Szakszervezetek.hu

Szinte lehetetlen áttörni az üvegplafont

Az idén tizenhárman nyerték el a legnagyobb hazai tudományos elismerést, a Széchenyi-díjat, ám a listán csak egyetlen tudóshölgynek akadt hely. Ha az MTA rendes és levelező tagjai egy-egy napot kapnának a kalendáriumban, az év minden napjára jutna közülük valaki, ugyanis legfeljebb 365-en lehetnek, ám csupán 26 napon ünnepelhetnénk női akadémikust – írja a Népszabadság.

  Idén mégis áttörés történt, az Akadémia legnagyobb kitüntetését, az először 1961-ben átadott Akadémiai Aranyérmet, a díj 55. birtokosaként, de e körben első női tudósként a magyar matematika különleges csillaga, T. Sós Vera, az MTA rendes tagja, a Rényi Alfréd Matematikai Kutató Intézet kutatóprofesszora kapta meg. Az öröm nagy, a gond régi, s a kérdések is azok, új és főleg hatékony megoldást azonban máig nem találni a női egyenjogúság elérésére a tudományban.
 
  Az idei felsőoktatási felvételi rangsorok persze, ahogy a korábbiak is, még teljesen más képet mutatnak, hiszen 58 ezernél is több lány mellett 47 ezer fiú jelentkezett az ősszel induló tanév képzéseire. A női túlsúly jellemző majdnem minden bölcsész és társadalomtudományi szakra, a jogász és művészeti szakokra, de az orvosi és egészségügyi kurzusokra, sőt a hajdan kizárólag férfiszakmának minősült állatorvosi képzésre is. A mérnök szakok közül a biológiával párosuló képzések, sőt még a műegyetemi építészmérnöki diploma iránt is nagyobb a lányok érdeklődése, ahogy hagyományosan több a pedagóguspályára készülő ifjú hölgy.



  A legtöbb gazdálkodással összefüggő képzés is népszerűbb a nők között, de még a kémia alapszak is elnőiesedni látszik. A férfiaknak hagyományosan csak a fizika, matematika és informatika, meg a kemény mérnöki szakágak maradtak, ahol túlsúlyban érezhetik magukat. A friss diplomások között is 60 százalékos a nők aránya. Ha a PhD-fokozat megszerzését nézzük, a magyar nők már 2010-ben is csak egy hajszállal voltak lemaradva a férfiak mögött, hiszen 46 százalékban ők vették át a fokozatra jogosító papírt. Ez pedig azt jelenti, hogy tudományos csúcsok iránti versenyfutásban a startvonalnál régóta a női versenyzők vannak többségben.
 
  Hazánkban a hetvenes évek végétől ért ötven százalék közelébe a diáklányok aránya a felsőoktatásban. És innen nézve még bántóbb a női akadémikusok és Széchenyi-díjas professzor asszonyok kis száma, hiszen életkorukat tekintve a szóba jöhető kutatónők akkoriban hagyták el az alma materüket. Hova tűnnek a női tudósok? A „drámai lecsúszás” a tudományos pályán a PhD megszerzését követően kezdődik. Ennek mértékére jellemző, hogy a tavaly megválasztott akadémiai doktorok között a hölgyek aránya még a 15 százalékot sem érte el, az Akadémia női tagjainak megoszlása pedig, mint láthattuk, 7 százalék körül jár, ahogy az egyetemi professzor asszonyoké is.
 
 De ugyanez látható a felsőoktatás csúcsain. A húsz állami egyetem közül csak egynek, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemnek van női rektora, a hét nem állami egyetemből egynek sincs, s a nagy magyar egyetemek élén soha nem volt női vezető. A tíz állami főiskolán három rektornő dolgozik, a 31 nem államin hat. Németországban szebb a kép, bár a női egyenjogúság a tudományban még itt is csak ábrándkép. Két éve a felsőoktatásban 54 női vezetőt számláltak össze, ami 14,5 százalékos arány. Az egyetemen kívüli kutatásban a vezető pozíciókban lévő nők aránya pedig csupán 13,5 százalék. Az összes professzor 21,3 százaléka volt nő, s a részesedésük az ottani fokozatrendszer szerint a fokozat emelkedésével fokozatosan csökkent 38 százalékról 16,5 százalékra.
 
