Gyimesi László, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének elnöke, az Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségi tagja
Írta: Szakszervezetek.hu
Közzétéve: -0001. november 30. hétfő, 01:16
Zenész, jogász, „aktív” futballista, szakszervezeti vezető. Életrajza rendhagyó életutat mutat. Budapesten született 1952-ben, értelmiségi családban nevelkedett fivérével. Édesapja zenész volt, hosszú évekig a Zeneművészek Szakszervezetének alelnökeként társadalmi munkában igyekezett segíteni az e hivatást választók gondjainak megoldását. Könyvelő édesanyja addig, amíg a gyerekek kicsik voltak, háztartásbeliként a család körüli teendőket látta el. Zenész vénája már apró gyerekként megmutatkozott, alig ötévesen zongorázni tanult, majd a gitár, sőt a klasszikus gitár következett a hangszerpalettán, a nagy szerelem azonban a basszusgitár lett, amely máig hű társa. A konzervatóriumban érettségizett, és a dzsessz tanszékén tanult. A 60-as-70-es években került kapcsolatba a legkülönbözőbb zenei irányzatokkal és azok neves képviselőivel. Hivatásos zenészként több ismert hazai beat együttessel fellépett, majd – egzisztenciális meggondolásból – évekig külföldön „vendéglátózott”. Három évig zenélt Norvégiában. Ekkor már házas volt, feleségével két gyermekről gondoskodtak. Átgondolta az életét, hogy mi a fontosabb, a legmodernebb hifi megvásárlása, vagy az, hogy naponta részese lehessen a gyerekei életének. Gyorsan meghozta a döntést, és hazajött. A döntés része volt az is, hogy civil foglalkozást keresett. Az akkori Országos Szórakoztató Zenei Központ előadója lett. 1989-ben választották meg a Zeneművészek Szakszervezetének főtitkárává, 1994-től elnöke a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének. A 2013 decemberében alakult Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségének tagja. Államigazgatási és jogi diplomáját szerzett. Felesége dietetikus, két felnőtt gyermeke és két unokája van. Túl a hatvanon is rendszeresen sportol. Közzétéve: -0001. november 30. hétfő, 01:16
– Az irodája ajtajára szerelt névtáblán azt olvastam, hogy dr. Gyimesi László zenész, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének elnöke, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének főtitkára. Vagyis doktor, zenész és érdekvédő. Hogy csöppent a mozgalomba?
– Bár gyerekkoromtól azt hallottam otthon, hogy apu megy a szakszervezetbe, ez nekem annyit jelentett, hogy neki ott valami dolga van. Ez sokáig így volt. Fogalmam se volt róla, hogy mi a szakszervezet. A hetvenes évek közepe táján, amikor már hivatásos zenész voltam, és mindenféle rock zenekarokkal, ma is ismert és ismeretlen művészekkel játszottam, válaszút elé kerültem: volt egy érettségim, egy képzettségem, mit kezdhetek magammal? Választanom kellett a pódiumzenélés és a vendéglátózás között. A kettő között nemcsak műfaji, hanem egzisztenciális különbség is van. Akkortájt beat zenésznek lenni maga volt a bizonytalanság, a vendéglátóipar viszont stabil munkahelyet jelentett a zenészek számára, és nemcsak itthon. Elhivatottság kellett ahhoz, hogy valaki a pódiumzenélést válassza, és én egy idő után éreztem, hogy ez belőlem hiányzik, inkább a biztonságra vágyom, ezért bevállaltam a vendéglátózást – Norvégiában. Ez meghatározó időszak volt az életemben, hiszen anyagilag meg tudtam alapozni a jövőmet, három év alatt össze lehetett hozni annyi pénzt, mint amit itthon harminc év alatt letetett volna. Ezt az életformát azonban családos emberként nem folytathattam sokáig, eljött a pillanat, amikor feltettem magamnak a kérdést: engem tényleg komolyan az érdekel, hogy hány herzet tud a hifitornyom, miközben egyedül vagyok, a családom meg Budapesten? Szinte azonnal meghoztam a döntést, hogy megyek haza. Fogalmam se volt arról, hogy mi lesz itthon, de azt tudtam, hogy valami civil foglalkozást akarok, amivel el tudom vágni ezt az állandóan „út közben van az ember” életmódot. A zenészek munkaközvetítésével foglalkoztató szervezetnél, az Országos Szórakoztató Zenei Központnál jelentkeztem, ahol 1982-től előadóként alkalmaztak.
