Célkeresztben a munkásosztály

Tavaly decemberben indult a baloldali közgondolkozást újjáéleszteni kívánó Dinamó Blog, melynek célcsoportja a ma munkásosztálya: a fiatal munkanélküliek, a részmunkaidős nők, a közmunkások vagy a „hálózati gazdaságok csereszabatos munkavállalói”. Egyelőre a Dinamó „csak egy szövegalapú történet”, de a kihívás épp az, hogy miként lépjenek túl az interneten és a saját értelmiségi köreiken. Az öt szerkesztő mindenesetre nyitott, és már most is 25-30 szerzőt mozgatnak. Új sorozatunkban a politikai establishmenthez nem tartozó, még csak formálódó, fiatal balos műhelyeket, csoportokat mutatjuk be – írja a HVG.

  „A baloldali útkeresés megspórolhatatlan: fel kell tárnunk az egymásra rakódó adaptációs kudarcok történetét, és képesnek kell lennünk megmutatni, hogy mit is jelent a baloldali világnézet. Mi, progresszív, új baloldali, zöld-baloldali fiatalok szeretnénk ebben a feladatban részt venni” – áll a Dinamó Műhely 2013 decemberi blogindító kiáltványában. Az önmeghatározás igénye persze nem ritka egy új projekt esetében, de egy kiáltvány jóval több ennél: megújulást sürget, ideologikus programot hirdet, helyet kér a politikai térben. A Dinamó sem vállalkozik kevesebbre, minthogy a „lemerült baloldal” helyén maradt ürességet kihasználva revitalizálja a baloldali gondolatot. Azonban egyelőre nem több blognál: „szövegalapú történet”, ahogy Böcskei Balázs, az oldal egyik szerkesztője fogalmaz.
 
   Pedig a Dinamó több akar lenni, viszont az offline aktivitása messze van a baloldali vákuumban szerveződő aktivista, illetve civil kezdeményezésekétől. A szerkesztők szerint az online jelenlét túllépésének két komoly nehézsége van a kapacitáshiány prózai oka mellett: egyrészt egyre telítettebb a pártfüggetlen baloldali játéktér, másrészt nehézségekbe ütközik azoknak a bevonása, akik eddig leginkább „tárgyai” voltak a baloldali politikának. Pedig Vay Márton, szerkesztő szavaival: „A forradalom, az élet, a változás, szóval minden fontos dolog offline történik, tehát igenis fontos lenne lelépni a szerverekről”.
 
   A baloldali pártok ideológiai kiüresedését kihasználó Dinamó valóban nehezebben foghat pozíciót a különböző agendájú baloldali kezdeményezések sűrűjében. Böcskei Balázs az „indusztriál-baloldal” meghatározással élt, ami a „klasszikus munkaalapú társadalom problémáira reagál érzékenyen”. Kis Miklós – szintén alapító és szerkesztő – szerint a kifejezés „nem szerencsés, mert az iparra utal, de a gazdasági kizsákmányolás terepe ennél tágabb”. Annyiban viszont mégis helytálló, hogy „fontosnak tartjuk a növekvő jövedelmi-vagyoni egyenlőtlenségek problémáját, s ezzel kiemelten foglalkozunk”. Tulajdonképpen szociáldemokrata programalkotásról van szó, olyan újabb elemekkel felfrissítve, mint a zöldgondolat és a feminizmus. Emellett a Dinamó nyitottságát is erényként emelték ki többen a szerkesztők közül, példaként hozva a kereszténység és a baloldaliság újra egymásra találását, vagy a patriotizmus szem előtt tartását, ahogy Kis Miklós fogalmazta: „azért, mert valaki baloldali, még nem kell leszegnie a fejét, s lehet büszke a magyarságára, s járhat Erdélybe”.
 
Herék nélkül született
 
   „Ha az ember elmegy a Kassák Múzeumba, akkor látja, hogy száz évvel ezelőtt a baloldalnak a szövegein kívül mennyi mindene volt: munkás-tornászegyletektől a képzőművészetig” – idézi a múltat Scheiring Gábor, aki szintén a blog szerkesztője. Ezzel szemben manapság a baloldali identitás széttöredezett, közösségei és intézményei nehezen alakulnak ki, története létezik, de emlékezete kevéssé; a dinamósok szerint viszont ezeknek meg kell előzniük a politikai cselekvést, így ezen problémák feloldása is céljuk.
 
