannak olyan amerikai kutatók, akik azt mondják, hogy a munkanélküli amerikai fiatalok megtanulták élvezni a dolgot: oké, akkor meghosszabbítom a szabadságomat két-három-négy évvel. Amíg van pénzük, költik, amíg tudnak szerezni, költik. De ez az érzelmi helyzet közben persze erőteljes szorongással járhat, hiszen aki egy kicsit is előre gondolkodik, rájöhet arra, hogy ezek az évek később, mondjuk tizenöt év múlva, amikor majd visszatekint, nagyon fognak hiányozni.

Még rosszabb a helyzet, ha azt sem tudja, merre tovább.
Adott egy pályakezdő, akinek van diplomája, beszél idegen nyelveken, most jött vissza az Erasmusról, elvileg tehát jól néz ki az élete, mégis otthon ül, és az asszisztensi állásokat nézegeti – ez sok esetben azoknak az embereknek a munkaköre, akik még nem tudják, merre tovább. Ilyen helyzetben – érthető módon – a szülő azt gondolja, hogy ha nincs „a” munka, akkor keresni kell egy „b”-t, és csinálni kell azt, mert dolgozni kell valamit. Próbál segíteni a gyerekének, de ha ő már lejjebb is tenné átmenetileg a lécet, a friss diplomás – mindegy, milyen szakos – azt fogja válaszolni, hogy „ne már, én nem megyek”.
Az X generációs szülő egy hónap múlva már ott sütné a krumplit, mert más értékrendje van, úgy gondolkodik, hogy pénzt kell keresni, mert a családot el kell tartani. Az Y generáció – a Z és előrejelzések szerint majd az alfa is – inkább kivár. Akár másfél-két évet is. Az X generáció dolgozni akar, az Y már személyes karriert építeni, a Z pedig sikert szeretne. Ez a fajta munkával szembeni attitűd az Y és a Z generációnál lélektani szempontból   infantilisabbnak látszik, mint a szülők fiatalkorában megszokott volt: miközben felnőtt életelveket hangoztatva nem vállalnak el egy értékcsökkentnek tartott munkát, fenntartják a gyerekpozíciójukat a családban, vagyis el kell őket tartani. Ezt a szülők nagyon nehezen tudják elfogadni, számukra a felnőttség mást jelentett annak idején.
Egyébként – paradox módon – a fiatal generációk sok mindent nagyon jól látnak. Jó munkát szeretnének, elfogadó környezetet, normális fizetést és munkaidőt, egyensúlyban szeretnék tartani a munkát és a magánéletet. Ezek mind fontos és jó elvek, ugyanakkor az Y-ok és a Z-k az idáig vezető utat megpróbálják lerövidíteni. A kutatások nagy része ma azt állapítja meg, hogy csökkent az erőfeszítések szeretete, a kitartás nem szívesen vállalt érzelmi élmény.

Ez a generáció lusta?
Nem lustaságról van szó, hanem arról, hogy az erőfeszítések szeretetét valahogy nem tudták átadni a szüleik, ez az érzelmi muníció – úgy tűnik – nem ment át. Ők már egy sokkal keményebb világban kell, hogy helytálljanak, mint a felmenőik annak idején. Mindannyian elfogadtuk, hogy a fogyasztói társadalom és az információs kor együtt komoly versenyt diktál, amiben nem nagyon lehet lemaradni, mert aki lemarad, az kimarad. Aki lassít, esetleg puha és elfogadó közeget keres, rossz tapasztalatokat szerezhet az életben. A diákok - tulajdonképpen bármelyik iskolatípusban - egyre inkább azt látják, hogy a verseny kiélezett, nincs kímélet, harcolni kell. Ahogy az Y generációsok a munkahelyükön harcolnak jogaikért és státuszukért, a Z-k már középiskolásként olyan érzelmi közegben élnek, amely a kíméletlenséget, az érdekvezéreltséget, valamint a kölcsönösség, a baráti kapcsolatok feladásával megszerezhető eredményeket jutalmazza.
A szülők és a tanárok - sok esetben jó szándékúan - olyan érzelmi működést várnak el a gyerekektől, amelyhez az a muníci, hogy "te vagy a legjobb". Az, amit elvárnak, társadalmilag roppant elfogadottnak tűnik: "legyél jó, sikeres, lehetőleg minél hamarabb". Miközben saját - "múlt századi" - életükben lehet, hogy naponta szembesülnek a kudarcokkal. Mindezért nem a gyerekek a felelősek, és még csak nem is az Y és a Z generáció - már ők is olyan világba születtek, ahol  mindenki elvárja, hogy "képesek legyenek bármire".

