A 21. századi rabszolgák lázadása

 Megademonstrációt tartottak az egészségügyi dolgozók és szakszervezetek tegnap Budapesten. Hangjuk hangosabb volt még az államtitkárénál is – olvasható a Magyar Narancsban.

  Értetek, Értünk, Veletek!címmel szervezett tüntetést az Őszintén az Egészségügyről Akciószövetség május 12-én délután öt órára. A fekete ruhás nővérek a Clark Ádám téren gyülekeztek, sokan a múltkori, Normafára szervezett „séta” alkalmával viselt Ápoló vagyok vagy Ápolt vagyok bilétát viselve magán, ezen a napon kiegészülve a hozzátartozókkal és a Feleségem ápoló vagy Anya ápoló feliratokkal, pólókkal is.
 
  Bár a fekete tömeg már indulásakor is igen nagy lélekszámmal bírt, néhányan megjegyezték, hogy „úgy látszik, az internet több mindenkit érdekel, mint az egészségügy, mert amikor a netadós tüntetésre hívtam a barátaimat, egyből jöttek nagy felháborodással.” A menetet szirénázó mentőautó és egy hordágyon tolt, állig bebugyolált baba vezette fekete lufik, kereplők és jókedvű ápolók kíséretében. A transzparensek felirataiból jól látszott, hogy az ápolók mellé ugyanúgy beálltak a mentősök, mint az orvosok, a budapestiek mellé pedig a nagykátaiak vagy pásztóiak. A Lánchídon átkelve egyszer-kétszer felzúgott az Orbán takarodj!, de a kiabálókat hamar rendre intették: „ez egy másik tüntetés, rossz helyen vagy.”
 
 A Kossuth térig több helyen is csatlakoztak még a demonstrációhoz, elégedetlenségüket pedig mi sem mutatja jobban, hogy szinte kérdés nélkül dőlt belőlük a panasz. „36 éves munkaviszony után úgy, hogy 16 éve két kórházban dolgozok, mindössze 125 ezer forintot keresek, ehhez pedig hozzájön még a 14 ezer forintnyi ágy melletti pótlék, és ezzel én még a szerencsésebbek közé tartozom” – mondta el egy nővér. Sokan másod- vagy harmadállásokat vállalva próbálnak megélni; van, hogy takarítanak, van, hogy egyik műszakból esnek a másikba. Többen a tiltakozás után is a kórházba siettek, volt, aki a műszakját cserélte el, hogy részt vehessen a mai akción.
 
  A tömeg hat óra körül ért a Parlamenttel szemben felállított színpad elé, ahol elsőként Sándor Mária, a Péterfy Sándor Utcai Kórház csecsemőosztályának nővére, a fekete ruhás mozgalom emblematikus alakja szólalt fel, akiben sokan a hőst látják, a nőt, aki először mondta, hogy elég volt. Kollégái üdvrivalgással fogadták, percekig el sem tudta kezdeni mondandóját. Beszédében kiemelte, hogy tarthatatlan az ápolók alacsony bére, munkakörülménye, az elvándorlás mértéke és az, hogy már a beosztást is alig lehet megcsinálni egy-egy osztályon az ápolók alacsony száma miatt. „De mi is hibásak vagyunk, mert hónapról hónapra aláírjuk a túlórapapírt úgy, hogy tudjuk, lehet, hogy sosem fizetik ki, és a következő hónapban még többet kell dolgoznunk.”
 
  Varga Andrea, az Autonóm Területi Szakszervezet elnöke védőnőként állt ki a színpadra. Felhívta a figyelmet arra, hogy nem elég az egészségügyi szakdolgozók érdekeiért kiállni, a szociális szférában dolgozók ugyanolyan, ha nem rosszabb helyzetben vannak, így együttes erővel, velük is összefogva kell folytatni az elkezdett tiltakozásokat. Dr. Selmeczi Kamill a FAKOOSZ Alapellátó Orvosok elnökeként és egy Zala megyei kis falu háziorvosaként fejezte ki köszönetét az ápolóknak, mert ahogy elmondta, „az ő munkájuk nélkül a mi munkánk sem ér semmit”, és kérte a magyar társadalom tagjait, ajánlják fel az egészségügynek adójuk egy százalékát, mert „bár egy ember vagy család esetében nem egy nagy összegről van szó, összesen 120 milliárd forintról beszélünk, ami már elég lenne az egészségügyi dolgozók bérrendezéséhez.” Ezek után a Magyarországi Mentődolgozók Szövetsége, a Magyar Orvosok Szövetsége, a Magyar Rezidens Szövetség és az Orvosegyetemek Szakszervezeti Szövetsége is felszólalt, hogy elmondják, a mentősök, az orvosok, a rezidensek és az egészségügyi dolgozók oktatói is mostoha körülmények között dolgoznak, utóbbiak például teljes mértékben kimaradtak a béremelésből. Ezek a szervezetek mind az Őszintén az Egészségügyért Akciószervezet tagjai és az ápolókkal együtt demonstrálnak, akik „a 21. század rabszolgái, de nem a kezük, hanem a szívük van megkötve, ameddig a hivatástudatuk a pályán tartja őket.”
 
  A tömeg ekkor az Arany János utca felé vette volna az irányt, hogy a Hősök teréről érkező MESZK (Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara) demonstrációjához csatlakozva az egészségügyi államtitkárság előtt felolvassák követeléseiket és petíciójukat. A Kossuth téren ezzel szemben még hét-nyolc felszólaló biztosította támogatásáról az ápolókat (orvosok, nővérek, egyetemi oktatók vagy éppen Mendrey László, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke), ami bár fontos volt, a tüntetők figyelmét és lelkesedését kevéssé tudta fenntartani másfél óra beszéd után.
 
  Végül kis csúszással, hét óra után indult útnak a menet ismét, hogy a Nádor utca és az Arany János utca sarkán a fekete pólós tömeg belefolyjon az ország minden pontjáról érkező MESZK-es, fehér pólós tömegbe, ahol a MESZK vezetősége ismertette az általuk kidolgozott életpályamodell legfőbb pontjait, a FESZ (Független Egészségügyi Szakszervezet) elnöke pedig a Kossuth téren is elhangzott petíciót, melyben többek között azonnali bérrendezést, illetményemelést, a hálapénz kivezetését és az egészségügyi minisztérium visszaállítását követelik. Mindezt kicsivel este nyolc előtt maga Zombor Gábor, az egészségügyért felelős államtitkár vette át az érintett szervezetektől – a tömeg hangos fújolása közepette. Cser Ágnest egyenesen kifütyülte a tömeg, mondandójánál hangosabban zúgott az Áruló! felkiáltás, amikor pedig annyit kért a demonstrálóktól, hogy hallgassák meg, több ezer ember fordított neki hátat. Zombor Gábort is csak a MESZK kérésére voltak hajlandóak meghallgatni, aki szintén hangos füttyszó kíséretében rövidre zárta mondandóját: ígérete szerint ami a petíciókból az ő hatáskörébe tartozik, azt képviselni fogja, a többit továbbítja az illetékeseknek, egyébként pedig „senkinek nem kell félnie semmitől, mert önöknek mindenben igazuk van.” A himnusz alatt fehér és fekete lufik szálltak az ég felé, majd a FESZ elnöke a maradék lufik kipukkasztására szólította fel a tömeget, hogy „úgy durranjanak ki, mint az eddigi üres ígéretek.”

Forrás: Magyar Narancs