Beteg, ápoló, orvos keresi a helyét az egészségügyben

Kiszolgáltatott beteg, ápoló, orvos keresi a helyét az egészségügyben a gyógyulásra való reményt, a valamivel jobb fizetést az elfogadhatóbb munkakörülményeket, megbecsülést. Sokan már nem itthon, hanem a világ boldogabbik felén – írja a Népszava

  Az ápolók, és a szakdolgozók útkeresése magán viseli a szakma minden nyomorúságát. Kezdve attól, hogy évtizedeken keresztül nem volt hol megszólalni, nem volt kinek elmondani a problémákat. Amikor végre valahára elindult a főiskola szintű képzés, és kikerültek az első diplomás ápolók, és szakemberek, mindenki azt remélte, hogy ezután egy új generáció, egy új tudással és új szemlélettel áll az egészségügy változásaihoz. Persze, ha engedték volna!
 
Más a reális, más az ideális
 
  Doktori fokozatot szerzett szakdolgozók, elfásulva keringenek a rendszerben, mert az egészségpolitikai nem használja a tudásukat semmire, sőt már egyenesen az a cél, hogy „egészségügyet segítőkkel „ - értsd: közmunkásokkal - támogassák meg a rendszert, ha már a szakképzettetekkel „nem mentek semmire”.
 
  Hát igen, az érdekérvényesítés sikeres útját, nem nekik találták ki. Többszörösen nem nekik, hiszen nem abba a társadalomba születtek ahol a nők tisztelete, a női nemhez való tartozás, az anyaság, a család összetartása, a hozzátartozók ápolása, a szellemileg fogyatékos gyermek gondozása, érdem volna. Nem egy olyan társadalomba, ahol érték lenne az egészség annak megőrzése, az ápolás és a gyógyítás, a gondozás, a és gondoskodás, a sérült ember „újraépítése”, a rehabilitáció.
 
   Igen, ez egy ilyen társadalom.
 
   Választgat és sztrájkolgat, segít ágylábakat számolni és fut leszavazni az elhíresült vizitdíjat, közben el sem gondolkodik azon, hogy egy egészségügyi rendszer nem úgy működik, mint egy étlap a vendéglőben. Nagy különbség van a reális és ideális ellátás között. Minden kormány ígérgetett egy kicsit aztán a dolgok szépen abbamaradtak. De hát ez nem csoda, hisz a „lányok”, az „aranyoskáim” nem lázadnak, és ha mégis, hát szépen kioktatják őket a hivatásról, a kötelességről.
 
  A szerző hívatásánál fogva akadályok nélkül jár a betegek, a szakdolgozók és az orvosok világában, őszintén szólva elmondhatja magáról, hogy Magyarország minden lakójának kórházba került nagymamájának, nagynénijének, rokonának és ismerősének ismeri a „kaki” problémáját. Bepanaszolták az ápolókat, mert nem adtak, vagy mert adtak hashajtót, és ha már adtak, annak eredményekor szaladtak/ nem szaladtak az ágytállal, és lemosdatták /vagy nem mosdatták le, látta-e illetéktelen, volt-e függöny, azt elhúzták-e? Hogy a világ boldogabbik felén, mondjuk hat beteget lát el egy ápoló, segítővel, és más a gyógyulást segítő szakemberrel együtt, kitűnően felszerelt betegosztályokon? Betegbarát kórházakban, és magas szintű intézményen kívüli ellátásban - „a falak nélküli kórházban” - és az otthonápolás szervezett rendszerében, ami itthon mintha ismeretlen fogalom lenne. Nem, fel sem tűnik a 30 beteget egy műszakban ellátó ápoló Magyarországon.
 
Világhíres képzés volt
 
  A Népszava tudósít egy idős asszony utolsó napjait megterhelő hideg betegszobáról. Gondoljunk csak bele, hogyan érezte magát! És a hozzátartozók? E történet mellé odatehetjük azoknak az ápolóknak a történetét, akik mindennap elindulnak 12 órát dolgozni Budapest legelegánsabb részéből ( XII,. kerület) egyik nővérszállásáról, ahol 170 ápoló lakik, lepusztult környezetben, logó csapok, fityegő vezetékek, málló falak között, talán ugyanerre a hideg kórházi osztályra.
 
  Csodálkoznak, hogy elmennek a szakemberek külföldre?
 