A kapunyitási pánikot sokan népbetegségnek titulálják. Olyan ez, mint a bárányhimlő? Előbb-utóbb mindenki átesik rajta?
Nem ennyire rossz a helyzet. Vannak szerencsés Y és Z generációsok, ők azok, akik nem munkát vagy szakmát, hanem hivatást választottak. Bármi lehet ez, művészet, orvoslás, írás vagy akár süteménysütés, de egy életre szól. Ez biztonságot ad, akár van munkájuk, akár nem.  Az Y és Z generációsok másik csoportja nagyjából tudja, hogy mit szeretne. Legfőképpen jól szeretne élni, és itt csúszunk bele a legfőbb csapásirányba, amely már a kapunyitási pánikot jellemzi. A gondolatmenet egyszerű. A fogyasztói társadalmat a pénz mozgatja, tehát sok pénzt kell keresnem. Meg kell néznem, milyen munka az, amivel sok pénzt tudok keresni. Vagyis az Y és a Z generáció sokszor a pénzkeresés elérése mentén választ szakmát. Érthető? Totálisan. Tévútra vihet? Abszolút.

Vagyis rosszul választanak egyetemi-főiskolai szakot?
Igen. Biztos, hogy sokat lehet keresni menő közgazdászként, probléma csak akkor van, ha az ember nem szeret közgazdász lenni, és már az egyetem harmadik évében rájön, hogy inkább tengerbiológus lenne. Hiába van a kezében az évszázad diplomája, nem fog igazán vágyni arra a munkára, és ez hátráltatni fogja.
Azt hisszük ugyanis, hogy a pénz lelkesíteni tud, pedig ez nem igaz. Ha az emberek orra előtt úgy húzgálnak egy nagy zsák pénzt, mint az agárversenyeken a műnyulat, egy ideig mindenki szaladgál utána. Aztán már nem, mert kiüresedik az az érzelmi tér, amely eleinte színpompásnak látszott. Azok az emberek, akik ilyen szempont alapján választanak szakmát, egyetemet, szakot,  nem feltétlenül lesznek jók a munkájukban, mert érzelmileg nem kielégítő a helyzetük, és megjelenhet a gondolat: „nem ezt kellett volna választanom”. Sokan ki sem lépnek a munkaerőpiacra, mert szorongások gátolják őket. Ekkor kezdünk kapunyitási pánikról beszélni. A gazdasági-társadalmi szituáció alátámaszt egy olyan pszichés helyzetet, amely már jóval korábban előállt – a pályakezdő nem tud kilépni az életbe, mert hova is lépne?

Rosszul választott szakot, de ezt visszacsinálni már nem lehet. Hol kell keresni a kiutat?
Nagyon jó dolog, ha az ember harmincéves korára rájön, hogy ő kicsoda. És most nem széttört szerencsesütikre és  tesztekre gondolok, hanem valódi önismeretre. Amikor valaki pontosan tudja, hogy képes-e erőfeszítésekre, képes-e megbocsátani magának, ha hibázik. Szereti-e a kihívásokat, vagy inkább egész nap a kanapén ülve aggodalmaskodik? Türelmetlen típus vagy képes várni? A kapunyitási pánik egyik ellenszere lehet, ha valaki megérti, hogy minél inkább pánikol, minél gyorsabban akarja azt a valamit, minél inkább dühös és dacos amiatt, mert még nem kapta meg, annál infantilisabban viselkedik. A felnőttség azt jelenti, hogy tudok várni és erőfeszítéseket tenni – nem szabad úgy gondolni magunkra, mint egy készülékre, amit egyszer összeraktak, és az úgy van jól. Minden munkát lehet nagyon jól végezni, és minden munkából át lehet lépni egy másikba. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy el kell menni krumplit sütni, de ki lehet találni valami mást, tanulni lehet valami mást.