   „Talán Moldova György írta valahol, hogy Magyarországon a szociáldemokráciának három generációja volt. Az elsőt kiherélte Horthy, a másodikat kiherélte Rákosi, a harmadik már herék nélkül született” – fűzi tovább Scheiring a gondolatmenetet, hogy miért szükséges első lépésként az elméleti és gyakorlati alapozás. (Jó kérdés, hogy a feminista platform szerint számítanak-e azok a herék a szociáldemokráciához – K. A.) Viszont mivel „szövegalapú a történet”, ezért óhatatlanul értelmiségi projekt maradt eddig a Dinamó. De szerinte ez nem nagy probléma: „A baloldali mozgalomban a történelem során mindig komoly szerepet játszottak a társadalmi felelősséget felvállaló értelmiségiek. Az értelmiségnek van kedve (és ideje) ideológiákkal bíbelődni.” Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne próbálnának ezen túllépni.
 
   Kaufer Virág szerkesztőségi tag azt látja az egyik nehézségnek, hogy „az írás a mai napig elsősorban az értelmiség eszköze, és ez hatványozottan igaz az online kommunikációra”, de „aktívan keressük azokat a szerzőket, akik nem a baloldali értelmiség szórásából kerülnek ki”. Böcskei Balázs a külvárosi zenekarokat, a punktematikát behozó cikkeket emelte ki, de 2015-re nagyobb dobást ígér: olyan „érintettektől” származó „oral historykat, amik szétrombolják saját baloldali tudáskoncepciónkat”, valamint azon is gondolkozik a szerkesztőség, hogyan szervezhetnének olyan rendezvényeket, amelyek nem csak a „belvárosi szociológusokat” szólítják meg. Azonban Vay megfogalmazásában: „Az ’érintetteket’ kutya nehéz bevonni, mert beléjük van verve a reménytelenség, hogy ha ugrálsz, akkor még nagyobb bajod lehet, és amíg úgy érzik, van mit veszíteniük, addig ez aligha fog nagyot változni”.
 
Munkáslap értelmiségiektől
 
   Hogy kik ezek az „érintettek” vagyis azok, akikről szól, és akikért van a Dinamó? Elsősorban a munkásosztály, bármilyen anakronisztikusnak is gondolják sokan ezt a meghatározást. Mind az öt szerkesztő egyetértett abban, hogy létező csoportról van szó, azonban a XIX. század óta jelentősen megváltozott minden tekintetben. „Munkanélküli fiatalok, részmunkaidős nők, bevándorlók, közmunkások, a hálózati gazdaság csereszabatos munkavállalói: ők ma az új munkásosztály.” – állítja Scheiring, hiába változtak meg a szociáldemokratikus vívmányoknak köszönhetően életkörülményeik, a kiszolgáltatottság megmaradt. Kaufer Virág pedig azt emelte ki, hogy ugyan „a többség nem fizikai hanem szellemi munkát végez”, azonban „a tőke-munka feszültség ugyanúgy érezhető.” Vay Márton nem bonyolítja ennyire: „Emberek vannak, akiknek reménytelen az életük, mindenfajta osztálytudat nélkül.”
 
   Böcskei nevetve mondja, hogy ma már nem a munkások alapítják a „munkáspártokat” és a „munkáslapokat”, hanem értelmiségiek, ezzel párhuzamosan megszűntek azok a csatornák, amelyek ezt a két csoportot összekötötték. Kaufer európai léptékűnek látja, hogy „a baloldal elvesztette kapcsolatát a szavazóival, és így már mozgósítani is egyre kevésbé tud”, viszont a zöldek mozgósító erejét növekedőnek látja. A Dinamó törekszik a közérthetőségre, hogy ez a kapcsolat újra kialakulhasson: égető problémák „igazi baloldali” megközelítése, új problémák közbeszédbe emelése, a baloldali kultúra építgetése. Böcskei szerint addig nem lehet szó többről, amíg csak egy blogról van szó, az is hatalmas eredmény, ha egy politikus átvesz bizonyos gondolatokat, mert „Szanyi Tiborra odafigyelnek a pedagógusok.”
 
Pártfüggetlen, nem pártfinnyás
 
  A szerkesztőségi tagok közül többen volt LMP-s képviselők voltak, van, aki jelenleg is PM-tag, de egybehangzó vélemény, hogy emiatt semmilyen támadás nem érte a Dinamót, és hátrányuk sem származott belőle. A Dinamóra értékközösségként tekintenek, ahol ugyanúgy megjelennek saját volt, vagy jelenlegi pártjukra nézve is kritikus írások, bár azzal többször szembesültek, hogy az önkritikának a baloldalon sincs komoly hagyománya. Böcskei szerint ezért főleg az „összefogás baloldal” felől kapnak is hideget-meleget.
 
