Ultraszegmentált magyar szakszervezeti mozgalom

Annak idején, a rendszerváltáskor sokkal könnyebb volt az egységes szakszervezeti mozgalmat szétszedni, mint utóbb különféle együttműködéseket létrehozni – állítja Papp Zoltán, a Vasutasok Szakszervezetének (VSZ) elnöke. Pedig szinte minden érdekelt egyetért abban, hogy ez volna az egyetlen esély. Nem csak a szakszervezeteknek, még inkább a tagoknak, - [Hargitai Miklós elemzése, - Népszabadság].
 
    Újabban akad azért néhány ellenpélda is: a Közlekedési Szakszervezetek Országos Szövetsége (a BKV, a Volánok, a teherfuvarozók és a vasutasok összefogásával) két éve működik, és a vasútiak most maguk is érzik, hogy a szükség egységbe kényszerít. Három (amúgy más-más konföderációhoz tartozó) érdekképviseletük a közelmúltban megalapította a Vasutas Szakszervezetek Szövetségét.

    A kooperációt nyolc hónapja kezdték szervezni, egyértelműen a rájuk nehezedő kettős nyomás miatt: egyrészt maga a tagság szorította őket, hogy végre már ne egymás ellen harcoljanak, másrészt pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy a kormánnyal csak kellő erő birtokában lehet tárgyalni.

    – A kormányzati nyomás nélkül nem jött volna létre a vasutas-szakszervezeti trió összefogása, amit én személy szerint meg is köszöntem a hatalom képviselőinek – hangsúlyozza Papp Zoltán. Ennek az együttműködésnek eddig két gyümölcse van: a különböző konföderációban érdekelt résztvevők (a Mozdonyvezetők Szakszervezete az Autonómokhoz, a VDSZSZ a Ligához, a VSZ az MSZOSZ-hez tartozik) immár nem fecsérlik energiáikat egymás bosszantására – amire a múltban jócskán volt példa –, és közös inflációkövető bérjavaslatot tettek le az asztalra.

     – Most nagy a mozgás, látszik, hogy az eddigi teljes megosztottság nehezen tartható tovább. Az együttműködést – nemcsak nálunk, hanem feljebb, a konföderációk szintjén is – eddig is főleg személyi ellentétek akadályozták, az ideológiai különbségek szerepe másodlagos – vélekedik Papp Zoltán. Szerinte egy ekkora országhoz túlságosan sok hat szakszervezeti „csúcsszerv”, ugyanakkor (részben éppen a politikai választóvonalak miatt) az egypólusú szakszervezeti mozgalom is utópia. De van már rá törekvés.

    Egyelőre azonban ahogyan Finnország az ezer tó, úgy Magyarország az ezer szakszervezet országa. Az egykori SZOT-vagyon maradékaival szerteszét szaladt „utódszakszervezetek” mellé hasonló mennyiségű új is létrejött, és a szeletelést az első kormányok lelkesen támogatták. Az úgynevezett szakszervezeti mozgalomban jelenleg hat konföderáció működik, de jócskán akadnak klubon kívüli érdekképviseletek is. A sokféle ellentétet pártpolitikai kétosztatúság is színesíti, ám ez az utóbbi felosztás mégsem jobb-bal logikájú: vannak a „kormánypártiak”, meg a többiek, akiket azonban még a Fideszből nézve sem lehet egységesen „MSZP-közelinek” látni.

    Lázár András, a Postai és Hírközlési Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (PHDSZSZ) elnöke – és egyben az említett hat konföderáció egyikének, a főleg a közszférában aktív SZEF alelnöke – úgy látja: a megosztottságot palástolni sem nagyon lehet, és az sem vitás, hogy most a kormányhoz való viszony jelenti a legmélyebb törésvonalat. Hogy a két kormánybarát (szakmai terminológiával korporatív) konföderáció, a Liga és Munkástanácsok jobboldalra kerülésének történelmi vagy taktikai okai vannak-e, annak eldöntésére Lázár nem vállalkozott, azt is csak zárójelben jegyezte meg, hogy szerinte jobboldali szakszervezet nem nagyon létezik: munkavállalói érdekképviseletként bértárgyalásokat folytatni vagy kollektív szerződést kötni „jobboldali” nézőpontból nem igazán lehet.

