Boros Péterné, az MKKSZ főtitkára, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségi tagja
Írta: Szakszervezetek.hu
Közzétéve: 2014. június 12. csütörtök, 18:04
„Nekem az a célom, hogy eljussak a tárgyalóasztalig. Az elveimet nem adom fel, a tükörpróbát ki tudom állni, de arra nagyon figyelek, hogy a tárgyalópartneremet ne minősítsem, mert az ajtót nem vághatom be magam után” – mondta a szakszervezetek.hu-nak Boros Péterné. A Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségi tagja, a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezetének főtitkára arra számít, hogy az új konföderációban résztvevők megszokják egymást, és új módszerekkel együtt tudunk dolgozni. Átrendeződésre számít az új szövetségben, ki fog derülni, hogy kik azok, akik ebbe a körbe tartoznak. Szerinte a szakszervezeti munka megújításához nélkülözhetetlen az új típusú kommunikáció és a külföldi tapasztalatok integrálása a szervezetfejlesztésben.Közzétéve: 2014. június 12. csütörtök, 18:04
Egészségügyi dolgozó anya és belső ellenőr apa gyermekeként született Szolnokon. Felsőfokú tanulmányait a ’90-es években végezte: 1992-ben mérlegképes könyvelő szakvizsgát tett, három évvel később az Államigazgatási Főiskolán igazgatásszervezői diplomát szerzett, amit 1997-ben közigazgatási szakvizsgával egészített ki.
1976 óta dolgozik. Első munkahelye a Közép-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság volt. Innen került 1983-ban a Közalkalmazottak Szakszervezetéhez, amelynek Szolnok megyei bizottságán kezdetben adminisztrátori munkakörben foglalkoztatták, 1988-ban megyei szervezőtitkárnak nevezték ki, majd megyei titkárnak. Munkáját 1996-ig főállásban látta el. Az MKKSZ jogelődje, a Közalkalmazottak Szakszervezetének kongresszusa 1992-ben országos alelnökké választotta, e tisztségre további négy egymást követő kongresszuson újra bizalmat kapott. 2009 októberében az MKKSZ főtitkár-helyettesévé, két évvel később pedig főtitkárává választották. E tisztségének köszönhetően alelnöke lett a közszférában dolgozókat képviselő független szakszervezeteket tömörítő nemzetközi szervezetnek, a CESI-nek, s tagja a tavaly év végén alakult Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségének.
1996-tól – hét éven keresztül – a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Munkaügyi Központ humánpolitikai tanácsosa, illetve kirendeltség-vezető helyettese volt. 2003-től az Újszászi Városi Önkormányzat Polgármesteri Hivatalában jegyzői feladatkörben dolgozott. Kezdeményezésére alakult meg az Önkormányzati Dolgozók Országos Szakmai Tanácsa, amelynek elnöki posztját is betöltötte.
Két gyermeke van, lánya Finnországban orvos rezidens, fia diplomás közgazdász.
– Rangos állást, a jegyzőit hagyta ott a szakszervezeti főtitkári posztért. Miért vállalta el ezt a manapság nem éppen magas presztizsű tisztséget?
– Tudni akartam, hogyan építek fel egy jó szakemberekből álló apparátust, egy jó kollektívát, amelyik biztosítja, hogy ne csak dolgozzunk, hanem jól is érezzük magunkat a munkahelyen. Erre büszke vagyok. A váltásban az is motivált, hogy a gyökereim ebben a szakszervezeti családban vannak, itt jól ismernek, és az elmúlt két év azt bizonyította számomra, hogy a munkámat értékelik. Ahogy egyre több energiát fektetek abba, hogy a nagyobb közösség ügyeivel foglalkozzak, érzem, hogy figyelnek rám, adott esetben mellém állnak, hogy együtt csináljunk valamit, ami fontos. Én nem tudok félgőzzel dolgozni, nekem ambícióm van, ötleteim vannak, azokat bevállalom akkor is, ha az esetleg nem esik egybe valakinek az álláspontjával. Mindig kollektív vezető voltam. Sose törekedtem arra, hogy nagyon népszerű legyek, a munkámra szerettem alapozni, ehhez gyűjtöttem társakat. Megszoktam, hogy ha valamit kigondolok, csak akkor lehet megvalósítani, ha az kibírja mások kritikáját. Az újszászi munkámban is alapelvnek tekintettem, hogy a beosztottaim véleményének ismeretében hozzak meg döntéseket. A jegyzői állásba egyébként besenyszögiként kerültem, nem is költöztem a városba. Szabadon szeretek dönteni, és nem akartam, hogy a város belső viszonyai befolyásoljanak. Elfogadott a település, a képviselőtestület, az intézményvezetők. Olyan kapcsolatrendszert tudtam kialakítani jegyzőként is, hogy amikor eljöttem, még a polgármester is elérzékenyült.
– Sikertörténet. Nem tart attól, hogy utólag azt gondolja majd, rosszul döntött?
– Szükségem van az új kihívásokra. Ha sikerül végigvinni, amit elgondoltam, akkor feltétlenül pozitív lesz az eredmény, és azért érdemes dolgozni. Tudom, hogy az addig vezető út elég rögös lesz.