  Nézzünk bele a szakdolgozókat magába foglaló kristálygömbbe! Nézzük meg, hogy kik mentek el, akkor talán a hivatalos statisztikán túl az is látható lesz, hogy az „aranytojást tojó tyúk” máshol hozza létre az „aranytojásokat”. A most külföldre távozó ápolók nagy része szak- illetve szakközépiskola után a különböző továbbképzési rendszerekben kiképezve érkeztek el a 1980-as évek végéhez, a szakdolgozók főiskolai képzésének elindulásához. Ekkorra különböző szakmai életutakat jártak be. Az az oktatási rendszer, amelyből ők jöttek, lehetőséget adott arra, hogy szinte kötöttségek nélkül végezzenek el szakképzéseket (ráképzéseket), aszerint, hogy szakmai előmenetelüket, jövedelem-emelési igényüket, családi állapotukhoz való legjobb időbeosztást, vagy továbbképzési vágyaikat kívánták-e kielégíteni. Mire a valóban magasabb szintű tudás kapuja előtt álltak, már ők voltak az egészségügy számos területén használható mobilis és tehetséges szakemberek. Ezután sokan saját költségükön, igen erős családi támogatással, iszonyú sok lemondással, újra vállalták a tanulást a felsőoktatásban. Valljuk be, két gyermekkel, vidékről 200 kilométert utazni, konzultációkra és vizsgára megérkezni egy átdolgozott éjszaka után - embert próbáló feladat volt. Azok az ápolók, akik most útra keltek ebből a generációból kerültek ki.
 
  Az ápolók, és más egészségügyi szakdolgozók kivándorlását a statisztika csak a kórházigazgatók bemondása alapján kezeli. Nincsenek a statisztikában az évekkel ezelőtti intézetbezárások, vagy felmondások következtében itthon munkanélküli, de idegen országban szerencsét próbálók. Ha a fentieket megfontoljuk, akkor világossá válik, hogy minden ápoló két-három szakember tudását vitte el magával, ahol boldogan fogadják őket.
 
   Hogy miért ilyen nagy a kereslet irántuk? Először is a magyar ápolóképzés világhíres, két dolgot nagyon tudnak a magyar ápolók a külföldi szakemberek véleménye szerint: előre látva a beteg problémáját, „protokoll” nélkül is igyekeznek megtalálni a kreatív segítés útját. Ez pedig a tradicionálisan jó elméleti és gyakorlati szakképzésnek köszönhető. Másrészt a tekintélyüket növeli, hogy annak idején bekerült az ápolóképzésbe, az ápolás tervezésének gondolata, ami lehet akár egy biztosítási rendszer alapja is. Ezért a magyar és a külföldi ápolóképzés az oktatás alapjait tekintve semmiben sem különbözik egymástól, így a konvertálható tudás kitűnően használható, csak a nyelvi nehézségekkel kell megbirkózniuk.
 
Parlamenti „okosságok”
 
  Az, hogy milyen eredményeket képesek elérni a fiatal ápolók, arra álljon itt a következő történet. 2014-ben Belgiumban ápolónőink részt vettek egy európai országok számára szervezett versenyen, ahol a „beteg” szerepébe bújó ápolókon kellett a feladatokat kivitelezni. A verseny angol nyelven folyt. A kis csapat az előkelő második helyezést érte el, de a legnagyobb dicséret az lehet a számukra, hogy az egyik „szereplő” a verseny után odament hozzájuk és elmondta: a beavatkozás során akkor érezte magát a legnagyobb biztonságban, amikor a magyarok dolgoztak körülötte.
 
  Az új szakképzési törvény ennek a szakmai karriernek szab gátat. Lehet, hogy más szakmákban elfogadható, ha valaminek csak a „butított” változatát tanítják meg, de „kicsi anatómiát”, „kevéske élettant”, „csak néhány szakkifejezést” tanítani az egészségügyben megengedhetetlen. Vajon milyen lesz a majdani orvos-ápoló kapcsolat, ha nem is értik meg egymást, mert a fogalmak és szavak megértéséhez nincs elég felkészülési idő, az oldatok százalékos arányának kiszámolásához matematikai ismeret?
 
   Indulatos, és hangos cikkek jelennek meg az egészségügy helyzetéről, miközben a legtöbb embernek fogalma sincs milyen erőfeszítéseket tesznek azok, akik jelenleg a rendszerben dolgoznak. A prés agyonnyomja a rendszerben lévőket, alulról a betegek és a hozzátartozók vélt vagy valóságos kívánságai, fölülről, a hektikus, hozzá nem értő intézkedések, kiszivárogtatások, az egymással szinkronban nem lévő rendeleteknek és a nagy rendszerhibákkal működő szervezetnek köszönhetően.
 