– Itthon miért nem akarta tovább építeni a zenész karrierjét?
– Profi zenészként a feladatomat maradéktalanul megoldottam, de belül azt éreztem, engem ennél több dolog érdekel. Rengeteget olvastam, foglalkoztatott a politika, a világ. Norvégiában is nyitott szemmel jártam, össze tudtam hasonlítani az ottani viszonyokat az itthonival. Éreztem, hogy valószínűleg kevés lesz a szellemi étvágyam kielégítésére, hogy különböző szórakozóhelyeken esetleg nagyon sok pénzért dolgozom. Azt nem tudtam megfogalmazni, hogy mi érdekelne, tulajdonképpen minden érdekelt. Amikor az OSZK-hoz kerültem, elég hamar felismertem, hogy az adminisztráció, a szervezés, mindaz, ami a feladatom volt, egyáltalán nem idegen tőlem, nem esik nehezemre írni, adminisztrálni, a számok sem voltak idegenek. Azelőtt nem volt főnököm, nem ismertem a munkahelyi hierarchiát, attól tartottam, nehezen viselem majd, de nem okozott ez se problémát. Elég hamar ki tudtam vívni az önállóságomat. Itt, a mai Városligeti fasorban volt az OSZK székháza, és ebben a villában működött a szórakoztató zenészek szakszervezetének budapesti alapszervezete is. Az akkori választott titkár távozott, a szakszervezettől megkerestek, hogy lenne-e kedvem elvállalni a funkciót. Nem voltam elragadtatva az ajánlattól, de azt láttam, hogy nagy önállóság lehetőségét kínálják. Kooptáltak, így lettem szakszervezeti titkár, nagyon sokszínű, sokrétű feladattal. Először találkoztam azzal, hogy esetleg valamilyen módon segíteni tudok azoknak a zenész kollégáimnak, akiket a munkahelyükön érdeksérelem éri. Ez borzasztó izgalmas volt számomra. Később azt is tapasztaltam, hogy egy ilyen nagy szervezetnek – kétezer tagunk volt – súlya van, és bele tudtam szólni olyan dolgokba, amilyenekkel azelőtt nem is találkoztam. A jogszabályalkotásnak a küszöbéig is el lehetett jutni. Ezt meglepőnek tartottam. Vendéglátózósként tagja voltam a norvég zenész szakszervezetnek, amely több esetben, amikor konfliktus volt, megvédett minket, illetve szakértői tanácsot adtak abban, hogy mit csináljunk, itthon viszont nem nagyon lehetett tudni, hogy a szakszervezetek alkalmasak-e arra, amiért vannak, hogy érdekeket képviseljenek és védjenek. Kiderült, hogy majdnem ugyanazt meg lehet csinálni Magyarországon is, mint amit Norvégiában. Megtetszett az is, hogy a szakszervezet a befizetett tagdíjból működött, és nem volt kötelező a tagság. Megjegyzem, hogy a zenészek többsége tag volt. Ma ugyan kevesebben vannak, mint 25 éve, de lényegesen magasabb a szervezettség, mint a magyarországi átlag. Itt működik a szolidaritás, hiszen zenélni csak együtt lehet.
– Mégis, mi az, amiben ma más a szakszakszervezet, mint két és fél évtizede volt?
– A habitusok, a kötelékek alapjaikban megmaradtak. Bizonyos komolyzenei műfajokat, mint például a szimfónikus zenekarok vagy kórusok, az állam 25 évvel ezelőtt és ma is támogat. Ezek konzervatív, nem rendszer-, illetve politikafüggő műfajok. Így maguk a feladatok se változtak. A világ változott meg körülöttünk valamennyire, de miután az állami védőernyő lényegében megmaradt, a politika ma is csak olyan szinten szól bele az életünkbe, hogy ki lesz valamelyik intézménynél az igazgató vagy vezető karnagy. Ezek a dolgok időlegesen zavart idézhetnek elő, akár tönkre is tudják tenni egy-egy zenekar életét, de alapvetően nem okoznak mély traumát. A könnyűzene – bármennyire is furcsa – a huszonöt évvel ezelőttihez képest ugyan rengeteget változott a körülményeit tekintve, de a lezajlott változás nem az alapjait érintette. A 90-es években összeomlott, megszűnt a vendéglátózók foglalkoztatási biztonsága. A populáris műfajt ma nem a sokat emlegetett korlátok, hanem a klasszikus piaci viszonyok befolyásolják. A piac átalakult, de a zene döntő része termékké vált, nem zenéről, hanem eladható termékről beszélünk.