  Az akadály szinte láthatatlan.
 
   A női kvóták és a nőket segítő programok (mint a Nők a Tudományban Egyesület által április végén megrendezett Lányok napja) ellenére a 2013-as adatok szerint az Európai Unióban az akadémiai pozíciók mindössze 11 százalékát töltötték be hölgyek. Ráadásul általában a kevésbé költségigényes helyeken több a női kutató, a legnagyobb kutatási ráfordításokat igénylő területeken mindenütt a férfiak tarolnak. Az üvegplafon szilárdan útját állja a nők érvényesülésének a hierarchia csúcsai felé menetelve. Rossz beidegződés, elavult tradíciók, gondolkodásunk hamis kliséi? Valószínűleg mindahány. Hányszor hallottuk, hogy ennek a művésznek, vagy annak a zseniális tudósnak az életműve hozzájárult civilizációnk fejlődéséhez. Nők esetében ritka az ilyen kitétel.
 
 A női kreativitás negligálása társadalomtudósok szerint a XIX. század elejére vezethető vissza, amikor az arisztokráciát lelökni készülő polgárság egyes asszonyai ugyan felfedezték magukban a tehetséget, ám ezt nem tárták a nyilvánosság elé. Egyfajta hamis prüdéria tartotta a nőket fogságban, szégyenlősen elrejtve tudásukat. A polgárok ugyan a szabadságért harcoltak, a gyűlölt és sok vonatkozásban majmolt arisztokrácia irigyelt szabadságának azonban a nők esetében gátat szabtak. A XIX. században is elismerték például a matematikus Emmi Noether zsenialitását, csak éppen nem tartották nőiesnek.
 
 Ezt a kreativitástól megfosztott nőiességképet a feltörekvő polgárság férfiuralma épp annak az ellentmondásnak a feloldására hozta létre, mely saját társadalmi háttérbe szorítottsága és a meglevő női tehetség között feszült. A női egyenjogúságért folytatott harc és a felsőoktatásba Európa nyugati részén az 1870-es évektől beengedett nők tömegei lassan aztán meghozták eredményüket.
 
  Tulajdonképpen hivatalosan elismert női tudósok az antik idők és a XIX. század vége között szinte nem is léteztek. A 370–415 között Alexandriában dolgozó, messze földről diákokat vonzó Hüpatia a híres újplatonista iskolában rómaiaknak, keresztényeknek és zsidóknak tanított matematikát, filozófiát és csillagászatot. A hat éve készült Agora című filmben Rachel Weisz játszotta emlékezetesen az ottani antik kultúra megsemmisülésével együtt tragikus véget ért asszony szerepét, akit a keresztények szította lázadás során szerzetesek ölnek meg.
 
  A tudós nők közül Marie Curie a legismertebb. Az egyetlen kétszeres Nobel-díjas nőnek abban a szerencsében is része volt, hogy megérte lánya, Irene Nobel-díját is. Páratlan karrier. Azóta sem sikerült megismételni. Nem véletlenül. Sokak szerint nincs olyan szakma, ahol a szakmai pályafutás sikere és a gyermekvállalás kibékíthetetlenebb volna, mint a tudományban. Nem azért, mert a kutatás – bizonyos területeken – kizárná az otthoni munkát, hanem mert a családi kötelezettségek mellett az értékelési szempontok alapján elvárt, publikációkban, szabadalmakban mért tudományos teljesítmény nehezebben teljesíthető, ami versenyhátrányt jelent a kutatási pénzek megszerzésében és a kinevezéseknél.
 
 A vegyész akadémikus Hargittai Magdolnának részben egyszerűbb volt, mert férje, Hargittai István is kémikus, így, amikor gyermekeivel fél évre otthon maradt, nem kellett teljesen elszakadnia a szakmától. Ennek ellenére, amíg a csemeték kisebbek voltak, visszafogta magát, a kandidátusi fokozat megszerzése után csak akkor hajtott tovább, amikor az ifjoncok már gimnáziumba kerültek. Férje persze segített, bár, mint megjegyzi, már a szó is jelzi, e téren sincs egyenlőség. Fontos volt számára, hogy saját témája legyen, különben – hiszen ugyanazon tudományterületen kutattak – férje árnyékot vetett volna rá.
 
