Kambodzsai bérért dolgoznak a hazai garázsvarrodákban

 Egy salgótarjáni ruhagyárban eldugult a WC, amelynek a megjavítását a varrónőkkel fizettették ki. Ezzel egy időben Kambodzsában napi három dollárért dolgoznak a varrónők. Vajon annyira távol vagyunk tőlük? Vagy bejöhet a kormány álma arról, hogy fölvegyük a versenyt a távol-keleti összeszerelő üzemekkel? – írja a Népszabadság.
 
  Három fiatal bloggert küldött Kambodzsába a norvég Aftenposten című lap azzal a céllal, hogy tapasztalják meg, milyen körülmények közt készülnek azok a ruhák, amelyeket nap mint nap hordanak. Anniken, Frida és Ludwig „idegenvezetője” Kambodzsában egy Sokty nevű fiatal helyi lány volt.
 
  A norvég fiatalokat sokkolta az élete: Sokty néhány négyzetméteres szobában él, akkorában, amekkora az ő fürdőszobájuk. Sokty itt főz, mos, alszik, fürdik. A mellékhelyiség csak egy lyuk a földben. A kambodzsai lány az egész hetet végigdolgozza hajnaltól estig. Naponta 3 dollárt keres. Egy kabát ára a Mango üzletláncban – amelynek címkéjén az áll: Made in Cambodia – az ő egy hónapos lakbére.
 
   A norvég fiatalok megkóstolták a gyári kosztot – ehetetlen. A saláta kukacos, a halra legyek szállnak. A dolgozók minden nap ezt eszik. És örülnek neki, mert itt jónak számító munkájuk van. Itt 12 órát kell egy helyben ülni a varrógépnél, és csak varrni, varrni, varrni, megállás nélkül.
 
   Magyarországnak ezekkel a körülményekkel kellene fölvennie a versenyt, ha valóban az Orbán Viktor által meghirdetett munkaalapú társadalomra törekszünk, arra, hogy a nagy multinacionális cégek idehozzák a termelésüket. Föl kell vennünk a versenyt bérben, munkakörülményekben egyaránt. Orbán Viktor szerint ugyanis „munkaalapú társadalmakra van szükség az Európai Unióban ahhoz, hogy a közösség tagállamai versenyképesek legyenek Kínával és az Egyesült Államokkal”. A kormányfő szerint az egyik alappillér, amelyben közmegegyezés van, hogy a munkaképes emberek munkából éljenek, ne segélyből. Ebből pedig egyenesen következik, hogy valójában a munka becsülete a fontos a nem munkával szerzett jövedelmekkel szemben.
 
   Az elmúlt öt év minden törekvése arra irányult, hogy az ország kitermelhesse az ehhez szükséges munkásokat: a tanköteles kor határa már 16 év, a fiatalokat kiszorítják a gimnáziumokból, s inkább a gyakorlati képzés felé irányítják őket. Csak három hónap a munkanélküli segély, a munkavállalókat védő szabályokat meggyengítették, a közmunka lett a foglalkoztatás növelésének alapja.
 
  – Baj van a fiatal politikusi generációval, mert még meg sem szagolta a munkát  – állítja Hernádvölgyi Andrea, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének alelnöke, hozzátéve, hogy az ő generációja például a gimnáziumban egy hetet dolgozott mezőgazdaságban, egy hetet pedig a nehéziparban. – A politikusoknak azt kellene észrevenniük, hogy az ország nagy része ilyen munkákból él – mondja.

Rosszabb munkáltató a magyar a külföldinél

  A valódi kérdés az, hogy ráhúzható-e a távol-keleti minta a magyarországi foglalkoztatottakra? Lehet-e úgy dolgoztatni embereket, ahogyan például Kambodzsában? Egy magyar nő dolgozna-e olyan körülmények között, ahogyan egy kambodzsai?
 
   Herczog László közgazdász, volt munkaügyi miniszter szerint bizonyos szempontból már ma sincs nagy különbség: a közmunkaprogram esetenkénti céltalansága, amikor például újra és újra megtisztítják ugyanazt az utat vagy árkot, nem sokban különbözik attól, hogy Kambodzsában egy ruhadarabot varrnak össze minimális pénzért. Csakhogy míg a közmunkának így nincs célja, a távol-keleti módszernek van. És ezzel szerinte nem tudunk versenybe szállni, mert Magyarországon eleve nem tudnánk felvenni azt a munkatempót, amely akár Kínára, akár Kambodzsára jellemző.
 
  Nincs olyan munkaerő itthon, amely képes lenne ennyire olcsón dolgozni, nem lehetséges a béreket ennyire leszorítani, illetve errefelé nem lehet gyerekeket dolgoztatni, csak – tegyük hozzá – a 16 év felettieket. Ami azonban a lényeg: ez nem is kívánatos irány. Nem a munkabér és a munkakörülmények lerontása, hanem a munkaerő által előállított hozzáadott érték növelése a versenyképességünk javításának a módja.
 
