Határon átnyúló munkaügyi jogviták

A globalizáció és kísérőjelenségei a munkajog világát sem kímélik. A transznacionális vállalatok megjelenésével, illetve a külföldi szolgáltatásnyújtás lehetőségeinek exponenciális kiszélesedésével a munkaügyi jogviták is (legalábbis részben) kilépnek a nemzeti keretek közül – olvasható a munkajog.hu oldalán.

   Az Európai Unió (a továbbiakban: EU) jogi szabályozásának is egyik alapvető célkitűzése, hogy a harmonizált kollíziós szabályok révén egységesítse a jogalkalmazást.1 Magyarország mint az EU tagállama több jogi rezsim által befolyásolt, így a nemzetközi munkaügyi jogviták szabályozásának is három szintje figyelhető meg: egyrészt a nemzeti, másrészt az uniós, harmadrészt az uniós kereteken túlmutató nemzetközi szabályozás határozza meg a határon átnyúló munkaügyi jogviták jogi körülményeit. Az alábbiakban áttekintjük azokat a nemzetközi relevanciával bíró munkajogi esetköröket, amelyekben első kérdésként az eljáró fórum kiválasztása merül fel, vagyis a joghatóság problémaköre. A tanulmány a nemzetközi szabályozás fent említett három szintje közül csak a magyar és az uniós joggal foglalkozik. A tanulmány nem tér ki a nemzetközi szervezeteknél foglalkoztatottak munkaügyi jogvitáira, valamint az EU tisztségviselői karának jogvitáira. A tanulmány célja, hogy az egyes felmerülő tényállási helyzetekhez az EU Bíróságának egy-egy releváns ügyét is bemutassa, így szemléletesebbé téve a többféle értelmezési lehetőséget is rejtő normaszövegeket.

A joghatóságot szabályozó jogforrási rendszer
 
  A joghatóság kapcsán hazai jogunk a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendeletben (a továbbiakban: Kódex) szabályozza a munkaügyi jogviták eldöntésére hivatott bíróság kiválasztásának szempontjait. Ezen jogszabály ugyanakkor csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor nemzetközi szerződés másként nem rendelkezik, tehát uniós viszonylatban a nemzeti joghatósági szabályokat felülírja a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001/EK tanácsi rendelet[2] (a továbbiakban: Brüsszel I. rendelet), amely 2002. március 1-jétől hatályos, így az ezt követően keletkezett jogvitákra kell alkalmazni.[3] 2015. január 10. után induló eljárásokban a Brüsszel I. rendelet módosított változata irányadó, amely az 1215/2012/EU rendelet.[4]
 
   A Kódex az általános joghatósági szabályok között rögzíti, hogy a magyar bíróság eljárhat minden ügyben, amennyiben az alperes lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye, jogi személy (jogi személyiség nélküli gazdasági társaság) esetében székhelye belföldön van, hacsak joghatóságát a Kódex ki nem zárja [Kódex 54. § (1) bekezdés]. A különös joghatósági okok között a fogyasztói szerződésekre és az egyéni munkaszerződésekre vonatkozó szabályokat külön tárgyalja a jogszabály, kifejezve ezzel azt, hogy mindkét szerződési típus esetében a „gyengébb fél” védelme a szabályozási ok.[5]
 
  Az általános szabályt kiegészíti a Kódex 61. §-a, amely alapján a munkaszerződésből eredő, a munkavállaló által a munkáltató ellen indított perekben eljárhat magyar bíróság akkor is,
a)  ha a szokásos munkavégzés helye belföldön van, illetőleg utoljára belföldön volt; illetve
b)  ha a munkáltatónak az a telephelye, amely őt alkalmazta, belföldön található, feltéve, hogy a szokásos munkavégzés helye nem ugyanazon államban van, illetőleg volt.
 
  Találunk szabályokat a kizárt joghatóság körében is, amikor a Kódex rögzíti a 62/E. § (1) bekezdés b) pontjában, hogy külföldi állam vagy külföldi állami szerv elleni eljárásra magyar bíróság vagy más hatóság joghatósággal rendelkezik, amennyiben az eljárás tárgya a külföldi állam (külföldi állami szerv) és magyar állampolgárságú vagy belföldön lakóhellyel rendelkező természetes személy közötti munkaszerződésből vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyból eredő jog vagy kötelezettség, feltéve, hogy a munkavégzés helye belföldön van, illetve utoljára belföldön volt; kivéve, ha a munkavállaló a munkáltató külföldi államnak állampolgára.
 
