Újra három részre szakadt az ország

 A lehetőségeinkhez képest is szegényebbek vagyunk – bizonyítja számokkal Pogátsa Zoltán, aki a legszomorúbbnak azt tartja, hogy négymillió embernek esélye sincs tehetsége kibontakoztatására. Nem elsősorban aktuálpolitikai számokról, adatokról, hanem hosszabb távú trendekről faggatta a Világgazdaság munkatársa a Nyugat- magyarországi Egyetem docensét, aki példákkal azt is illusztrálja, miből lehetne a már nem európai viszonyokon változtatni.

– Miért gondolja azt, hogy a szegénység a magyar gazdaság legnagyobb rákfenéje?
– Mert tudjuk, a bruttó hazai termék, a GDP úgy áll össze, hogy összeszorozzuk a foglalkoztatottak számát a termelékenységükkel és a
ledolgozott munkaóráik számával. Magyarországon kevés ember, alacsony termelékenységgel, nagyon sokat dolgozik. Négymillió ember létminimum alatti jövedelemből él, ebből több mint egymillió munkából visz haza ilyen keveset.

Ezek az emberek egész napjukat azzal töltik, hogy a puszta létezésüket fenntartsák. Nem tudják képezni magukat, az egészségük tönkremegy, nem lesznek tájékozottak, foglalkozhatatlanná teszi őket, számukra a mai tudás alapú társadalomban nem, vagy csak nagyon alacsony hozzáadott értékű munka jut. Bogár László professzor találó megfogalmazása: „roncs társadalom”. Ők vagy nem lesznek foglalkoztathatóak, vagy ha igen, akkor csak nagyon alacsony termelékenységi szinten. Még az OECD és IMF tanulmányai is azt mondják ki, hogy az alsó három tized – a lakosság legszegényebb egyharmada – leszakadása rontja a növekedési esélyeket.

– Maradjunk még Kelet-Közép-Európában, hol állunk most a rangsorban?
– A szociális mutatókat összefoglaló úgynevezett Bertelsmann-index szerint az észtek, a csehek és a szlovákok az európai uniós átlag fölött helyezkednek el, tehát a rendszerváltást nem mindenütt követte társadalmi kettészakadás. Magyarország kicsúszott ebből a csoportból, a bolgárokkal és románokkal tart együtt.

– Nálunk sem mindenki így éli meg, vagy nem így látja?
– Amióta a KSH az Eurostat által auditált módon méri a jövedelmi különbségeket, azok mind az egyének, mind pedig a régiók között nőttek. Amikor beléptünk az EU-ba, Nógrád megye és Budapest között 1:3 volt az arány, mára ez közelebb van az 1:6-hoz. Három részre szakadt az ország. A világváros Budapest Prágával, Béccsel vetekszik, az észak-nyugati régióban a multik befektetése miatt viszonylagosan jobban megy, a többi régió viszont leszakadt, például Dél-Alföld, Észak-Magyarország, Dél-Dunántúl az Európai Unió 20 legfejletlenebb régiója között szerepelnek.

– Miben mutatkozik meg leginkább ez az elmaradottság?
– Elsősorban abban, hogy az ottani lakosságnak rosszabbak az életesélyei arra, hogy megélhetéshez jusson, hogy a tehetségét kibontakoztassa. Persze ez elsősorban az ottani katasztrofálisan rossz oktatás kérdése, de egy olyan környezetben, ahol az sem garantált, hogy be tudjon fűteni, vagy egészségesen táplálkozni, nem jut energia a tanulásra. És ma már felnőtteknek is folyamatosan tanulnia kéne, más országokban is ezt teszik.

– A felületes szemlélő gyakran azt hajtogatja, hogy azért vidéken az élet jóval olcsóbb...
– Azt látjuk, hogy Budapesten, de Nyugat-Magyarországon is tele vannak az
éttermek, divatüzletek, látványpékségek működnek, és szépségszalonok. Eközben az elmaradott déli és keleti régiókban nincs más, mint a 100 forintos boltok, turkálós üzletek és üres kocsmák. Mert arrafelé már nincs fizetőképes kereslet erre sem.

– Ezen a helyzeten hivatottak változtatni az uniós régiós alapok. Nem segítenek?
– Az EU-s fejlesztések főleg infrastruktúra – hulladékgyűjtés, szennyvízkezelés, vasút – fejlesztésére szólnak, ami fontos, de nem igazán realizál belőle érezhető módon a hétköznapi ember. Az igazi probléma viszont az, hogy az EU-s pénzek fejlesztésre szólnak, amelyek akkor dobnak nagyot valamely alrendszeren – oktatás, szociális programok, kutatás –, ha ott a működés – finanszírozása – biztosított. De ha tartósan forráshiányosak, és az alapvető funkcióikat nem tudják teljesíteni, nagy lesz a nyomás, hogy a fejlesztésre adott pénzeket valahogy, körmönfont módon, átirányítsák a fenntartásra. Így elenyésznek. Évente a GDP-nek 2-2,5 százalékát kaptuk az Európai Unótól támogatásként, ez összesen a GDP harmadát is kiteszi a csatlakozásunk óta, miközben alig volt pár százalék gazdasági növekedés.

