Az álláskeresés a világ egyik legkeményebb melója

Csalódni fog, aki félvállról veszi az állásinterjúzást, a cégek ugyanis keményen próbára teszik a jelentkezőket. Úgy gondoltuk, megmutatjuk, hogy megy ez nekünk minden különösebb felkészülés nélkül, elmentünk tehát egy (majdnem igazi) állásinterjúra: Mohács! Már a kézfogásnál baj volt. A HVG álláskereső sorozatának második része.

  „Az állásinterjú nem az a hely, ahol a gyerekeidről kell beszélni.” Kegyetlen, de ez van – ebből kaptam ízelítőt a Kontakt Alapítvány Bécsi úti irodájában. Voltam már náluk álláskeresési tréningen, most pedig egyéni tanácsadásra vártak. Az első alkalom ugyanis csoportos foglalkozás volt, nekem maga a szembesítés a munkanélküliség valóságával: egy kötelező találkozó, amilyenen minden munkanélkülinek részt kell vennie, különben nem jár a segély – együtt kell működni, így mondják hivatalosan. És ott derült ki, hogy aki akar, olyan egyéni tanácsadáson is részt vehet, ahol személyre szabottan foglalkoznak az ügyfelekkel, segítenek álláshirdetésekre jelentkezni, önéletrajzot vagy motivációs levelet írni, és felkészítenek az állásinterjúkra.
 
  Nosza – mondtam –, rajtam ne múljon! Kíváncsi voltam, valóban tudnak-e segíteni az álláskeresőkön, hogy munkát találjanak. Megkerestem tehát a Kontakt Alapítványt, hogy szervezzenek nekem egy ilyen (amúgy ingyenes, minden álláskeresőnek felkínált) alkalmat, ahol kipróbálhatom magamat, és kiderül, vajon megállnám-e a helyem egy interjún.
 
Már a kézfogás sem lehet gyámoltalan
 
  Sajnos vagy szerencsére, de azelőtt sosem voltam állásinterjún, ez kimaradt az életemből. Az alapítvány szakmai vezetője “vállalt el”, aki a telefonban azt mondta, úgy készüljek, már a bemutatkozástól kezdve éles lesz a szituáció. Hittem is, meg nem is; voltak kétségeim, hogyan fogjuk hitelesen “eljátszani” ezt az egészet. Még az interjút megelőző órákban is azon agyaltam, miként tudják majd elérni, hogy ez egy húsbavágó és valós élmény legyen, ne csak bohóckodjunk egyet. A hitelesség kedvéért azt a kerettörténetet találták ki, hogy a hvg.hu gyakornoki pozícióját pályázom meg, ennek megfelelően elküldtem az önéletrajzomat és a motivációs levelemet.
 
   Az irodába belépve a vallatóm határozott kézfogással köszöntött, azonnal azt éreztette, hogy a beszélgetést komolyan kell vennem. Mintha átkapcsoltak volna valamit az agyamban, már nem is újságíróként ültem ott, hanem mint a pályázó, aki élete munkájáért jött. Apróságnak tűnhet, de az öltözködése is ezt a benyomást erősítette meg, bármelyik cég HR-ese lehetett volna. Szégyenszemre én egy egyszerű farmerben és pulóverben állítottam oda.
 
   Abból is látszott, hogy nem veszi félvállról az interjút, hogy felkészülve jött: nála volt az önéletrajzom kinyomtatva, ráadásul tele jegyzetekkel. Itt volt az első megütközés: azt gondoltam, hogy korrekt anyagot raktam össze, nehéz lesz kivetnivalót találni benne. Ettől aztán el is bizonytalanodtam, egyből az ugrott be, hogy azokat a pontokat jelölte be, ahol belém tud majd kötni. Kezdtem kapisgálni, mit értenek az emberek konfliktushelyzeten.
 
   Ráadásként mappa is volt nála, tele üres lapokkal, a beszélgetés során végig azokra írt, így alig nézett rám, miközben beszéltem, én pedig semmit sem tudtam kiolvasni a szemeiből.
 