   Hernádvölgyi Andrea szerint a ruhaipar már nem igazán jellemző Magyarországra, épp azért, mert a magyar cégek elbuktak a távol-keletiekkel szemben folytatott versenyben. Léteznek ugyanakkor úgynevezett garázsvarrodák, amelyekben rendszerint 10-15 varrónőt dolgoztatnak, feketén. Ezek a munkásnők jobbára ledolgozzák a legális alapmunkájukat, majd elmennek a garázsvarrodába, ahol még további 4-6 órát dolgoznak. És nagyjából annyiért, mint Kambodzsában: 3 dollárnak megfelelő forintot kapnak, amit vagy kifizet neki a vállalkozó, vagy nem. Ez napi 14-16 óra megfeszített munkát jelent, amibe belerokkannak, de a 8 órás bérükből képtelenség megélni.
 
   Amikor arról kérdezem Hernádvölgyi Andreát, hogy ki a rosszabb munkáltató, a külföldi vagy a magyar, azonnal rávágja: a magyar, bár – teszi hozzá – ott még nem tartunk, és talán sohasem fogunk, hogy a távol-keleti mintát rá lehessen húzni Magyarországra.
 
   A nagy nyugati ruhacégek, mint például a Levi Strauss vagy a Mustang, kivonultak az országból. Ezek jó kapcsolatot ápoltak a szakszervezetekkel. Kemények voltak, de a szabályokat betartották.

A gyerek kizáró ok

   Herczog László szerint mindenre akad példa. A multinacionális vállalatok általában magasabb fizetést adnak, mint a hazai vállalkozások. Ami pedig a munkaügyi kapcsolatokat, a munkakörülményeket illeti, meghatározó, hogy otthonról milyen kultúrát hoz a menedzsment. Tudjuk, hogy e téren meglehetősen nagy különbségek léteznek a világban, például ha a fejlett európai vagy a távol-keleti országokat nézzük.
 
  Egyébként tény, hogy a legnagyobb divatcégek is varratnak magyarokkal. Nem tucattermékekről van szó, s ezeket rendkívül komoly minőségi követelmények alapján állítják elő. Ennek ellenére ezek a varrónők sem kapják meg még a szakmunkás bérminimumot sem, mert a vonatkozó jogszabályok alapján azt nézik, hogy az elvégzendő munkaművelet igényel-e szakképzettséget.
 
  A munkáltatók tehát betanított varrónőkre hagyatkoznak, s így nem kell megfizetniük a szakmunkás bérminimumot.
 
  A legrosszabbul fizetettek között a teljesítménybérben dolgozó nők vannak. A norma megállapításakor elvileg arra kell figyelniük a foglalkoztatóknak, hogy 8 óra alatt teljesíthető legyen a száz százalék – ennek ellenértéke lenne a minimálbér. Ez alól azonban úgy bújnak ki, hogy munkadarabonként fizetik ki a dolgozókat, akik így nem tudják 8 órában teljesíteni a követelményeket. Ezért a minimálbérért legalább 10 órát kell dolgozniuk. Ez pedig hatalmas nyomás a varrónőkre, nem beszélve az embertelenül monoton munkafolyamatról, ahová véletlenül sem kerülhet olyan nő, aki családot tervez.
 
   A munkaerőfelvételnél már az első kérdés az, hogy van-e gyereke, s ha nincs, tervez-e. Ennek megvan a maga oka: ha a gyerek beteg, az anya otthon marad, a vállalkozónak pedig a kieső munkaerőt gyorsan kell pótolnia, mert határidőre dolgoztatnak. A magyar beszállítók épp ezért megbízhatatlanok, mert az éhbérért nem tudnak folyamatosan munkaerőt beállítani – még nem vagyunk sem kambodzsaiak, sem kínaiak.
 
  Tegyük hozzá: egyelőre. Hiszen Nógrádban vagy Borsodban örülhet az ember, ha van munkája. Ez egy másik világ – vagy nagyon is valódi: egy salgótarjáni ruhagyárban eldugult az egyik üzemi mellékhelyiség, Az üzemvezető megcsináltatta ugyan, de a varrónőkkel fizettette ki. A dolgozóknak kiborítékoltatták ugyan a fizetésüket, de az étkezési jegyeket kiszedték belőlük. A szakszervezet sikeresen lépett közbe.
 
  Másik példa: egy kiskunfélegyházi bútorgyártó cég szériahibát talált valamelyik termékében, és a varrónőiket arra kötelezte, hogy az Alföldről, Kiskunfélegyházáról Rajkára, az osztrák határra utazzanak, és ott dolgozzanak. Hajnali egy órára értek haza, de mivel úgymond a „saját hibájukat” javították ki, ezért még csak nem is fizettek nekik.

Forrás: Népszabadság