– És most hogyan élünk nemzetközi összehasonlításban?
– Aki Nyugat-Európában annyit keres, mint a magyar nettó átlagjövedelem – mintegy 150 ezer forint/hó –, az ott a legszegényebb jövedelmi
tizedbe tartozik. Az árszínvonalhoz igazítva is! Még szomorúbb, hogy ennél az átlagnál a foglalkoztatottak kétharmada kevesebbet kap idehaza! És akkor még nem beszéltünk azokról, akiknek állásuk sincs.

– Megoldás lenne erre a minimálbér emelése? Hiszen a mostanit sem tudják egyes vállalkozások kifizetni...
– Valóban, a minimálbér nem csak szociális kérdés. Az illető vállalatnál el kell gondolkodni technikai újításokon, szervezési megoldásokon, amivel a termelékenység növelhető. De ha egy vállalkozás tartósan a létminimumot sem tudja megfizetni dolgozóinak, akkor nincs létjogosultsága működni.

– Be is zárnak, növelve ezzel a munkanélküliek számát.
– Én pedig azt látom, hogy sok vállalkozó kiveszi a pénzt vállalkozásából. Luxuslakásbanél, drága autóval jár és külföldön vesz ingatlant, miközben munkásait minimálbérten tartja. De beszéljünk az állami szektorról is, amely sokkal több embert érint! A közalkalmazotti bértáblának a fele lecsúszott a létminimum alá. Az állam alkalmazottai nagy részének kevesebbet ad, mint amiből meg lehet élni. Ha mondjuk százezer állami alkalmazottnak a minimálbérről megemelnék a fizetését a létminimumra, az csak évi húsz milliárd forintba kerülne. Nem érné meg? Azonnal meg kéne tenni. Addig ne költsünk presztizsberuházásokra!

– Hogy állunk a jövedelmek újraelosztásával?
– Tarthatatlan, hogy míg például Dánia a GDP-jének 9 százalékát költötte oktatásra, mi 3,7 százalékot. A tudásalapú ársadalomban ez kizárja a felzárkózás lehetőségét. Akkor, amikor Európában mi beszélünk legkevésbé idegen nyelveket, a diákok képességeit, felkészültségét is vizsgáló PISA-felmérések eredményei zuhannak, iskolarendszerünk- mint Radó
Péter is több tanulmányában bemutatta – elképesztően szelektív, azaz a gazdag térségekben jó, a szegény térségekben rossz oktatást nyújt. Hatalmas összegeket lenne szükséges költenünk oktatásra. A másik, amit azonnal meg kellene oldani, az a közösségi közlekedés, mert emberek tömegei egyszerűen el vannak zárva a munkahelyektől. Jó minőségű vasútra
és elővárosi közlekedésre lenne szükség, a sűrűn járó kisbuszoknak kéne kiszolgálnia a városok vonzáskörzetét. A harmadik, amit biztos, hogy meg kell szüntetni, az a mélyszegénység; az, hogy egyes felmérések szerint Magyarországon a gyerekek 36 százaléka éhezik. Mert ilyen rosszul azért nem állunk! Szerintem szociális támogatásként senki ne kapjon kevesebbet, mint a létminimum, s a minimálbér 20-30 százalékkal e fölött legyen meghatározva, hogy munkára ösztönözzön.

– Esélyes lenne a jóléti modell? Hiszen a gazdagabb államokban is kezd visszaszorulni, és honnan lehet erre több pénzt szerezni?
  – A fedezet elsősorban a termelékenység emeléséből származhat, nem hitelből. Ha csak negyedével nőne a termelékenységünk, dupla ekkora béreink lehetnének, és dupla ekkora bevételei a költségvetésnek. Ez a helyzet Szlovéniában. Ehhez oktatás kell. Erre pedig a jelenlegi költségvetésből is van pénz költeni. A kiadási oldalon ötszáz milliárdot veszítettünk a progresszív személyi-jövedelemadó eltörléséből. Ha ez visszaállna, mindez bejöhetne, s ha még progresszívabb lenne, akkor még több. Nem hiszem, hogy általánosabbá válna az adóelkerülés – a száz leggazdagabb magyar a válság éveiben is tollasodott.
Aztán az offshore cégek: ami oda a rendszerváltás óta kifolyt, az a magyar államadósság két- és félszerese. De itt van az áfa-csalás is, amelynek nagyságrendjét kétezer milliárdra becsülik évente. Vagy miért nincs örökösödési adó, és sávos ingatlan adó is csak helyenként? És szükségünk van-e a kiadási oldalon olyan, több százmilliárd forint értékű államosításokra, részvényvásárlásra, amelynek a felét szinte azonnal elveszítjük a tőzsdén?

Forrás: Világgazdaság