– A Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségi tagsága is új kihívás. Az új konföderáció érdemi munkájában milyen nehezítő körülményeket lát?
– Három alapító konföderáció háromfajta hagyományát kell egy tető alá hozni. Ez nem könnyű történet. Nem szeretek illúziókat kergetni, de én úgy látom, hogy haladunk az integrációval, bár az üteme felülvizsgálatra szorulhat. Nagyon fontosnak tartom, hogy a költségvetési területen szerveződő szakszervezetek az egyesülés után is szorosan együttműködjenek. Mindenképpen szükség van egy olyan fórumra, ami túlmegy a szakmai, ágazati tagozatokon és a költségvetési terület sajátosságait egyezteti. Ez az álláspontom a versenyszférával kapcsolatban is. Nem lehet összeengedni 63 szervezetet. Visszahallom az idősebbektől, hogy nem lenne szerencsés odajutni, mint amikor a SZOT szétvált, és éppen a közszférában dolgozók érdekei nem voltak megfelelően képviselve. Szakmai és együttműködési szempontból is figyelnünk kell arra, hogy erre megfelelő strukturális választ tudjunk adni.
– Sokan a szakszervezeti mozgalom megújítása gátjának tartják, hogy a vezető posztokon ma is sok az idős ember. Mit gondol erről?
– Szerintem a szakmai és az emberi alkalmasság a döntő nem pedig az életkor. Nagyon sok tiszteletre méltó embert látok, akik életkoruknál fogva eljutottak oda, hogy nyugdíj közelében vannak. Azt észre kell venni, hogy éppen ők voltak azok, akik az integrációt elő akarták mozdítani. Ugyanakkor kétségtelenül arra kell törekednünk, hogy ösztönözzük a fiatalok szakszervezeti taggá, sőt vezetővé válását. Ebben nem jó úton járunk, sokkal több tennivalónk van ezen a téren.
– Ez nagy kihívás a mozgalomnak. Amikor az MKKSZ főtitkár-helyettesévé választották, kiemelt feladatként az ifjúsági szervezet újjáalakítását kapta. A tapasztalatait most a nagyobb közösség érdekében hasznosíthatja. Milyen tanácsa van a szakszervezeti vezető gárda fiatalítására?
– Szisztematikus személyzetpolitikát igényel a tudatos úgynevezett kádermunka. Az MKKSZ minden rendezvényére meghívunk 35 év alatti fiatalokat, függetlenül attól, hogy tisztségviselők-e, azt kérve, hogy hozzanak magukkal valakit. Ha a meghívottak visszatérő vendégek lesznek, rájönnek, hogy van értelme az érdekvédelmi munkának. Ha pedig vezető szerepet is vállalnak, fontos, hogy az idősebbek ne hagyják magára. Mentorálni kell a fiatal vezetőt, lehetőséget adva számára, hogy kérdezzen, hogy a hibáiból tanulhasson. Abban ugyanakkor, hogy több fiatal legyen a szakszervezetekben, a kommunikációnak is szerepe van. Amikor elvállaltam a főtitkári funkciót, célul tűztem ki, hogy hírleveleket küldünk rendszeresen a tagságnak. Az információkat csak a direkt hálózatokon keresztül tudjuk továbbítani. Megújítottuk a honlapunkat, hogy aki kinyitja az oldalunkat, lássa, nem egy avult valami a szakszervezet. Tudomásul kell venni, hogy ma nem lehet úgy harcolni, mint régen. A közszféra különösen más harci terület lett, s nekünk tartani kell az emberekben a hitet.
– Ha már a harcnál tartunk. Önről azt tartják, nem szeret konfrontálódni, inkább a békés egyezkedések híve. Mi a taktikája?
– Nekem az a célom, hogy eljussak a tárgyalóasztalig. Az elveimet nem adom fel, a tükörpróbát ki tudom állni, de arra nagyon figyelek, hogy a tárgyalópartneremet ne minősítsem. Nem vághatom be magam után az ajtót, mert azt ki kell tudni nyitni. A legnagyobb dolog, amit a kommunikációval meg lehet nyerni, a társadalom szimpátiája a köztisztviselők problémái iránt, hogy megértsék, a közszolgák jelentős része minimálbéren foglalkoztatva úgy intézi az ügyfelek ügyeit, hogy közben a hónap közepén már nincs pénze és a gyerekének nem tud mondjuk egy nadrágot megvenni. Meg kellett értetni, hogy mi szolgáljuk a jó államot, de azért ennek az ellentételezését elvárjuk. Tarthatatlan az a helyzet, hogy a tarifa nem emelkedett 6 éve, és csak a minimálbér növelésének hatása érzékelhető. A közszférában nagyon sok a diplomás ember, és egy okmányirodai dolgozó csak nettó 75 ezer forintot keres a kormányhivatalban. Végigjártam a kormánybiztosokat, hogy világossá tegyem: a mindenkori kormány sikeréért dolgozunk a kollégáimmal, de elvárom, hogy ezért cserébe megkapják a megfelelő mértékű javadalmazást. Ennek a rendszernek a kialakításában komoly munkám van. Az előző kormányzati ciklusban öt minisztérium nyolc államtitkárságával alakítottunk ki együttműködő kapcsolatrendszert. Lázár Jánosnál, az akkor a miniszterelnökséget vezető államtitkárnál január 30-án jártunk. Azt mondta, a kormány is gondolkodik azon, hogyan tudna ezen a helyzeten változtatni. Azt kérték tőlünk, készítsük el azt az elképzeléssort, ami a mi szakmai programunk szempontjából tárgyalási alap lehet. Elkészítettük, eljutattuk a kormány részére, és ígéretet kaptunk, hogy ezt a kérdést az új kormány megalakulása után meg fogjuk tárgyalni. A döntés nem rajtunk múlik természetesen, és az sem, mennyire veszik komolyan az elvárásainkat. Az a tárgyalópartner, a kormány kompetenciája, nekem viszont lehetőségeim vannak arra, hogy szakmai kérdésekről megszólalhatok. Ezt fontosnak gondolom.
