Bezár a Márkushegyi Bányaüzem

14 óra 10 perc. Nyílik a kapu, kiömlik rajta ötszáz ember. Hideg van, néhányan ugyan rágyújtanak vagy a kocsma felé veszik az irányt, de a többség a buszokhoz siet. Vége a munkanapnak. És a bányának – olvasható a Vasárnapi Hírekben.
 
   Lehetett volna ez bármelyik hétfő délután, akkor is így rohantak volna haza. Ez a nap azonban az a nap, amikor a zsebükben felmondólevéllel ültek buszra. Meglepődést, döbbenetet egyetlen arcon sem láttunk – az oroszlányi bányászok évek óta készülnek erre a pillanatra. Október óta pedig biztosan tudták is, hogy december utolsó napja egyben a bánya utolsó napja volt. Hétfőn a Márkushegyi Bányaüzem ötszáz dolgozójából 270 végleges felmondást, 230 pedig némi haladékot kapott.
 
   Már 2002-ben sejteni lehetett, hogy a Vértesi Erőmű Zrt. bányája előbb vagy utóbb bezár. Ugyan a bánya 2007 óta folyamatosan veszteséges, a végső megrendülést 2010 hozta el: csődeljárás indítottak az évben 11 milliárd forint mínuszt termelő üzem ellen. Az utolsó csapás a System Consulting Zrt.-vel kötött szerződés volt: a nemrégiben elhunyt Kapolyi László cége nemcsak meg akarta venni az üzemet, de 250 megawattnyi áramot is rendelt a Vértesi Erőműtől, amelyik – saját kapacitás hiányában – több 10 milliárd forintos tartozást halmozott fel, hogy tartani tudja a szerződésben foglaltakat. A System Consulting viszont visszalépett – ironikus módon épp fizetési nehézségekre hivatkozva. Ebben az időszakban a bánya már csak a szénfillérekből (a fogyasztói számlákon megjelenő pluszdíjból) tudta fenntartani magát, ám 2010-re nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem lesz elég – főleg miután a rezsicsökkentés a lakosság számláiról lefaragta a szénfilléreket és csak az ipari fogyasztókkal fizettette meg. Az elbocsátásokat nem sikerült elkerülni. Az Orbánkormány ugyan kezdetben nem támogatta a bezárást, és az Európai Bizottság is nyújtott némi segítséget, csakhogy a fenntartó reorganizációs tervében kötelezte magát arra, hogy 2014 végén leállítja a bányászati tevékenységet.
 
   Pedig Márkushegyen van annyi szén, hogy 2020-ig bőven lehetne bányászni, táplálni belőle az erőművet – ez azonban önmagában nem elég a fennmaradáshoz. Bár maga a bánya a körülményekhez képest viszonylag modern eszközökkel van felszerelve (milliárdos felszerelésekről van szó, amelyek sorsa a bezárás után még bizonytalan, de értékük csak odalent van), az oroszlányi erőmű azonban nem lett megfelelő módon modernizálva, így költséges és egyáltalán nem hatékony a szén felhasználása. Ezért valóban nem éri meg tovább folytatni a szénfejtést. Mégis: a bánya zár be, az erőmű viszont működik tovább.
 
Hova tovább?
 
  Ugyan több szenet a bánya nem ad, viszont munka akad még itt, 2016- ig biztosan. Azok a dolgozók kaptak még egy lélegzetvételnyi időt, akiknek az elkövetkező két évben van esélyük arra, hogy megszerezzék a 25 éves munkaviszonyukat, vagy a ledolgozandó 5000 műszakot. Így részesülhetnek majd az átmeneti bányászjáradékban. Ők vehetnek részt a rekultivációs folyamatban, vagyis a bánya lezárásához szükséges munkálatokban.
 
   És aki nem? Azokat is segítik majd, tudjuk meg a helyi szakszervezet elnökétől, Illés Róberttől: végkielégítést és újrakezdési támogatást biztosan kapnak, emellett átképzések indulnak számukra. Amelyeken az előzetes hírek szerint például bolti eladónak vagy éppen biztonsági őrnek tanulhatnak, de emellett versenyképes szakmák is helyet kaptak a listán, Beomlott fellegvár illetve nyelvtanfolyamokon vehetnek részt. Eddig 35-en jelentkeztek átképzésre.
 
  „Nincs pánikhangulat, fel voltunk rá készülve” – mondja az egyik bányász. Többen a vállukat vonogatják, nyilatkozni (pláne névvel!) egyikük sem szeretne, hiszen titoktartást kellett fogadniuk.
 