Az Y generációról írt könyvedben épp a diplomahalmozást nevezed az egyik legalizált egérútnak, amely jó okot szolgáltat arra, hogy a 20-asok, 30-asok minél tovább maradjanak az otthon melegében.
A tanulással önmagában nincs probléma, még az sem baj, ha valaki a közgáz után tényleg tengerbiológiát tanul. Mondok egy másik példát. Valaki elvégezte a turizmus-vendéglátás szakot, de valami másra vágyik. Már az összes csoporttársa utazási irodában dolgozik, és sajnos már a couchsurfinget is feltalálták. Úgy dönt, hogy inkább kitanulja a cukrászatot, süteményeket fog készíteni és gasztrobloggerkedik. A két terület nem áll nagyon távol egymástól, csak míg az egyikben nem érezte jól magát, a másikban megtalálta a saját terepét.
 
A diploma- és ösztöndíjhalmozás viszont sokkal inkább  menekülés a realitás elől. Ezt hívjuk halasztott gyerekkornak, ami valójában a diákpozíció fenntartása, hiszen a diplomahalmozókat a szülők tartják el.

Tömegével költöznek külföldre a pályakezdők. Ez is egy menekülőút?
Ha valaki azért megy külföldre, mert kint tanul, vagy a szakmájában ott talál megfelelő állást, az jó döntés. Akkor is jó lépés a költözés, ha valaki szabadságot ad saját magának, kiszakad egy időre a saját életéből, mert olyan döntéseket kell hoznia, amelyekre még nem készült fel. Az is elsülhet jól,  ha valaki kimegy pénzt keresni, bár jól látszik, hogy ezeknek a próbálkozásoknak a fele befuccsol, mert kiderül, hogy itthon még krumplit sütni is jobb, mint egy londoni kocsmában feketemosogatóként dolgozni.
Néha tényleg nem árt megtapasztalni, milyen máshol, hogy aztán saját magunkat pozicionálni tudjuk, és képesek legyünk örülni annak, amink van. De  felkészületlenül külföldre menni, azzal a fantáziával, hogy majd én leszek az új Zuckerberg, és sikert sikerre halmozok, az a végén keserűséget szülhet. Ellenben, ha valaki tisztában van a saját képességeivel, és úgy költözik ki, hogy még bőven van időm, miért ne tekereghetnék egy-két évig a világban, amíg kitalálom, hogy mi leszek, az egy más hangulatú dolog.

Vagyis ez egyfajta gap year?
Igen. A gap year nagyon jó dolog. Ha bármelyik 19. századi regényt fellapozzuk, azt olvassuk, hogy a családok az iskola befejezése után útnak indították a gyerekeiket, akik két-három évig utazgattak, tapasztalatokat szereztek, aztán elkezdték a saját életüket. Ezt ma már csak a felső tízezer teheti meg, de sok mindent kevés pénzből is meg lehet csinálni. A legfontosabb az, hogy ha már élettapasztalatot szerez valaki külföldön, akkor próbáljon olyan körülményeket teremteni, hogy az az időszak jó hangulatú legyen – a keserves dolgokból származó tapasztalatokat nem szoktuk szeretni, és sokszor nem is használjuk a későbbiekben. Legfeljebb évtizedek múlva.

Szóval ha valaki nagyon rosszul éli meg, hogy feketemosogatóként kell dolgoznia, minél hamarabb változtatnia kell.
Nem szabad beleragadni egy ilyen helyzetbe, keresni kell a jobb lehetőségeket. Egy pszichológus mindig azt mondja, hogy mindenen lehet változtatni, ha az ember tényleg akar változtatni. A sikeres élet kulcsa nem annyira az önbecsülés, hanem az akaraterő - és ez nem összekeverendő az önértékeléssel vagy az önbizalommal. A fejlődésre kell összpontosítani, ha azt akarjuk, hogy tényleges teljesítményünk legyen felnőttként - így lehet elkerülni azt a csapdát, amely a megúszásra tanít. Az más kérdés, hogy sok erőfeszítésbe kerül, lehet, hogy nem sikerül azonnal, lehet, hogy nagyon ki kell tartani, mert három hétig nincs állásod, és napi három kekszen élsz. De meg lehet csinálni.

Forrás: Campus Plusz 2014