  Most jelent meg New Yorkban az Oxford University Press kiadónál Women Scientists című könyve, melynek már készül a magyar fordítása, Nők a tudományban határok nélkül. Ebben mintegy hetven női természettudóssal készített interjút a világ 18 országából. A beszélgetésekből kiderült, a tudós házaspároknál nagy az esély, hogy a férfinak tulajdonítják a nő eredményeit is. Amerikában sokáig egyazon egyetemen nem is dolgozhatott férj és feleség. A nőnek ugyan némelykor megengedték, hogy dolgozzon, de csak fizetés és pozíció nélkül. Két Nobel-díjas hölgy is beszámolt róla, hogy csak a kitüntetés után kaphattak először fizetést, addig ingyen dolgoztak férjükkel.
 
 Hargittai Magdolna úgy véli, a női tudósoknak ma is nehezebb célba érni, de nem lehetetlen. Könyvével épp az a célja, hogy példaképeket állítson a tudományos pályával kacérkodó lányok elé. – Akarni kell és nem szabad meghátrálni. Egy kis rámenősség sem árt, bár ezt a férfiaknál természetesnek vett tulajdonságot a nőknél negatívan ítélik meg. A könyvben is szereplő német Nobel-díjas Christiane Nüsslein-Volhard sokszor kisebb laboratóriumokat és kevesebb pénzt kapott, mint férfi kollégái, s egyszer azért nem léptették elő professzorrá, mert neki ott a férje, míg a rivális kollégának ugye el kell tartania a családját.
 
  A jogi akadályok lebontása óta a női tudósok előmenetelénél már csak közvetett diszkrimináció tapasztalható. Igaz, a napokban az egyik jó nevű amerikai tudományos folyóirat, a PLOS ONE egyik lektora olyan ajánlást tett egy cikket beküldő két kutatónőnek, hogy vegyenek maguk mellé egy vagy két férfit a kézirat „izmosítása” céljából. A Twitteren végigszáguldott hír óriási felháborodást váltott ki, mire a kiadó gyorsan bocsánatkérésre kényszerült, a lektort meg kirúgták.
 
  A professzori rang odaítélésénél szerepet játszó bizottságokban is túlnyomórészt férfiak ülnek, akik főleg férfiakra szavaznak. A különféle korrekciós mechanizmusok, díjak és programok ellenére a változás csigalassúságú. Az iránymutatásokból ugyanis hiányoznak a kötelezettségek. Ha nem teljesítik a női kvótát, annak többnyire semmilyen következménye nincs.
 
  Van persze ennek egy másik oldala is, ami jó néhány éve az MTA-n belül is felmerült, amikor ott is javasolták a női kvóta bevezetését. Állítólag az egyik női akadémikus állt ki ez ellen, mondván, attól kezdve jogos lesz a gyanú, hogy aki bekerül, nem azért kerül be, mert arra érdemes, hanem mert nő. És valahol ez is egyfajta diszkrimináció. Az ellenzők szerint képviseleti rendszerekben persze ez rendjén való, de a tudomány értékalapon működik. A nők tudománybeli helyének problémája akkor fog megszűnni, ha nem akarják majd összeszámolni, hány nő és hány férfi dolgozik ezen vagy azon a helyen – mondta lapunknak egy másik női akadémikus.
 
   Nemrég írtunk arról, hogy tudományos adatok sora szerint a legmagasabb és a legalacsonyabb képességűek közt több a férfi. Ennek okait folyamatosan kutatják, ám a finoman szólva is kényes terepen már többen is elbuktak. Köztük Lawrence Summers, a Harvard Egyetem korábbi elnöke, aki azt mondta: azért van kevesebb nő a tudomány felső köreiben, mert egyrészt a férfiak inkább hajlandóak vállalni az ilyen munkával járó elkötelezettséget, másrészt a férfiaknak jobb képességeik vannak. Harmadrészt azért hátráltató tényezőkként megemlítette a diszkriminációt és az eltérő nemi szerepeket. A beszéd óriási felháborodást keltett, és egy év múlva Summersnek távozni kellett elnöki posztjáról. Utána viszont – talán nem véletlenül – történetében első ízben a Harvardnak női elnöke lett.

Forrás: Népszabadság