    A korporatív szakszervezetek sem tudtak eddig semmilyen speciális kedvezményt kijárni a tagságuknak, ugyanakkor jelentős segítséget adnak a hatalomnak azzal, hogy a többieknél halkabban elégedetlenkednek, és fenntartják a kompromisszumos, konzultatív kormányzás látszatát. Az új rendben, a második Orbán-kormány alatt ugyanis az érdekegyeztetés intézményes kereteinek (OÉT) szétvágását követően a kormányzat és a munkavállalók közötti alkudozások mindig csak az önkényesen kiválasztott, Orbán Viktor szívének kedves szakszervezetekkel a a (mindenekelőtt a Ligával és a Munkástanácsokkal) zajlanak, a többieket nem hívják meg.

    A vállalkozói-munkaadói oldal felszabdalása ugyanakkor valamiért nem volt ennyire fontos a kormányfőnek. Amikor Orbán tavaly szeptemberben leült a Liga vezetőjével – saját kabinetjét szerényen a béremelések kormányának nevezve, amit az asztaltárs nem kért ki magának –, Gaskó István Liga-elnök egy viszonylag releváns problématérképet rajzolt a miniszterelnöknek: az egykulcsos adórendszer igazságtalan és az alul lévőket sújtja, a kormány elvette a sztrájkjogot a szakszervezetektől, a kollektív munkaügyi védelem lehetőségei meg gyengültek. Orbán azonban az összes érdemi kérést elvetette: a sztrájktörvényt nem fogják módosítani, az egyetlen adókulcs marad, a közszférában pedig esetleg „átnézik majd a kollektív munkaügyi kapcsolatokat” (amire máig nem került sor).

    Gaskó István ezek után úgy foglalta össze tapasztalatait, hogy a kormány a megőrizni kívánt egysávos adórendszerrel egy szűk jövedelemtulajdonos csoport érdekében feláldozta a teljes munkavállalói réteget, és – bár a negatív tapasztalatokat nehéz lenne vitatni – nem fog változtatni rajta. Azt is világossá tette ugyanakkor, hogy a mostani felállásban a munkavállalói tárgyalópartnerek kiválasztása a kormány feladata, és a találkozó előtt nem volt semmiféle szakszervezeti háttéregyeztetés.

    Az eszmecserét követően a nemzeti hírügynökség megkérdezte Orbán Viktort, hogy tervez-e tárgyalást a többi konföderáció képviselőivel, amire a kormányfő –a Liga és a Fidesz hagyományosan jó kapcsolatára utalva – azt felelte: előbb megnézi, „mire jut a legegyszerűbbel”. Ennek fényében aligha csoda, hogy a Liga mellett csak a másik társutas konföderáció, a Munkástanácsok vezetőjével egyeztetett –de a munkavállalók azzal a megbeszéléssel sem nyertek semmit.

    Palkovics Imre akkori nyilatkozata valószínűleg kevés kollektívánál került fel az érdekvédelmi dicsőségfalra: „a Munkástanácsok tudomásul veszi a kormány kényszerhelyzetből való intézkedéseit, és a kormány eddigi erőfeszítései közül üdvözöli a szakképzést és a felnőttképzést érintő intézkedéseket, az egészségügyi dolgozók béremelését, a foglalkoztatás kiszélesítését, a nyugdíjak értékállóságáért tett erőfeszítéseket (...) a gazdaság versenyképességének érdekében a termelékenységet és a munka hatékonyságát is növelni kell, és ehhez kínálja fel aMunkástanácsok a közreműködést”.

    Palkovics annyit azért megengedett magának, hogy jelezze: ha bevonták volna a szakszervezeteket a munka törvénykönyve új koncepciójának kialakításába (ahogyan az egyébként a civilizált világban szokás), akkor „több esély lett volna érvelni amellett, hogy a változtatás nem a várt célt fogja elérni”.

    Azzal is tartozunk az igazságnak, hogy felidézzük: Palkovics igyekezett Orbán figyelmét felhívni rá, hogy azokban az országokban, ahol erősek a szakszervezetek és szervezett az érdekegyeztetés, a válság sokkal kisebb károkat tett,mint például nálunk. Szakértők szerint a Liga vezetője, az egyik legtehetségesebb szakszervezeti vezetőnek számító Gaskó egyáltalán nem jobb-bal felosztásban gondolkodik: ő egy olyan kvázi egypólusú szakszervezeti mozgalmat szeretne, amelyben a Liga az egyetlen viszonyítási pont.