  Az interjú végén beavatott, hogy már a kézfogásnál is sok minden eldől, és arra is ugranak a HR-esek, hogy tartjuk-e a szemkontaktust, sok mindent elárul, ha a válaszok alatt kinézünk vagy kerüljük a másik tekintetét.
 
A kevesebb néha több
 
  Meséljen magáról! – így kezdtük az interjút. Én meg nyomban másodszor blokkoltam le: nem is olyan egyértelmű, hogy mit kell egy ilyen helyzetben válaszolni.
 
   Egyből a munkatapasztalatommal kezdjem, vagy először arra kíváncsiak, milyen végzettségem van?
 
  Azt gondoltam az interjú előtt, nem olyan nagy kunszt összeszedetten beszélni magamról, ezért nem is készültem külön az interjúra – mivel tudnának meglepni? Ezzel szemben már a „beugró” kérdésnél kiderült, hogy nincsenek meg azok a mondatok, bevett fordulatok, amelyekkel el tudok kezdeni egy ilyen beszélgetést. Próbáltam gyorsan kapcsolni, nehogy észre vegye tétovázásomat, de közben úgy éreztem magamat, mint egy egyetemista az első vizsgáján.
 
  Amikor később kiveséztük az interjút, kiderült, hogy súlyos hiba, ha valaki annyira félvállról veszi a felkészülést, mint én. Pont az a legnehezebb az álláskeresésben, kötötte az orromra vallatóm és egyben mentorom, hogy az emberek tudatosítsák magukban, a pályázatok megírása, elküldése, frissítése, és az állásinterjúra való felkészülés egy kemény, 8 órás meló, nem lehet félgőzzel csinálni. Ismerősöktől, barátoktól sokszor lehet hallani, hogy 100 elküldött önéletrajz után sem hívnak be valakit interjúra – nos, ez nem valami urban legend, hanem az álláskeresők valósága, kevés olyan élethelyzet van, ahol ennyi visszautasításban van része az embernek.
 
Az egyetemen bejön, itt nem
 
  A kezdeti bizonytalanság után kezdtem „bemelegedni”, azt éreztem, végre nyeregben vagyok: amikor elkezdtem az előző munkahelyemről beszélni, próbáltam minél választékosabban fogalmazni, részletesen elmesélni minden egyes feladatot és sikert. Az egyetemen megtanultam, el lehet altatni azzal a vizsgáztatót, ha folyamatosan és hosszan beszélek, így könnyebb jó jegyet szerezni, kevesebb a kekeckedés. Arra számítottam, ez a technika itt is működik majd. Hát nem.
 
  Ekkor futottam bele egy az újabb tipikus hibába: nekem fel sem tűnt, de sokszor már nem is a kérdésre válaszoltam, ezt a szakzsargonban úgy hívják, hogy “túlbeszéltem”. A másik véglet, amit kerülni kell, az a „lépcsőház effektus”: amikor az állásinterjúról kilépve ugrik csak be, mit kellett volna még elmondanunk. Ezeket csak úgy tudjuk elkerülni, figyelmeztetett “mentorom”, ha tudatosan felkészülünk minden egyes interjúra – ez a siker kulcsa. Meg kell találni azokat a testhez álló mondatokat, amelyekkel – bármennyire is rosszul hangzik – el tudjuk magunkat adni. Önmagunkról beszélni kemény dió, és a tapasztalatok azt mutatják, az emberek sok esetben hajlamosak általánosítások mögé bújni, sok magyarra igaz, hogy nem szeretnek egyes szám első személyben beszélni magukról egy állásinterjún.
 
  „Azt írja az önéletrajzában, hogy kreatív, hát mondjon egy konkrét példát erre” – interjúztatóm ahol tudott, belekérdezett a mondókámba. Erre volt, hogy húztam a számat, persze csak magamban.
 
  Miért nem veszi készpénznek, amit az önéletrajzomban írtam?
 
