Szakszervezetek.hu

Orvosolható?

 A napokban közölték a hírt: hiába emelték az orvosok bérét, az elvándorlási hullám tovább tart, idén még többen hagyták el az országot. Erről is kérdezte a 168 órában dr. Szabó Attilát, a Semmelweis Egyetem I. sz. Gyermekklinikájának vezetőjét Székely Ilona.

– Ön csaknem egy éve intézetvezető a Bókay Gyermekklinikán. Miben látja az elvándorlás fő okát?

– Gyerekorvosként elmondhatom, hogy mára a csecsemő- és gyermekgyógyász is hiányszakma lett Magyarországon. A legtöbben Németországba mennek, de Anglia is a célországok közé tartozik. Ennek egyik oka, hogy az angolok megszüntették a neonatológus-képzést, és ezen a területen a magyar szakorvosokat nagyon szívesen látják. Több komoly angliai centrumban magyar kollégák dolgoznak vezető beosztásban. Erre akár büszkék is lehetnénk, ha az itthon maradottak nem vállalnának magukra egyre többet erejükön felül. A skandináv országok szintén kedvelt kivándorlási területnek számítanak, hiszen például Norvégiában évekkel ezelőtt megszüntették az orvosképzést. Oda még Nyugat-Európából is érkeznek orvosok.

– Én továbbra is az itthoni okokról kérdezném. Pusztán az anyagiak miatt választják egyre többen a külhoni praxist?

– Ami a fizetést illeti, akár nyolc-tízszeres szorzóról is beszélhetünk. Ez még akkor is óriási különbség, ha a megélhetés drágább külföldön. De a nyelv, a kultúra, a család és egyéb kötődések miatt így is többen itthon maradnának, ha javulnának a munkakörülmények. Itt nemcsak a közvetlen infrastruktúrára: a kórtermek, vizsgálók, orvosi szobák állapotára kell gondolnunk, hanem a műszerezettségre, eszközökre, terápiás lehetőségekre is. Frusztráló a helyzet, amikor az orvos tudja, mit tehetne a pontosabb diagnózis vagy sikeresebb gyógyítás érdekében, de az adminisztrációs nehézségek sokszor hátráltatják, és rengeteg időt vesznek el a közvetlen betegellátástól. Az is megoldatlan probléma, hogy az amortizáció fogalmát nem ismerik az egészségügyben. Szinte minden ellátóhelyre jellemző, hogy nagyon régi eszközöket használnak, amelyek a teljesítőképességük határán működnek. Ezek megújítása különösen fontos lenne.

– Ami a rezidensek alacsony fizetését illeti: az utóbbi kormányzati ciklusban bevezettek néhány ígéretes ösztöndíjrendszert, segítségükkel egy frissen végzett orvos, aki belépett a szakképzésbe, annyit kereshetett, mint egy egyetemi adjunktus. Ez nem jelent megoldást a fiataloknak?

– Ez a folyamat elakadt. Eljutottunk oda, hogy az elsők, akik ösztöndíjban részesültek, már letették a szakvizsgát, vagy a közelébe jutottak, és már nem kapják az ösztöndíjjal járó magasabb fizetést. Azaz hiába törték magukat, mert nagyobb ugyan a felelősségük, magasabb pozícióba is léphettek, de szakképzettként a fizetésük alacsonyabb lett vagy nem emelkedett. Ezért van az, hogy most nemcsak a frissen végzettek, hanem a szakorvosok is nagy számban mennek el az országból. Ha ezt nem állítjuk meg rövid időn belül, beláthatatlan következményei lesznek. Hiányzik az orvosi életpályamodell is, és egyelőre nem látni pontosan, hogy a jelenlegi egészségügyi kormányzat mit is szeretne tenni ez ügyben.

– Kevesebb szó esik az ápolónőkről, egészségügyi szakdolgozókról. Pedig a statisztikák szerint az ő elvándorlásuk is egyre nagyobb méreteket ölt. Igen alacsony fizetés mellett a legtöbb időt ők töltik a betegekkel, ráadásul a hálapénzből sem igen részesülnek.

– A kilencvenes évek elején a kormányzat elkövetett egy óriási hibát: bezárták az egészségügyi szakközépiskolákat. Ezzel megölték az ápolói szakképzést. A helyzet később valamelyest javult, de nem képzünk annyi szakápolót, mint amennyire szükség lenne. Az ő bérezésük és munkakörülményeik sem teszik vonzóvá ezt a pályát. Többen belekényszerülnek, hogy főiskolát végezzenek, de felsőfokú végzettséggel nem biztos, hogy a betegágy mellett akarnak dolgozni. Ez különösen az idősek, a folyamatos ápolást igénylő betegek mellett nagyon nehéz. Egy éjszakai ügyelet alkalmával sokszor harminc-negyven betegre jut egy ápoló. A nővérek túlterheltek, a bérükből pedig egyre nehezebb a megélhetés.