  Csak az „ apróbbjából” idézek. Parlament. Az egyik képviselő azután érdeklődött, hogy a január 1-jétől életbe lépő rendeletben megfogalmazottak hogyan érvényesülnek, miszerint a cukorbeteg kisgyermekeket is kötelező három éves kórtól óvodába beíratni? Ezeknek a kisgyerekeknek milyen lesz az ellátásuk? Lesz e diétás ebéd a kötelezően óvodába rendelt kisgyerekeknek? Ki lesz az a személy, aki beadja az inzulint, az injekciót? Rétvári Bence államtitkár válasza: igen. Az állam magára vállalja a diétás étkeztetést, majd könnyedén folytatta, átlépve minden szabályozást, törvényt és rendeletet felolvasta a védőnők egy ide nem vonatkozó szabályozását, és közölte, hogy majd az iskolaorvos, és/ vagy a védőnő beadja a gyógyszert. Az államtitkárt nem zavarta, hogy az iskolaorvos nem biztos, hogy a szükséges időben odaérne, a készítmény beadására. Másrészt mióta tartozik a védőnők feladatkörébe az injekciózás? Ki bízta meg őket? Milyen rendelet szabályozza a védőnők injekciós tevékenységét? Végül hol képezték ki erre az említett védőnőket? Mert az államtitkár által felolvasott szöveg közelében sincs ennek a felhatalmazásnak, szabályozásnak. Magyarországon még nem volt arra példa, hogy egy szakterület kompetenciáját egy politikus hirdesse ki a Parlamentben. És aki nem hallgatta az adást? Ezt külföldön botránynak tartanák!
 
Csak egy legenda?
 
  Az egészségügyi szakembereket, orvosok szakmai érdekvédelmére létrehozott kamaráknak nincs ereje, az autonóm szakmai véleményeknek pedig hangja sincs. Azon gondolkodom, milyen csoda segíthetne rajtunk? Mi kell ahhoz, hogy a politika, az egészségpolitika észrevegye az egészségügyben dolgozok szakmai véleményét? Mi kell ahhoz, hogy az orvos és nem orvos végzettségű szakemberek egyenrangú munkatársak lehessenek? Hogy létezzen egy „orvosi birodalom”, egy „ápolói birodalom” és a határain a szabályos feladatátadás? Hogy a törvények rendeletek ne „egymás fogságában” vergődjenek? Kopogtatni kellene? Hol? Kinek? Kinél?
 
   Egy legenda motoszkál a fejemben. „A kórház egyetlen vezető tisztségviselője sem volt a helyén, mind eltávoztak, mielőtt Florence Nightingale megérkezett volna. Mindegy! Majd visszajönnek... A folyosón álldogált, be sem vezetik, üllőhellyel sem kínálják meg... Szállást kell csinálni az ápolónőknek, mielőtt leszáll az alkony. Követeli, hogy mutassák meg nővéreknek kijelölt szálláshelyeket. Nagy nehezen akad valaki, aki tudja, melyik az a két barakk. Ám az ápolónők elszállásolására kijelölt barakkok le vannak lakatolva. A kulcsok pedig elvesztek. És nincs otthon senki felelős, akinek joga volna új kulcsokat csináltatni. Florence nyugodt maradt. Fogad egy küldöncöt, elmeneszti táborba, a főhadiszállásra, s kér parancsot a kulcsok csináltatásra. S hogy megmutassa mennyire nyugodt, s mennyire nem érti a tréfát, széket kér, leül a szabadba az egyik barakk zárt ajtaja előtt kijelenti, hogy addig fog ott ül, míg jónak nem látják, hogy előkerítsék a kulcsokat.
 
   Kemény hideg télben, szüntelenül hulló havazásban estig ül a barakk ajtaja előtt. Csak olykor áll fel, hogy lerázza válláról, melléről a hó fehér palástját, azután visszaül megint. Természetesen étlen-szomjan, mert számára menázsi nincs kiutalva, és hát akik, megtehetnék, éppen nincsenek odahaza. Estére megtörik a jég, az ellenállás. Nem az övé, a kórházbelieké. Azoké az uraké, akik természetesen mind otthon voltak és egyre kínosabban feszengve lesték a függöny mögül, fűtött szobából, hogy az a vékony hölgy mikor adja fel a játszmát, s mikor takarodik megszégyenülten haza. Amikor beesteledik, ők adják fel játszmát: egyszerre csak megtalálják a kulcsokat.”
 
Forrás: Népszava