Az esélyegyenlőség megteremtése elsősorban az állam feladata

Dr. Demeter Judit,az Egyenlő Bánásmód Hatóság volt elnöke szerint Magyarországon nem az a kérdés, hogy mennyi pénzből lehetne felszámolni az esélyegyenlőtlenséget, hanem hogy mennyiből lehet megállítani, visszafordítani a kedvezőtlen változásokat. Úgy véli, az esélyegyenlőség megteremtése olyan komplex társadalompolitikai döntéssorozatot igényelne, amelyben a gazdaság, az oktatás- és a szociálpolitika, a foglalkoztatás és a családpolitika mind egy irányba, a társadalmi igazságosság irányába mutat. Beszélgetésünkből az is kiderül, a volt elnök szerint milyen jövőt ígér, ha nem lépünk az ügyben – olvasható a pedagogusok.hu oldalán.

– Létezik-e Magyarországon esélyegyenlőség a gyermekek számára?
– Először arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy létezik-e általában esélyegyenlőség Magyarországon? Erre mindenki tudja, tapasztalatai alapján megadhatja a választ: nem, nem létezik. Az egyenlő bánásmódról szóló törvény is csak az esélyegyenlőség előmozdítását célozza, és a lehetőségét teremti meg az esélyegyenlőségi intézkedéseknek. Ezek olyan intézkedések, amelyekkel a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat többletjuttatások, kedvezmények, támogatások által megpróbáljuk olyan helyzetbe hozni, hogy ne szenvedjenek hátrányt az élet különböző területein a jobb helyzetben lévőkhöz képest. Magyarország alaptörvénye kifejezetten rendelkezik arról, hogy többek közt a gyermekek esélyegyenlőségének megteremtését különböző intézkedésekkel kell elősegíteni, ami az egyenlő bánásmódról szóló törvény szerint elsősorban az állam feladata.
Csakhogy e rendelkezések alapján az állam esélyteremtő intézkedései nem kényszeríthetők ki, legalábbis jogi úton nem, az aktuális kormány társadalom-, gazdaságpolitikája kijelöli a kedvezményezettek körét és az előnyben részesítés formáit, feltételeit és mértékét. Ha egy országban e döntések következményeként a társadalom tagjainak egyharmada a létminimum alatt tengeti életét, akkor az ilyen családokban született gyermekek esetében esélyegyenlőségre törekvésről nem beszélhetünk. Martin Lipset amerikai szociológus megállapítása szerint „a mélyszegénység környezetében a demokrácia intézményrendszere nem tud működni”, az érintettek érdekérvényesítő képessége a nullával egyenlő.

– Milyen különbség van akár forintban, akár tanulási, étkezési, lakhatási stb. lehetőségben a leggazdagabbak és a legszegényebbek között?
– Sokféle kutatás és felmérés foglalkozik a jövedelemkülönbségek alakulásával és a gyermekszegénység terjedésével, ezek megegyeznek abban, hogy a helyzet Magyarországon folyamatosan romlik, de a gazdasági válság óta aggasztóan negatív trendek érvényesülnek, különösen a gyermekszegénység mélyülésében. A gyermekek 43 százalékát fenyegeti szegénység és társadalmi kirekesztés, 35 százalékuk komoly anyagi nélkülözések között él. E tekintetben csak Bulgária teljesít rosszabbul. A mindennapi életben ez azt jelenti, hogy gyermekek százezrei üres gyomorral mennek iskolába, hivatalos adatok szerint 40 százalékuk jogosult ingyenes étkeztetésre az iskolában, de hétvégén és iskolaszünetben éheznek. Milyen iskolai teljesítmény várható el attól a gyermektől, akinek családjában esetleg egyetlen közfoglalkoztatott szülő van, vagy a lakásukban csak gyertyával világítanak, hiszen a magyarok 25-30 százaléka szép magyar kifejezéssel élve „energiaszegénységben” él. Én hetente többször elmegyek egy közösségi ház előtt, amelynek bejáratánál mindenféle művészeti tanfolyamot hirdetnek gyermekeknek az aerobictól a bábozáson át a színjátszó körig. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hányan engedhetik ezt meg gyermekeiknek: nem az volna természetes, ha ezt a kérdést nem kellene megfogalmazni? A leggazdagabb családok gyermekeinek mindez természetes, sokuk számára az eltúlzott szülői ambíció miatt már egyenesen megterhelő. Többségük azonban nem is találkozik szükségben élő kortársaival, elkülönülten laknak, tanulnak, a lakhatási és az iskolai szegregáció enyhítésére korábban tett intézkedések sem értek el érzékelhető hatást, az utóbbi években pedig az integrációellenes politika látszik tért nyerni. Ez utóbbira példa az a legutóbbi törvénymódosítás, mellyel az egyenlő bánásmódról szóló törvénnyel ellentétesen felhatalmazást kap a kormány, hogy rendeletben határozza meg azokat a feltételeket, amikor az iskolai elkülönítés nem valósít meg diszkriminációt.