    A szerencsekereket akkor forgatta meg, amikor beleállt a Fidesz 2008-as úgynevezett szociális népszavazásának szervezésébe. Ebben a többi konföderáció – a kiindulópontot, vagyis a tb-privatizációs szándékot egységesen elutasítva, de a népszavazás politikai céljaival nem azonosulva – ilyen explicit módon nem vett részt. A Liga ezzel a Fidesz politikai szövetségesévé vált. (A Munkástanácsok helyzete annyiban más, hogy ott a vezetés eleve jobboldali volt, a tagságot viszont épp úgy nem érdekli az ideológia, mint mondjuk az MSZOSZ-ben vagy éppen a Ligában.)

    Ami tavaly történt Magyarországon – hogy tudniillik a kormány a nélkül írta át a munka világának teljes szabályrendszerét (a munka törvénykönyvétől a sztrájkjogon át a szakszervezeti jogosítványokig), hogy ehhez bárminemű intézményes véleménycserét szervezett volna a munkavállalói oldal meghatározó szervezeteivel, az Európában valószínűleg példátlan, ugyanakkor erős kételyeket ébreszt azzal kapcsolatban, hogy lesz-e idehaza valaha érdemi együttműködés a szakszervezeti szférán belül. Mert ha ez sem volt megfelelő apropó, akkor vajon mi számít majd annak? A történet azt mindenképpen jól illusztrálja, hogy az „oszd meg és uralkodj” módszer egy ilyen eleve ultraszegmentált közegben hiba nélkül működik.

    Pataky Péter, az MSZOSZ elnöke szerint az Mt. ügyében volt egyeztetés, de meglehetősen furcsán alakult. A konföderációk kaptak egy kész koncepciót a kormánytól, azt megtárgyalták a saját szakértőikkel, egyeztettek róla egymással – ám arra a sajtótájékoztatóra, amelyen a közös álláspontot be akarták jelenteni, hat helyett csak négy vezető jött el (történetesen a Liga és a Munkástanácsok vezetője hiányzott – ők külön tájékoztatták a közvéleményt a saját, egyébként a többiekével azonos véleményükről). Hogy a két „szakadár” magától döntött-e így, azt nem tudni, mindenesetre a kormány az érdemi megbeszélésekre már csak őket hívta el. Az MSZOSZ utólag lobbizta be magát a tárgyalócsoportba, amit a külvilág egy része árulásként értelmezett, bár inkább csak reálpolitika volt. Kifelé a kormány egyeztetést és megegyezést kommunikált, a valóságban azonban csak annyi történt, hogy bizonyos, nem túl lényeges pontokban konszenzus alakult ki, viszont rengeteg nagyon súlyos vitapont lezáratlanul maradt.

    – Önmagában az, hogy a magyar szakszervezeti modell plurális, nem az ördögtől való. Ám a mi szisztémánk túlméretezett és kaotikus. Másutt mindig van valamilyen rendező elv, ami a szakszervezeteket strukturálja a munkaadók típusa vagy éppen az érdekképviseletek pártszimpátiája szerint. Nálunk ehelyett csak egy áttekinthetetlen, alacsony hatékonyságú, logikátlan halmaz van, aminek a rendezetlensége az egymást keresztező egyéni, részés csoportérdekek miatt állandó – szögezi le Pataky Péter. Szerinte a magyar modell a mostaninál békésebb időkben, az érdekegyeztetés akkor még meglévő formális keretei között sem működött jól, de szakmai kérdésekben mindig volt közös álláspont. Ez az „érdek-képviseleti minimum” épp a már említett szociális népszavazás kapcsán kapott léket, amit azóta sem sikerült betömni. – Az érdekellentéteket minden kormány igyekezett mélyíteni. A korábbi kormányzatok sem mértek egyenlően. Jobb, ha én mondom ki: arra is volt példa, hogy velünk ültek le külön tárgyalni. Olyan kabinet azonban eddig nem akadt, amelyik tervezetten és szándékosan szétrúgta volna az érdekegyeztetés kereteit – hangsúlyozza az MSZOSZ-vezető.