– Folyamatosan azt érzem, hogy a zenész beszél Önből, nem annyira az érdekvédő. A felsorolt problémákkal mit tud kezdeni a szakszervezet?
– Ha a könnyű műfajban valaki nagyon jó zenész lesz, annak a lehetőségei korlátlanok, ezt tapasztalom. Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, a szerencsén és a kapcsolatokon túl az is kell, hogy az illető a közösségi munkára alkalmas személyiség legyen. A zenész társadalomnak potenciálisan mindössze 20-30 százaléka esélyes erre egy bizonyos korig. Velük nincs gondunk. A többiek vagy emberi vagy szakmai kvalitás híján egy másik csoportba tartoznak, velük dolga lenne a szakszervezetnek, csak az a probléma, hogy míg egy operaházi konfliktusnál tudjuk, kivel lehet rendezni a problémát, a könnyűzenei műfajban nincs munkáltató, nincs foglalkoztató, akivel tárgyalni lehetne. Nincs kivel, miről megállapodni. Ráadásul nálunk a munkáltatók gondosan ügyelnek arra, hogy ezen a területen még véletlenül se hozzanak létre foglalkoztatói szervezetet, inkább megmaradnak egymás konkurensei. Nem tudunk szabadfoglalkozású gyűjtőnév alatti művészek számára kollektív szerződést kötni, mert nincs kivel.
– Milyen terepen tud a szakszervezet eredményt elérni?
– Az elmondottak után azt gondolhatná, hogy nagyon szűk a sáv. De ez nem igaz. Téves az a felfogás, amely szerint az élet kizárólag a bérekről és a munkafeltételekről szól. A művészek területén semmiképpen nincs így. Művésznek az szegődik el, aki ezt elhivatottságnak érzi. Egy átlagos, hétköznapi foglalkozást választó nem biztos, hogy gyerek korától a választott szakmára készül. De a művész, legyen az zenész vagy színész, bármelyik arra készül, az a vágya, hogy sikeres legyen, a pódiumra felmenjen és megtapsolják. Ezért őt abban a pillanatban nem érdekli mindaz, ami egyébként egy klasszikus értelemben vett szakszervezeti szempontból fontos. Nem érdekli, hogy mit fizetnek érte. A lényeg, hogy visszaigazolják a tehetségét, a tudását, a munkáját, az alkotását, az előadását. Emiatt kiszolgáltatottá válnak, és egy bizonyos ponton túl nem tudják magukat megvédeni. A szakszervezetnek marad a szélesebb értelemben vett terep, amit én személy szerint a munkámban talán a legjobban szeretek, hogy a jogalkotás szintjén teremtünk olyan kondíciókat a művészek számára, amit önállóan nem tudnának megteremteni maguknak.
– Melyek ezek?
– Nem tudom befolyásolni, hogy mennyi gázsit adnak neki, a bérbe nem tudok beleszólni, de már az is sokat jelent, ha a nagy foglalkoztatóknak jelezzük, hogy figyeljük őket. Bizonyos befolyásunk már van a zenei felvételek elkészítésével kapcsolatos díjazásokra, a szerzői és az előadói jog, illetve az ebből fakadó vagyoni jogok alakulására. Nagyon sok múlik a szakszervezeten, hogy mennyire hatásosan tud fellépni a művészek érdekében akár a szociális ellátás, az adózás, a társadalombiztosítás területén. Ezek kulcsmozzanatok, és ezekben az ügyekben elég szép eredményeket sikerült felmutatnunk európai viszonylatban is. Magyarországon vezették be az elsők között Európában 1975-ben a szabadfoglalkozású előadóművészek számára a tb-járulékfizetés lehetőségét, egyben azt, hogy alanyi joggá váltak a társadalombiztosítási szolgáltatások. Ebben a szakszervezetnek komoly szerepe volt, és a hozadékát ma lehet látni, amikor az a generáció vonul vissza az aktív munkából, amelyiknek az akkor hozott törvény teremtette meg a biztonságot nyújtó nyugdíjat.