– Mi a módja az esélyegyenlőtlenség fölszámolásának?
– Ez a kérdés egyszerűen nem megválaszolható. Olyan komplex társadalompolitikai döntéssorozatot igényelne, amelyben a gazdaság, az oktatás-és szociálpolitika, a foglalkoztatás és a családpolitika mind egy irányba mutat, a társadalmi igazságosság irányába. Ami az oktatást, a köznevelést illeti – néhány kivételtől eltekintve –, nem látok áttörésre reményt adó intézkedéseket. Sőt az oktatási intézményrendszer központosítása – beleértve a tantervek, a tankönyvellátás és az intézményvezetők feletti munkáltatói jog miniszteri gyakorlását –, az önkormányzati és alapítványi szerepvállalás visszaszorítása, de még a szülők választási szabadságának korlátozása is azt jelzik, hogy nem teremtődnek meg az esélyegyenlőtlenség felszámolásának feltételei. A szülői szervezetek, sok szakértő tiltakozása ellenére leszállított tankötelezettségi korhatár épp a legszegényebb családok gyermekeit fosztja meg a társadalmi felemelkedés lehetőségétől, gyakorlatilag utcára teszi őket. De említhetném a szakképzési rendszer minőségi oktatást ellehetetlenítő átszervezését, vagy legutóbb a gimnáziumi oktatás visszaszorítását célzó esélyegyenlőség-ellenes intézkedéseket is. Vannak persze támogatható változások, szerintem ilyen a hároméves kortól kötelező óvoda, a Hídprogramok, a tanodák szervezésének lehetősége, de ezek a hátrányos helyzetű gyermekek töredékét érik el. Az esélyegyenlőtlenség fölszámolásához a szülőket, a pedagógusokat, az intézményrendszert szabályozó törvényeket vissza kellene állítani arra a pályára, amelyről a köznevelési törvénnyel leléptek, s amely ezeknek a gyerekeknek is megadja az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges kompetenciákat.

– Mennyi pénz kellene ennek csökkentéséhez, és mennyi van rá?
– Nem az a kérdés, hogy mennyi pénzből lehetne felszámolni az esélyegyenlőtlenséget, hanem hogy mennyiből lehet megállítani, visszafordítani a kedvezőtlen változásokat. Tény, hogy a közoktatásra fordított kiadások folyamatosan csökkentek, amiben szerepe volt a tanulószám csökkenésének, az intézményszerkezet és a pedagógus-pályaút változásainak. 2009-ben az iskolai oktatási költségvetéssoron 685 milliárd forint szerepelt, a most elfogadott 2015. évi költségvetésben 524 milliárd. A pedagógusokat képviselő szakszervezetek egyöntetű véleménye szerint ehhez képest plusz 150-200 milliárdra volna szükség. Az alapítványi iskolák támogatásának 75 százalékra történt csökkentése a közvélekedéssel ellentétben nem az elitiskolák, hanem a hátrányos helyzetű gyermekek tehetséggondozását segítő iskolák működését lehetetleníti el.

– Mi következik abból, ha nem lépünk, hogyan befolyásolja ez az egyéni sorsokat és az ország jövőjét?
– Sajnos azt kell mondjam, nem sok idő kell, hogy megtapasztaljuk. A tankötelezettségi korhatárt elérő, képzetlen fiatalok előbb-utóbb megjelennek, és tovább terhelik a szociális ellátórendszert, vagy csatlakoznak a megnyomorított közmunkások százezreihez. Az alacsony képzettségű szakmunkások alkalmatlanok lesznek a piaci igényekhez igazodó, rugalmas pályamódosításra. Hosszabb távon rendkívül károsnak tartom, hogy a gyermekek sorsa egy életre eldől 13-14 éves korukban, a hátrányos helyzetűek kitörési lehetőségei a végletekig beszűkülnek.
Hadd zárjam egy személyes megjegyzéssel: az én felmenőim közt és rokonságomban egyetlen diplomás sem volt, többségük még a hat osztályt sem végezte el, édesapám elmúlt 40 éves, amikor leérettségizett. Egy mai hasonló helyzetben lévő gyermeknek vajon mekkora esélye van diplomát szerezni? Önökre bízom a választ.
 
Forrás: pedagogusok.hu