    – A kormánnyal alkudozni valójában csak az összes munkavállaló bőrére, azaz mindannyiunk érdekében lehet. Ha jóindulatú vagyok, akkor azt gondolom, hogy a Liga meg a Munkástanácsok is ezt teszi. Ha viszont elfogadnak anyagi vagy egyéb előnyöket – hangsúlyozom, hogy nem a tagságuk, hanem legjobb esetben a szervezetük számára – a megosztottság konzerválása fejében, azzal biztosan nem közös érdekeket szolgálnak – hangsúlyozza Pataky. Ő most azt valószínűsíti, hogy a jelenlegi, a kormányzati nyomás alatt recsegő-ropogó szakszervezeti struktúra napjai meg vannak számlálva.

    Kevesebb szereplős, hatékonyabb, egymás ellen nehezebben kijátszható elemekből álló érdekképviseletre van szükség. Ezért a célért a mostani keretek feladása egyáltalán nem nagy ár, de az egység nem jelenthet bekebelezést. – A Liga nem is rejti véka alá, hogy egypólusú rendszert akar. Amíg csak mondják, hogy erre törekszenek, addig nincs baj. Ha viszont „kivásárolják” a többi konföderáció alól a tagszervezeteket – ellenőrizetlen eredetű pénzekkel vagy éppen irányított támogatásokkal –, az biztosan nem szül jó vért – érvel az MSZOSZ elnöke.

    Egységtörekvéseket – egyelőre inkább ágazati szinten – Lázár András is lát. – Egy éve tárgyalunk egy erős és egyszólamú média-szakszervezet létrehozásáról. Egy ilyen szakszervezeti és szakmai lábbal is rendelkező ernyőszervezetnek a tízezres nagyságrendű, szinte az egész szakmát lefedő munkavállalói tábor adná az erejét, kihagyhatatlan lenne például a közmédiára és általában a médiára vonatkozó szabályozások kialakításából. Egyelőre csak apró részeredmények vannak (például néhány kirúgást sikerült megakadályozni a közrádió-köztévé-MTI háromszögben), erős ellenérdekek akadályozzák az előrelépést.

    A helyzet ugyanaz kicsiben, mint a szakszervezeti szféra egészében: túlságosan sok a szakszervezet és a szakszervezeti vezető, minden lépés az egység irányába egzisztenciákat sért vagy sérthet – és ezt a kormányoldal remekül ki is használja. Pedig talán most lenne itt az utolsó pillanat a szervezet racionalizálására, a stáb és a szakmai munka egységesítésére, a vagyonkezelés összehangolására, illetve egy korszerű, a munkáltatótól kevésbé függő működési forma kialakítására. Amilyen tempóban a munkahelyek ledarálása és „pártosítása” zajlik, hamarosan már nem lesz miről beszélni – és ez sajnos nem csak a média világára érvényes.

    *

Emberek és zászlók

Ha elfogadjuk, hogy a szakszervezeti mozgalom megosztottsága politikai indokú (is), akkor a felállást mindenképpen átrajzolja egy szakszervezeti gyökerű, de a politika felé tartó új formáció megjelenése. Beszélgetőpartnereink szerint a Szolidaritás „brand” létrejöttére a szakszervezeteken belül is volt igény, ám az optimisták inkább valamiféle egységes ernyőszervezetet, és nem egy majdani párt csíráját látták (volna) benne. Sokakat meglepett, hogy miközben még folyt az egyezkedés a szerveződés funkciójáról, tavaly váratlanul bejelentették a létrejöttét, és egyben a profilját is (az utóbbi élesen elválik a szakszervezetekétől).

Ugyanakkor a „létező” Szolidaritásra is van kereslet, a szakszervezetek ugyanis nálunk hagyományosan nem vállalják fel a politikai kötődésüket, illetve a politikaformáló ambícióikat – ez utóbbit a nagypolitikai mezőben is mozgó Szolidaritás bátran megteheti.

Minden megkérdezett határozottan állította, hogy a szakszervezetek és a Szolidaritás között formális szervezeti kapcsolat nincs, személyi összekapcsolódások viszont jócskán vannak, ami a szervezet mozgósító potenciálján is meglátszik. Utóbbit azonban informátoraink szerint nem szabad túlbecsülni: a különféle demonstrációkra (mint legutóbb a bányászok Emmi előtti tüntetésére) sokszor „a szakszervezetek viszik az embereket, a szolisok pedig a zászlókat”.
 
Forrás: Népszabadság.hu
Szerző: Hargitai Miklós