  A munkaügyi jogvitákra irányadó joghatósági szabályokat tartalmaznak a Brüsszel I. rendelet 18–21. cikkei. Ezek értelmében valamely tagállamban lakóhellyel vagy székhellyel rendelkező munkaadó perelhető (1) annak a tagállamnak a bíróságai előtt, ahol lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik, vagy (2) más tagállamban, ha (2a) a munkavállaló szokásos vagy legutóbbi szokásos munkavégzési helyének bíróságai előtt, vagy (2b) amennyiben a munkavállalónak egyik országban sincs vagy nem volt szokásos munkavégzési helye, annak a helynek a bíróságai előtt, ahol a telephely, amely a munkavállalót foglalkoztatta, található, vagy található volt (Brüsszel I. rendelet 19. cikk).
 
   Látható, hogy a szabályozás széles körben biztosítja a felperes munkavállaló számára annak megválasztásának lehetőségét, hogy hol indítja meg a munkáltatójával szembeni peres eljárást. A munkáltató perindítási lehetőségei ugyanakkor sokkal korlátozottabbak, hiszen a 20. cikk értelmében a munkaadó kizárólag annak a tagállamnak a bíróságai előtt indíthat eljárást, ahol a munkavállaló lakóhelye található (nem érintve a viszontkereset indításához való jogot annál a bíróságnál, ahol az eredeti kereset folyamatban van).
 
  További kedvezményt jelent a munkavállalónak, hogy a fentiektől csak olyan joghatóságot kikötő megállapodással lehet eltérni, amely a (1) a jogvita keletkezését követően jött létre, vagy (2) lehetővé teszi a munkavállaló számára a megjelöltektől eltérő bíróságok előtt történő perindítást. Ez praktikusan harmadik állam bíróságainak kikötését is jelentheti.[6]
 
   A rendelet 24. cikke foglalkozik a perbebocsátkozásos joghatóságról, amelyben rögzíti, hogy „e rendelet egyéb rendelkezései alapján fennálló joghatóságtól eltekintve, valamely tagállamnak az a bírósága rendelkezik joghatósággal, amely előtt az alperes perbe bocsátkozik.”
 
   2015. január 10. napjától a Brüsszel I. rendelet helyett az 1215/2012/EU rendelet lép hatályba, amely egyben hatályon kívül helyezi a korábbi szabályozást. A munkaügyi jogviták tekintetében a két szövegváltozat közötti különbség egyrészt a számozás (az új jogforrás a 20–23. szakaszokban szabályozza az egyedi munkaszerződésekre irányadó joghatósági szabályokat), másrészt a munkavállaló által indítható eljárás helye tekintetében az 1215/ 2012/EU rendelet a következő szövegváltozatot tartalmazza: a munkavállaló megindíthatja az eljárást „annak a helynek a bíróságai előtt, ahol vagy ahonnan a munkavállaló rendszeresen munkát végez, vagy annak a helynek a bíróságai előtt, ahol legutoljára rendszeresen munkát végzett” [1215/2012/EU rendelet 21. cikk (1) bekezdés b) pont ii. alpont]. A szokásos és a rendszeres munkavégzési hely kifejezések változását látjuk, de véleményem szerint a joggyakorlatra a fenti változásnak lényeges hatása nem lesz.
 