– A kórházba kerülő beteg pedig sokszor úgy érzi, neki kell kompenzálnia a rendszer hibáit. Pénzt kell adnia nővérnek, orvosnak. Az emberek félnek: ellenkező esetben nem kapják meg a megfelelő ellátást. Vannak országok, ahol ismeretlen a paraszolvencia. Nálunk miért nem tudják megszüntetni?

– A hálapénz torzítja a rendszert, meg kellene szüntetni. Érdemi cselekvés erre máig nem történt. Az okok: az untig ismert alacsony fizetés és a munkaerőhiány. Azt azonban meg kell említenem, hogy a csecsemő- és gyerekgyógyászatot igen kis mértékben érinti a paraszolvencia. Bizonyos fokú megoldást jelentene, ha az intézményekben a közellátás mellett megjelenhetne a privát egészségügy. Erre az Uzsoki Kórház az egyik jó példa. Ott természetes, hogy minden be van árazva, és aki megteheti, egyfajta „gyorsító sávban” megveheti az egészségügyi szolgáltatásokat.

– Úgy tűnik, a társadalom egyre jobban kettészakad az orvosi ellátottság szempontjából is. Lesz egy rossz infrastruktúrájú, állandó pénzhiánnyal küzdő „szegényellátás”, a jómódúak pedig igénybe vehetik a korszerű magánrendeléseket, -klinikákat.

– Magyarországon társadalombiztosítás van, és ennek senki sem kérdőjelezi meg a létjogosultságát. Az egészségügyi ellátáshoz ma mindenki hozzájuthat. Ám nem biztos, hogy a privát ellátás növekedésével rosszul járnának, akik a társadalombiztosításban maradnak. Helyek szabadulnának fel, ez gyorsítást jelentene a diagnosztikában és a terápiában is számukra. Sok orvos a munkaidején túl az állami szektorból a privát szektorba megy dolgozni, délután, este ott rendel. Azaz ugyanarra a tevékenységre két infrastruktúrát is működtetünk. Pedig a közkórházakban sok esetben kihasználatlanul állnak délután négytől a szakambulanciák. Ha a magánellátást a közkórházban is be lehetne vezetni, a kórház infrastruktúrájának és anyagi helyzetének is jót tenne. Itt jogszabályi összeférhetetlenségről van szó, ám ezt nem lenne olyan bonyolult megváltoztatni. Így talán az orvosokat is jobban meg lehetne tartani.

– Ebből is látszik, hogy az egészségügy klasszikus közgazdasági formákkal nem leírható. Mégis folyamatosan számon kérik a kórházaktól, klinikáktól, hogy nem termelnek elég nyereséget, veszteséggel működnek. Ugyanakkor az MTA konferenciáján elhangzott olyan vélemény is: van az egészségügyben elég pénz, csak nem jut el a megfelelő helyekre. Valóban rosszul használják fel a milliárdokat?

– Vannak részek, amelyeket gazdaságosabban is lehetne működtetni, de alapvetően egyre nagyobb a pénzhiány. Pedig nyugat-európai közgazdászok kiszámolták: ha GDP-arányosan egy százalékkal többet költ egy kormány az egészségügyre, az 1,7 százalékos növekedést eredményez a gazdaságban.

– Átvágni egy stadion szalagját nyilván látványosabb teljesítmény a kormány szempontjából, mint bevezetni az elektronikus tajkártyát, rendezni a kórházak adósságát vagy fejleszteni a szűréseket. Pedig az a leghatékonyabb, ha megelőzzük az egészségügyi problémákat. Az ön által vezetett gyermekklinikán első benyomásra nem látszanak a pénzügyi gondok. Mi a titka?

– A költségvetésből a mi intézményünk is vegetálna, a fejlődéshez egyéb forrásokat kellett találnunk. Meg kellett szólítanunk a civil szférát, cégeket, magánszemélyeket, figyelnünk kellett a pályázatokat, hogy lépést tartsunk az orvostudomány fejlődésével, és életmentő műszereket, korszerű diagnosztikai eszközöket vásárolhassunk. Sajnos a pályázatok száma a központi régióban egyre kisebb. Három évvel ezelőtt hoztuk létre a Bókay Gyermekklinikáért Alapítványt, amely a klinika teljes gyógyító tevékenységét támogatja. Így lettek új terápiás eszközeink, bővítettük a korábban az MTA által támogatott kutatólaboratóriumot, és a klinika egyes részeit felújítottuk. Köszönet ezért támogatóinknak. A beteg gyerekek családjait is segítjük: nyílt napokat szervezünk, kiadványokat készítünk, amelyekben nagy hangsúlyt fektetünk a betegségek megelőzésére és a felvilágosításra. Az első alapítványt még Tolnay Klári hozta létre 1991-ben, mivel ő a Bókay család rokona volt. Névadónk leszármazottja jelenleg is a klinikán dolgozik. Az új alapítvány továbbviszi a Bókayak és a művésznő örökségét. De az egészségügy minden támogatás ellenére a teljesítőképessége határán van. Nekünk, gyerekorvosoknak talán még nagyobb a felelősségünk, hiszen a jövő generációját gyógyítjuk. Egészséges társadalom nélkül pedig nincs jövő.

Forrás: 168 óra