   A bánya és az azt fenntartó Vértesi Erőmű Zrt. érdeke ugyanis az, hogy békés legyen a bezárás, hangulatkeltésre (bár ezt szó szerint senki nem mondja ki) a legkisebb szükség sincs. Így a kapuban leginkább elforduló bányászokat látunk, olyanokat, akik beletörődtek a megváltoztathatatlanba, és ha lejárt a műszak – épp úgy, mint az elmúlt években-évtizedekben – sietnek haza. „Valami majd lesz”, „Munkát biztos találunk”, „Nem aggódom én már semmi miatt” – ilyen véleményekkel találkozunk. „Majd átmegyünk egy másik bányába” – vonja meg a vállát valaki. Igen ám, de hova? Az utolsó mélyművelésű szénbánya zárta be ugyanis kapuit.
 
   Márkushegy amúgy is egy jó ideje gyűjtőhelye volt mindazon bányászoknak, akik a fentebb említett 25 év/5000 műszakos határ elérése érdekében – munkahelyük megszűnése után – kénytelenek voltak vándorolni. Vagyis innen már nincs hova menni. Farkaslyukon ugyan nemrég elkezdődött némi bányászati tevékenység, ám jelenleg ott sem foglalkoztatnak 50-nél több embert, és bár a jövőben terveznek bővítést, ennyi bányászra bizonyosan nem lesz szükség. Külföldre – például Lengyelországba – lehetne persze menni, de ez sem tűnik reális megoldásnak. Marad az átképzés, és a reménykedés: talán akad majd a városban munka. Abban a városban, amely a létezését is a bányának köszönheti.
 
A város felkészült
 
   Oroszlány, a város, aminek szinte minden nagyobb utcáját csille vagy csákány díszíti, és ami felett az erőmű kéményei őrködnek, talán mégsem érzi meg olyan nagyon a korszakváltást. Lassú, csendes halódás volt ez, egyre csökkenő bányászlétszámmal, egyre több nyugdíjassal, egyre kevesebb termeléssel. Ám még így is: a most elbocsátott munkások mintegy fele itt él, s ha át is képeztethetik magukat, nem lesz egyszerű a helyzetük.
 
  Vár rájuk az ipari park, esetleg pár helyi építkezés, de nem valószínű, hogy egyik napról a másikra el tudnak majd helyezkedni. Maga a város lassan 15 éve folyamatosan zárja le a bányászkorszakot – ezzel párhuzamosan erősödött meg az ipari park is, és lett egyre vonzóbb célpontja a fiatal munkavállalóknak. A bánya és az erőmű azonban ezzel együtt is a harmadik legnagyobb foglalkoztatója volt a városnak – legalábbis a polgármester, Lazók Zoltán szerint.
   Óvatos becslések szerint nagyjából ötezren lehettek azok, akik a bányából éltek – és ebbe nemcsak a bányászok és családjaik, de az ide beszállító cégek is beletartoztak. Szállítottak fát, olajat, felszereléseket.
 
   Mostantól ez sincs.
 
   Mivel az erőmű természetesen nem áll le, ezért szénre továbbra is szüksége lesz – 10 százalékban importszénre (mivel az még mindig olcsóbb, mint egy egész bányát veszteségekkel és a munkásokkal együtt fenntartani), és hazai, de máshol kitermelt szén is érkezik majd. Hogy mindez meddig marad így, nem tudni. Korábban úgy volt, hogy biomassza-erőmű épül a térségben, ezt az MVM közgyűlése tavaly december közepén váratlanul leszavazta, és inkább egy gázturbinás erőmű mellett döntöttek, méghozzá indoklásuk szerint azért, mert ez gyorsabb megoldást jelent a gazdaságos hőtermelésre.
A biomassza-erőmű viszont nem csak azért lett volna jó megoldás, mert a város kommunális hulladékának egy jó részét feldolgozná, de további elbocsátásokat is megelőzhetett volna: a gázturbinás erőmű ugyanis jóval kevesebb emberrel is üzemeltethető – vagyis még több munkahely szűnik meg. Ha a bányák bezárása nem lett volna elég, most lehet erre is készülni.
 
A szakma halála
 
  Pedig egykor az oroszlányi szénmedence környékén egész családok tették fel az életüket a bányászatra: rengetegen települtek ide, még külföldről is, apáról fiúra szállt a foglalkozás, ami sosem volt veszélytelen, ám egy ideig ennek megfelelően megbecsült és megfizetett szakmaként egész életeket lehetett rá építeni. Hogy csak egy példát említsünk: a kilencvenes évek legelején hazánkba érkező 18 éves erdélyi fiatalember egy évvel azután, hogy dolgozni kezdett, már hitelt vett fel a banktól, s még egy évvel később már ki is fizette első saját lakását. Most, alig túl a 40-en, már csak azt számolgatja, sikerül-e megszereznie a szükséges számú műszakot még itt, a Márkushegyen.
 