Biztosan van egy határa az emberek türelmének, és ha Ők úgy gondolják, hogy elég volt a tárgyalásból, más eszközzel kell eredményt elérni, akkor a szakszervezetük ezt fogja alkalmazni. A döntés a tagjaink kezében van. A mi erőnk pedig a tagjaink számában.
– Kiváltságos helyzetben van, hiszen más szakszervezeti vezetőkkel nem sűrűn ülnek le a kormány magas szintű vezetői. Mi a titka?
– Én komolyan gondolom a politikai pártsemlegességet, magánügynek tekintem az értékrendem. Nem engedem meg magamnak, hogy Facebookon vagy más közösségi portálokon megosszam másokkal, hogy mit gondolok az aktuális politikáról, hatalomról.
– Szőke nőként nem lehet könnyű dolga a döntő többségben lévő férfi érdekvédők között. Könnyen befogadták?
– Azzal, hogy szőke vagyok és nő, nincs gond. Egy nagy közösségben, mint amilyen például egy szakszervezeti szövetség, kialakult viszonyrendszer van, kirajzolódtak az elképzelések a jövőről. Ha egy új ember kerül be a csapatba, ráadásul olyan, akinek vannak ambíciói, törekvései, óhatatlanul átrendezi a közösség viszonyait, és előfordulhat, hogy ez nem mindenkinek az érdekével esik feltétlenül egybe.
– Az év végéig várhatóan eldől, ténylegesen egyesül-e a három konföderáció. A tervezett kongresszuson új vezetőket választanak a küldöttek. Vannak személyi javaslatai?
– Szerintem a szakmai munka szempontjából nincs különbség férfi és nő között, nő is alkalmas lehet az első számú vezető tisztségére. Abban lehet különbség, hogy egy jelöltnek van-e ambíciója, elképzelése, stratégiája, tapasztalata, és hozzá tudja-e integrálni az érdekvédő kollégákat az elképzeléséhez. A kitartás egyébként is, nem megbántva a férfiakat, jobban női műfaj. A szakszervezeti munka maratoni kitartást igénylő feladat, csak optimista emberek végezhetik, mert nem az a lényeg, hogy milyen az eredmény, hanem az, hogy megtettem-e mindent azért, hogy az eredmény létrejöjjön. Képesnek kell lenni arra, hogy ha kirúgnak az ajtón, bemegyek az ablakon. A hangsúly azon van, hogy vigyük előre a szakszervezeti munkát. Arra számítok, hogy a Magyar Szakszervezeti Szövetségben is megszokjuk egymást, és új módszerekkel együtt tudunk dolgozni. Erre látok esélyt, mert azt tapasztalom, hogy vannak nagyon tisztességes hozzáállások, és ki fog derülni, hogy kik azok, akik ebbe a körbe tartoznak. Biztos lesz egy átrendeződés a szövetségben. Hosszabb távon pedig azt gondolom, nincs más lehetőség, de sokat kell még fejleszteni a szervezeten ahhoz, hogy korszerű, küldetéstudatú konföderációként működjön. Ezt nem úgy képzelem el, hogy elküldjük az időseket, hanem úgy, hogy megtaláljuk, kineveljük az utánpótlást. Ehhez be kell fogadni az új típusú kommunikációt és integrálni a külföldi tapasztalatokat a szervezetfejlesztésben. A lényeg, hogy az emberek szeretnek együtt lenni, és ebben nekünk sok a dolgunk.
– A naptárát lapozgatva elképedtem: idén január közepétől május elejéig több mint ötven fórumon vett részt, Nyíregyházától Zalaegerszegig bejárja az országot. Van egyáltalán szabadideje?
– Nem tudtam, hogy ehhez a munkához a legfontosabb hozzávaló, hogy jól tudjak autót vezetni. Többet vezetek, mint a taxisok, és minden szerénység nélkül mondhatom, hogy elég jól. Nem okoz gondot a folyamatos úton levés, hiszen a hobbim a munkám.
Kun J. Erzsébet