A joghatóság vizsgálata diplomáciai képviselet munkavállalói esetében
 
  A Fővárosi Munkaügyi Bíróság M.1960/2009/4. számú határozatában vizsgálta azt az esetet, amelyben egy nagykövetség alkalmazásában lévő gépjárművezetők munkaviszonyának jogellenes megszüntetésével foglalkozott. A joghatósággal összefüggésben felmerült az állami immunitás kérdése, valamint az, hogy a nagykövetség mint munkáltató által Magyarország területén dolgozó, magyar munkavállalók munkaviszonyának megszüntetése kapcsán az alperes a per kezdetén következetesen tagadta a magyar bíróság joghatóságát. A Kódex 62/E. § (1) bekezdés b) pontja kimondja, hogy külföldi állam vagy külföldi állami szerv elleni eljárásra magyar bíróság vagy más hatóság joghatósággal rendelkezik, amennyiben az eljárás tárgya a külföldi állam vagy állami szerv és magyar állampolgárságú vagy belföldön lakóhellyel rendelkező természetes személy közötti munkaszerződésből vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyból eredő jog vagy kötelezettség, feltéve, hogy a munkavégzés helye belföldön van, illetve utoljára belföldön volt. Az alperes érvelése szerint a munkaviszony megszüntetése nem értékelhető úgy, mint a „munkaviszonyból eredő jog vagy kötelezettség”, ezért a magyar bíróságnak az ügyben nincs joghatósága. A 2001 augusztusában indult eljárást a bíróság 2003. február 8-án felfüggesztette a joghatóság vizsgálata céljából. Az ítélet indoklása a következő mondatot tartalmazza, mint a joghatóságot megalapozó érvelés: „Az […] válasza alapján közölte, hogy a belföldi munkavégzési helyre, valamint a munkavállaló állampolgárságára figyelemmel a bíróság joghatósággal rendelkezik”. Az alperesi képviselő a későbbiekben a perben érdemi nyilatkozatokat tett, így a másodfokú eljárásban és a Kúria előtt a joghatóság kérdése a továbbiakban nem merült fel. Az ítélet szövege a továbbiakban nem foglalkozik a joghatóság kérdésével, pedig mindenképpen elemzésre érdemes lehet, hogy fentiek fényében milyen indokokkal látta megalapozottnak az elsőfokú bíróság a joghatóságát.
 
   Magunk részéről fenti ügyben álláspontunk az, hogy az alperes jogszerűen vitatta a magyar bíróság joghatóságát. A diplomáciai mentességekről szóló 1961. évi bécsi egyezmény (kihirdette az 1965. évi 22. törvényerejű rendelet)[7] 1. cikk g) pontja alapján a diplomáciai képviseleti személyzet tagjai a kisegítő személyzet tagjai is, „a kisegítő személyzet tagjai” a képviselet személyzetének azok a tagjai, akik a képviseletnél kisegítő munkakörben teljesítenek szolgálatot. A képviselet tagjai tekintetében az egyezmény 7. cikke rögzíti, hogy „a küldő állam szabadon nevezi ki a képviselet személyzetének tagjait”. Fentiek értelmében a következő kérdés merül fel: amennyiben a kisegítő személyzet tagja a fogadó állam állampolgára, és munkaviszonyának jogellenes megszüntetése a jogvita tárgya, úgy elsőbbséget élvez-e az elv, mely szerint a küldő állam joga a munkavállalók megválasztása, vagy a kérdés a munkaviszonyból származó jogok és kötelezettségek körébe tartozik. Ezzel a kérdéssel a Fővárosi Bíróság nem foglalkozott behatóan.
 
   Foglalkozott egy rendkívül hasonló üggyel azonban az Európai Bíróság. Az eljárás tárgya olyan felperes elbocsátása miatti jogvitára vonatkozó bírósági joghatóság kérdésének megítélése, aki egy tagállamnak és egy harmadik államnak egyaránt állampolgára, és akit e harmadik államnak az e tagállamban lévő nagykövetsége e harmadik állam bíróságainak joghatóságát kikötő munkaszerződés alapján gépjárművezetőként alkalmazott e tagállamban.[8] Az Európai Bíróság megállapította, hogy „valamely nagykövetség által az állam nevében kötött munkaszerződések vonatkozásában a nagykövetség a 44/2001 rendelet 18. cikkének (2) bekezdése értelmében vett »telephelynek« minősül, amennyiben a vele az említett munkaszerződéseket megkötő munkavállalók feladatai a nagykövetség által a fogadó államban folytatott iure gestionis tevékenységhez kötődnek”, vagyis nem közhatalmi feladatot látnak el.[9] A bíróság kifejtette, hogy a nemzetközi gyakorlat jelen állapotában az államok más államok joghatósága alóli mentessége nem abszolút, hanem azt általában akkor ismerik el, ha a jogvita a szuverenitás körébe tartozó, iure imperii aktusokra vonatkozik, de kizárható e mentesség, ha a bírósági jogorvoslati kérelem iure gestionis aktusokra vonatkozik, amelyek nem közhatalmi jellegűek.[10]
 
Forrás: munkajog.hu