   Pedig 20 éve még úgy érezte, hogy nincs olyan, amit bányászként ne tudna elérni. Aztán jöttek a kevésbé jó idők, a megbecsültség odalett, a fizetésekkel együtt. És ahogy a szénfillérek kezdték felaprózni az ágazatot, már inkább csak a bezárásokról és elbocsátásokról lehetett hallani.
 
   A Márkushegyi Bányaüzem bezárásával minden esély megvan arra is, hogy maga a szakma hal ki Magyarországon. Nincs ebben semmi túlzás. Egy márkushegyi vájár szerint igazán jó bányász csak abból lehet, akit megfelelő mester oktatott. „Gyönyörű szakma ez, össze nem téveszthető semmivel. A bánya szaga, ahogy állsz a fronton – ez nem a futószalag, ami mellett egész nap ugyanazt a mozdulatsort végzed. Másodpercek alatt kell dönteni, és szó szerint életek múlnak ezeken a másodperceken. Ezt nem lehet könyvből megtanulni. Egy bánya minden nap más és más feladatokat tartogat, amikhez azonnal igazodni kell. Ezt a tudást csak egy tapasztalt vájár tudja átadni az újoncoknak.” De hol lesznek itt tapasztalt vájárok akkor, amikor majd megérkeznek az újoncok?
 
   És egyáltalán lesznek-e még olyanok, akik ezt a szakmát választják maguknak? Nos, úgy tűnik, hogy lesznek. Bármily meglepő épp ebben a tanévben kezdődött újra hosszú évtizedek után a vájárképzés Magyarországon.
 
Szépséghibás újraélesztés
 
  Lesz tehát hamarosan legalább 45 vájár: az idei tanévben az ország három pontján, Komlón, Lőrinciben és Bátonyterenyén indult újra a képzés. „Nagyon fontos lépést tettünk annak érdekében, hogy egy régi szakma ne tűnjön el Magyarországon” – mondta szeptemberben a nemzetgazdasági miniszter, Varga Mihály. Szakmájukat viszonylag kevés helyen fogják tudni azonban gyakorolni ezek a diákok: bár kisebb, 4-5 főt foglalkoztató kavicsbányák például vannak az országban, és külszíni fejtéssel nagyobb bányák is üzemelnek, mindez azonban egy egész szakma életben tartásához kevés. Ráadásul maga a képzés sem kifejezetten korszerű, az európai normákhoz képest legalábbis biztosan nem az.
 
   Aradszki András, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium energiaügyekért felelős államtitkára viszont épp a napokban jelentette be, hogy a jövőben nyílhatnak új szénbányák Magyarországon. A Fidesz többször is belengette már a szénbányászat felélesztésének tervét, konkrét cselekvés (az egyetlen, farkaslyuki esetet leszámítva) azonban mindeddig nem történt. „Ha ironikusan akarok fogalmazni, azt mondom: kommunikációs bányáink már bőven vannak” – mondja Rabi Ferenc, a Bánya-, Energia- és Ipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke, aki szerint egyáltalán nem túlzás, hogy a márkushegyi bánya bezárásával egy szakma kultúrájának fellegvára szűnik meg. Az új bányák nyitásával szemben kissé szkeptikus ő is, hiszen az utóbbi években többször is szó volt erről, ám ennél tovább nem sikerült lépni. Így viszont – mondja az elnök – nem csoda, hogy a fiatalok számára sem túl vonzó pálya a bányászlét, hiszen jelenleg semmilyen biztonságot, életpályát nem tud kínálni. Vagyis mindazoknak, akik ezt a rögös és veszélyes utat választják, csak egyet lehet kívánni: Jó szerencsét! Csakúgy, mint azoknak, akik egy borús hétfői napon felmondólevéllel a zsebükben rohantak a buszhoz.
 
8,5 milliárd tonna – körülbelül ennyi Magyarország szénvagyona, ám csupán egy része lenne felszínre hozható.
A Márkushegyi Bányaüzem az oroszlányi szénmedence „utolsó mohikánja”. Az eocén program keretében az üzem 1981. április elsején lépett be a termelésbe, és nagyjából 400-500 méter mélységből hozta fel a barnaszenet. Hatalmas bányáról van szó, földalatti vágatrendszerének teljes hossza több mint 50 kilométer, ahonnan évente 800 ezer tonna energetikai szén jött fel (ez napi 3-4000 tonnát jelent).
JÓ TUDNI:
A rendszerváltás előtt még hat szénbánya működött (a Mecsekben, Veszprémben, Oroszlányban, Tatabányán, Borsodban és Mátraalján), már azonban csak a visontai és bükkábrányi bányaüzem termel évi 8-8,5 millió tonna lignitet, külszíni fejtéssel.

Forrás: Vasárnapi Hírek