   „A magyar baloldal komoly érték és identitás válságban van, a rendszerváltás progresszív nyelve liberális nyelv volt, a baloldal, a szociáldemokrácia vagy a demokratikus szocializmus szavaitól az értelmiség és a politika egyaránt ódzkodott és nem voltak új szavak.” – elemez Scheiring, így nem meglepő, hogy rendszeresek a súrlódások a baloldali pártokkal. Böcskei szerint a pártosodott baloldal képtelen kapcsolódási pontokat felmutatni a lehetséges szavazóinak, mind a „liberális, modernizációs gazdaságpolitikai irány”, mind „kádári békepolitizálás” – ezek Scheiring szavai – elbukott, azonban a baloldali pártok képtelenek a megújulásra, és nem adnak érdemi reakciókat a szociális, gazdasági változásokra.
 
   Böcskei szerint mind a baloldali pártokban, mind az ifjúsági szervezeteikben maximum kampányfogásként jelenik meg bármiféle gondolati innováció, erre példaként azt hozta, amikor az MSZP hirtelen bedobta kampányidőszakban az alapjövedelem programját, de semmi érdemi munka nem állt emögött. Ő idézi, hogy 2010-ben egy barátjával Álló Világ címmel szinte pontosan megjósolták, hogy fog kinézni a Mozgó Világ tartalomjegyzéke évek múltán, és nem sokat tévedtek. Ugyanezt a baloldali napilapokra is érvényesnek tartja, azonban Kaufer Virág megemlítette, hogy a Népszabadság hajlandónak tűnik véleményként közölni Dinamó-cikkeket a jövőben.
 
   Kaufer szerint viszont a képviselet kérdésével előbb-utóbb szembe kell néznie minden pártokon kívüli baloldali kezdeményezésnek, ebben lát is közöttük komoly nézetkülönbségeket, amik még nehézségeket jelenthetnek a jövőben. „Pártfüggetlenek vagyunk, nem pártfinnyásak.” - politikai képviseletet csak egy párt nyújthat a jelenlegi rendszerben, azonban véleménye szerint a kritikusságot végig meg kell tartaniuk a pártokon kívüli csoportosulásoknak.
 
Nagyik a barikádokon
 
  Scheiring a parlamenten kívüli szférában sem látja felhőtlennek a helyzetet: „Az összefogás-fétis és a messiásvárás egy tőről fakad. Messiás márpedig a politikában ritkán jön el.” – szerinte idejekorán, leginkább a NER nyomására borulnak össze a parlamenten kívüli mozgalmak, csodát várnak az összefogástól, pedig ezt meg kellene előznie az ideológiák kialakításának, ami elmaradt sok esetben. Szerinte és mások szerint sem képzelhető el életképes mozgalom reális jövőkép felvázolása nélkül, ami a Dinamó esetében egy szociáldemokrata jövő, egy fejlesztő-állam kialakítása egy „félperiferiális összeszerelőüzem” helyett.
 
   „Fel kell nőjön generációs alapon egy új baloldal, nem csak politikusok, hanem elemzők, művészek, kutatók, értelmiségiek sora jelentkezik, akik nem érzik magukénak Szárszó világát.” – érzékelteti Scheiring Gábor a generációs feszültséget, amit többen valós problémaként vetnek fel. A szerkesztők egyöntetűen túlzásnak tartják a teljes elitcsere igényét: „A fiatalok körében is ugyanúgy vannak opportunisták, mint az öregek körében. A régi baloldalnak is vannak komoly érdemei, a kétezres évek első feléig mégiscsak az volt az ember benyomása, hogy ez egy Európa felé tartó jogállam, demokratikus piacgazdaság.”
 
   Viszont a 2010 előtti irányt folytathatatlannak írják le, véleményük szerint a régebbi baloldali szereplőknek szembe kell nézniük azzal, hogy zsákutcába kerültek, Kaufer szerint a hibák felvállalása segíthetné a baloldaliság rehabilitációját, újra könnyebb lenne azonosulni valós baloldali értékekkel. A hibákból való tanuláson túl is szükséges a generációkon átívelő hidak építése: „Azzal nem jutunk messzire, ha a nagyszülők legalább egy része nem csatlakozik a netadó ellen lábra kapott unokák mellé”, „még ha idegenkednek is a Gyurcsány és MSZP hívő idősebbek attól, hogy az utcán látható mozgalmak az ő kedvenceiket is utálják.” – szögezi le Vay. Míg ugyanő a jobboldaliak többségét úgy mutatja be, mint akik „bármi áron képes Orbánt választani a valósággal szemben”, addig a „Gyurcsány és az MSZP iránti hűség” erejét nem gondolja ilyen erősnek, ezért úgy jósolja: „A nagyik lassan fel fognak tűnni a barikádokon.”
 
Forrás: HVG