A munka világa az önértékelés tükrében

„A saját érdekünkben felejtsük el az önértékelést!” - vallja a szakember. Szendi Gáborral az önértékelés csapdáiról, és az élet valóban fontos kérdéseiről beszélgetett a Profession.hu munkatársa.
 
Korábbi cikkeinkben már több oldalról vizsgáltuk azokat a segítőinket és hátráltatóinkat, amelyek akár a munka világában, akár a magánéletünkben tovább vihetnek. Ám az, valójában hogyan boldogulunk ebben, és milyen az önértékelésünk, az önbecsülésünk, azt nagymértékben mások véleményétől és elismerésétől tesszük függővé. Keressük hát a boldogabb és sikeresebb élet titkát, és eközben számtalan módszer és tréning kerül a szemünk elé, ami azt mondja: fejleszd az önbecsülésed!
 
  Egy teljesen más nézőpontra mutat rá Az Önértékelés csapdájában című legújabb kötetében Szendi Gábor, aki már 15 könyvén keresztül kutatta és avatta be olvasóit a testi és a lelki egészség különböző dimenzióiba, és bizonyította a közhiedelemnek igen gyakran ellent mondó tényeket. A tudós kutató szerint felesleges különböző önképzéssel próbálkoznunk, mivel az önbecsülés alapvetően nem fejleszthető. Azt vallja, hogy az önértékelést a saját érdekünkben inkább el kellene felejteni.Ez kíváncsivá tett minket, és megkérdeztük a szakértőt.

 Profession.hu: Legújabb könyveiben az igazi boldogságra, az ehhez kötődő kiegyensúlyozott értékrendre és az önértékelés elfelejtésére mutat rá. Ön szerint az olvasói egy járt utat képesek elhagyni a járatlanért? Kinél várható sikerélmény, ha elindul ezen az egyedi felfedezőúton?
Szendi Gábor: A hosszú távú siker általában az újítókra jellemző. A könyveimben mindig azt vizsgálom, hogy evolúciós értelemben mire is vagyunk programozva. Az is lényeges kérdés, hogy a merőben új társadalmi környezetünkben ez a program működőképes-e, s ha nem, mit lehetne tenni. Szerintem az jár jól, aki megszívleli a könyveimben foglaltakat, de azt is megértem, ha az én álláspontomat valaki csak egy lehetséges véleménynek tekinti. Az információ korában az a nyertes, aki a jó információt meg tudja különböztetni a rossztól.

 Munkanélküliként sokaknak egyre mélyebbre zuhan az önbizalma, és akár hosszú hetekre, hónapokra elveszítik a korábbi lendületet, motivációt. Mit tanácsol erre az esetre, mi lehet a kiút? És kiknél működik ez?
Sz. G.:  Az önértékelés mára elvesztette eredeti funkcióját, ezért nem szerencsés erre a belső hangra figyelni, mert zsákutcába juthatunk. Persze, ha pozitív előjelekkel bír önértékelésünk, akkor hagyjuk magunkat simogatni, de ha negatív, akkor úgy kell tenni, mintha nem is lenne. Nem könnyű ez, ha mondjuk valaki éppen az állását veszítette el, és sokszor még válaszra sem méltatják. Ám a jó hír: mindenkinél működik ez az újfajta szemlélet, aki képes a rossz érzései ellenére küzdeni. Ezt látom a pácienseimnél is: az eredmény magáért beszél.

 Az önértékeléssel kapcsolatos kutatásai során többször utal az ún. szociométer-elméletre. Mi ennek a lényege? 
Sz. G.:  Az elmélet magát az önértékelést nevezi szociométernek, azaz az önértékelésünk valójában azt méri, mennyire vagyunk elfogadottak és megbecsültek a közösség szemében. A gond azonban az, hogy ma már mást jelent a közösség. Gondoljunk csak a régi falvakra és az ottani közösségekre. Pontosan ismerte mindenki a másik életútját és a mindennapjait is. Ma mit tapasztalunk? Egyidőben tartozunk sok csoporthoz, s ezek a csoportok már nem közösségek. Azaz nem létezik már kölcsönös, szoros érzelmi függés és egymásra támaszkodás. Lassan már a családokban sem. A munkahelyi csoportok konkrét célokra alakulnak, az ilyen csoportokban kialakuló önértékelés hamis, mert nem az egész embert tükrözi vissza. Az is fontos, hogy ez a mérőműszerünk kora gyermekkorunkban igen sok ember esetében rosszul lett kalibrálva, így amit mutat: az hamis.

Ön elismert kutatója az evolúciós tudományágnak. Mit gondol: az anyává vált nők szerepe milyen irányba tart a munka világában?
Sz. G.: A nő biológiailag is, pszichésen is megváltozott az elmúlt száz évben. A férfi-nő kapcsolatot teljesen átírta a nő munkába állása, a fogamzásgátlás és a válás intézménye. Sok nő ma már tudatosan vállalja a gyermektelenséget, vagy szeretne babát, de ez a vágy már nem elemi, nem mindent elsöprő. Aztán ott van az az egyáltalán nem ritka jelenség, hogy mennyire nehéz manapság teherbe esni a nők jelentős részének. Ez is az említett pszichobiológiai változásokra vezethető vissza. Ha pedig megszületik a gyerek, az anya élete hajszolttá válik, és a munka-párkapcsolat-anyaság állandó őrlődésében próbál valahogy túlélni. Röviden: korunk nem igazán kedvez a gyermekvállalásnak.

 Új könyvében megemlíti, hogy évekkel ezelőtt elbocsátották munkahelyéről, és úgy zárta le: „Nem oda tartoztam.” Honnan lehet ezt tudni? Milyen intő jelek vannak, amit akár már korábban felismerhetünk, és mi magunk léphetünk tovább?
Sz. G.: Azt gondolom, hogyha az ember kibontakozását és fejlődését gátolja egy munkahelyi környezet, akkor onnan előbb-utóbb menni kell. Természetesen nem lehet mindent totálisan felrúgni, vannak egyéb mérlegelendő tényezők is egy ilyen döntésnél, de egy idő után biztos, hogy váltásra kerül sor. Tartsuk nyitva a szemünket és a szívünket, és figyeljünk ezekre a jelekre!

Érdekes megközelítésekbe láthattunk bele, ahogy az is elgondolkodtató, hogy megtaláljuk, miben vagyunk igazán jók. Sokan képesek akár egész életükben mások elvárásainak alárendelni hivatásukat, és mondjuk sportfotózás helyett ügyvédként dolgoznak, csak hogy szüleiknek megfelelhessenek.
Pedig a döntés a mi kezünkben van, és nagyon is érdemes bátran meglépni azt, amire szükségünk van. Ahogy Szendi Gábor fogalmaz könyvében: „Mindenki potenciálisan értékes embernek születik, legalábbis elvi lehetőségeiben. Aztán hogy mit kezd a lehetőségeivel, illetve a környezete mit tesz számára lehetővé, az már a realitás világa. Egy terapeutának szerintem az a dolga, hogy fényezés helyett vegye rá páciensét olyan tettekre és életvitelre, ami után joggal lesz az illető büszke önmagára.” Lépjünk hát bátran, ha eljön az ideje!

Forrás: profession.hu