  Ha meg elmismásoltam a választ, visszakérdezett, nem elégedett meg a felszínes válasszal. Ilyenkor a felkészülés és a rutin segít; jó, ha az ember tarsolyában vannak konkrét példák, amiket bármikor be tud dobni az interjú alatt, ugyanis ezek fogják hitelesíteni a mondandónkat, ne féljünk ilyenkor “sztorizni”. Kamuzni viszont nem érdemes, mert ez egy kicsi ország, és a HR-es szakmában – hasonlóan más szakmákhoz – is mindenki ismer mindenkit. Standard kérdéseket is előkerültek, ezek nem értek meglepetésként: miért tartom magamat alkalmasnak a meghirdetett pozícióra? Miért szeretne cégünknél dolgozni? A tapasztalatok azt mutatják, hogy 90 százalékos valószínűséggel meg tudjuk jósolni, milyen kérdésekkel fognak letámadni minket a HR-esek, ezért ezeket a ziccereket ne hagyjuk ki, legyenek kész válaszaink ezekre is.
 
   Egyedülálló vagyok jelenleg – ezt a félszeg választ adtam arra, amikor arról érdeklődött az interjúztatóm, hogyan képzelem el a magánéletemet 3 év múlva. Nem vagyok nő, nálam nem kritikus kérdés a gyerekvállalás – nem értettem, miért kérdezik ezt. Hogy jön ide a magánéletem? Az is felmerült bennem, van-e joga egyáltalán ilyet kérdezni. Utólag elmondta, nem is arra volt kíváncsi, van-e feleségem vagy élettársam, hanem hogy vannak-e terveim, céljaim az életben – ugyanis ez sem mellékes szempont.
 
  „Hogyan jellemezné az előző főnöke?” Talán ez a kérdés lepett meg a legjobban, erre egyáltalán nem készültem, nem is voltak kész válaszaim – kérdezőm ezt persze egyből észrevette. Erre mi a jó válasz? Hogyan válaszoljon erre az ember, ha nem volt jóban az exfőnökével? – ezek futottak át az agyamon, miközben próbáltam valami épkézláb választ kifacsarni magamból. Miközben sorra válaszoltam meg a kérdéseket, semmiféle reakció nem látszott az arcán, se az, hogy tetszik, amit mondok, se az, hogy elvágtam magam képzeletbeli főnökeimnél.
 
Pénz beszél
 
  Az interjú előtt elhatároztam, ha a pénzről lesz szó, határozott leszek, nem akartam olyannak tűnik, mint aki rábólint az első ajánlatra. Tettem mindezt úgy, hogy semmilyen tapasztalatom nem volt még, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben, azzal sem voltam tisztában, hogy lehet-e egyáltalán alkudozni. A piszkos anyagiak amúgy is tabutémának számít, a magyar emberek többsége kényelmetlenül érzi magát, ha nyíltan kell beszélniük a pénzről, ezt az alapítványnál is megerősítették. Tudásunkat és szakmai tapasztalatunkat pénzzé tenni – ez egy nagyon kényes téma. Mint kiderült, ez alól én sem vagyok kivétel, mert – bár én nem vettem észre – alapítvány vezetője elmondta, hogy amikor szóba került a bérigény, akkor összeszűkült a szemem. Hiába érveltem egy konkrét össze mellett, egy fél mondattal könnyedén elbizonytalanítottak “mi ennyit nem tudunk adni”. A végén én ajánlottam kompromisszumot, és engedtem az igényeimből. Kicsit nevetségesnek éreztem magam, olyan volt, mintha elvesztettem volna egy csatát.
 
  Az interjú után rákérdeztem, hogyan kellett volna neki futnom ennek a kiélezett szituációnak. Interjúztatóm elmondta, nem szabad ennyire mereven ragaszkodni egy összeghez, mert egy HR-es pontosan tudja, “mennyit kell kicsengetnie utánad”. Azt tanácsolta, adjunk meg inkább egy alsó és egy felső határt, mert bizony tetszik vagy sem, sokszor a pénz dönt két jelölt között.

Forrás: HVG