Dobogós helyen állunk az uniós régiók szegénységi versenyében

Bulgária, Románia, Magyarország. Ez a dobogója az uniós régiók szegénységi Európa-bajnokságának. A nyomorultak vetélkedőjében hazánk jól teljesít. Az Eurostat 2013-as adatok alapján vetette össze a tagállamok régióinak egy főre eső GDP-jét. Az utolsó tizenöt helyen csak bolgár, román és magyar indulók végeztek. (Már ha nem számítjuk a Franciaországhoz tartozó Mayotte szigetét, amely Madagaszkár közelében helyezkedik el.) Se cseh, se horvát, se szlovák, se lengyel nincs a vert mezőnyben – olvasható a Npszabadságban.

  Ott van viszont komplett Kelet-Magyarország, de még a Dél-Dunántúl is. Ennél szomorúbb eredményt ma aligha lehet kihirdetni. Igaz ez akkor is, ha hozzátesszük, Közép-Magyarország, azaz Budapest és vidéke remekel: brit, dán, francia és német régiót is maga mögé utasít, mutatója jóval felülmúlja az EU-átlagot. Ez a különbség beláthatatlan.
 
 
  Kezelhetetlennek tűnik a feszültség, amelyet az Európa legmenőbb városainak egyike köré szerveződő centrum és a semmibe tempósan siető periféria közötti differencia okoz. Nemhogy a habonyizmusában végletekig lezüllő mai politikai elitnek, de egy nagy nemzedéknek is korszakos intellektuális kihívás lenne e feladvány. Hiszen elgondolhatatlan, miféle közpolitikai program lehet az, amelyik úgy képes úgynevezett versenyképességet garantálni fejlett területeinek, hogy közben radikálisan beavatkozik a kulturálisan, érzelmileg, gazdaságilag, fundamentálisan eltérő régiókban, s óriási (például) oktatási célú beruházásokkal próbálja életre kelteni az elfelejtett vidéket.
 
  Azt, amelyiknek érdekei, problémái alapvetően mások, mint a többi részé. Már csak emiatt sem érdektelen egy pillantást vetni a brit választásokra. Hiszen azon a balos, „identitásnacionalista” Skót Nemzeti Párt letarolta Skóciát. Ez a váratlan siker tán utat enged annak a gondolatkísérletnek, mire mehetne a balos populista Kelet-Magyarországért Párt, ha létezne.
 
  Mert lehet, hogy nálunk a globális és az országos ügyek vannak fókuszban, de ideje újratanulni a lokalitás jelentőségét. Már ha valaki szeretne még itt társadalmat látni, annak ugyanis alapfeltétele az efféle területi egyenlőtlenségek csökkentésére való törekvés. E szándék hiátusa a sorsközösség, azaz a feltétel nélküli szolidaritás hiányát üzeni.
 
  Főként azok után, hogy elhittük, a racionalizálás az egyetlen helyes út. Nem figyeltünk arra, hogy ha csak körjegyző van, ha az orvos csupán egy napra megy ki rendelni, ha az iskola bezár, ha a kevés utas miatt felszámolják a közösségi közlekedést, akkor egy kis közösség története véget ér. Elmulattunk azokon, akik úgy kezdték mondandójukat, hogy luxus erre meg arra költeni, mert Borsodban meg éheznek. Tudtuk, hogy ez a mondás a demagógia csúcsa. Olyasmi, mint amikor a felszólaló minden stadionra költött forintból lélegeztetőgépet venne, hogy aztán végül kettő legyen az egy főre jutó ilyen masinák száma Magyarországon.
  De két lényeglátásunk között nem árt emlékeztetni magunkat arra: ma sikeresebbek vagyunk a szegénység Eb-n, mint a demagógia vb-n.
 
  Azaz arra: Borsodban tényleg éheznek.

Forrás: Népszabadság