– Biztos nem véletlen, hogy Ön már lassan negyed százada szakszervezeti vezető. Mire a legbüszkébb, ami a tevékenységéhez kötődik?
– A jog terepén eléggé járatos vagyok. Mi hoztuk létre az előadóművészek jogvédő irodáját, amelynek az elnöki tisztét töltöm be. Az elmúlt egy-két évben ugyan önállóvá vált, egyesületté alakult, de a szakszervezeti szövetségünk tagja maradt. Az utánpótlás képzésére létrehoztunk egy könnyűzenei szakközépiskolát, amely egyetlen az országban, és mellesleg ötven embernek munkahelyet teremtett. Ennek a vezetését is vállaltam. Az én közreműködésemmel is alakult a művészetoktatás pedagógusaira, dolgozóira vonatkozó szabályozás, amely ma szerves része a magyar közoktatási, köznevelési rendszernek. Kiemelkedőnek vélem az úgynevezett előadó-művészeti törvény létrejöttéhez hozzátett munkám, amelyet lényegében a kezdetektől fogva az egyik legfontosabb ügynek tekintettem. Talán jellemzi ez utóbbi fontosságát, hogy ilyen törvény csak Magyarországon született és a Nemzetközi Zenei Tanács, az UNESCO hivatalos társult szervezete szakszervezetünket – egyedülálló módon – az előadó-művészeti törvény megalkotásával a zenészek jogainak érvényesítése érdekében tett munkánk elismeréseként nemzetközi díjban részesítette és adta, Nem tartom szerénytelenségnek, ha elmondom, hogy nemzetközi szervezetekben is tisztségeket töltök be, elsősorban a zenészek nemzetközi szövetségénél.
– Amiről hosszú ideje beszélgetünk, azt jelzi, speciális az az érdekvédelmi munka, amit Önök végeznek. Felvetődik a kérdés, miért csatlakoztak a Magyar Szakszervezeti Szövetséghez?
– Valóban speciális területen dolgozunk, a mi gondjainkat nehéz összevetni mondjuk a versenyszférában dolgozókéval. Mégis úgy gondoljuk, szükség van arra, hogy egy nagyobb szervezethez tartozzon egy ilyen szakszervezet is, szövetségesek nélkül magunkra lennénk hagyatva. Akkor is az együttműködés mellett voksolunk, ha a felvetődő száz probléma közül 99-ről tudjuk, hogy nem a mi ügyünk. Mert ha az az egy a mi ügyünk, tudjuk, hogy annak megoldásához vannak partnereink, akikre számíthatunk. Egy művész szakszervezetben túl sok ismert ember van, tehát nem tud úgy viselkedni, mint egy vasutas vagy egy bányász szakszervezet, még akkor se, ha esetleg a problémái hasonlóak. Egy művésznek afféle varázslóként kellene megjelennie a közvélemény előtt, és nem jó, ha kiderül a varázslóról, hogy neki ugyanolyan hétköznapi gondjai vannak, mint az elvarázsoltaknak. Nagyon nehéz ma megmutatni az erőt. A hozzánk tartozó tagok választópolgárok is. Nem hiszem, hogy a szakszervezeti mozgalmon belül más lenne a tagok választói érzelmeinek az aránya, mint az ország lakosságának. Amikor valamilyen demonstrációt, tüntetést szervez bármelyikünk, le lehet egyszerűsíteni, hogy azért csatlakoznak kevesen, mert félnek az emberek. Biztos, hogy vannak megfélemlített emberek, de szerintem nem erről van szó. Ha körülnézünk a világban, ahol a munkavállalók utcai tömegdemonstrációinak hagyományai vannak, ott elég, ha a szakszervezetek kiadják a jelszót, nincs mese, mennek az emberek. Ott megvan a kultúrája ennek, mindenki tudja, hogy ezzel nyomást lehet gyakorolni a kormányokra. Ez a fajta kultúra Magyarországon nem tudott kialakulni. És ezért most nem tudok elmarasztalni egyetlen szakszervezeti vezetőt se.
Kun J. Erzsébet