Varga László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség alelnöke
Írta: Szakszervezetek.hu
Közzétéve: 2014. április 30. szerda, 13:20
„A közvéleménynek is meg kellene értenie, hogy az összefogottságunkat nem egy jól vagy rosszul kiválasztott vezető, hanem a teljes mozgalom tudja megteremteni. …Olyan kollégákat látok, akik alkalmas vezetők lehetnek, de csak akkor, ha a mozgalom által „kitermelt” vezetőtársak támogatják. A demokratikusabb mozgalmak azzal a rákfenével küzdenek Magyarországon, hogy a pillanatnyi vezetőik mindig rosszabbak, mint az ideális, és sokszor nagyobb erőfeszítések történnek a megpuccsolásukra, mint egy együttműködő szervezet irányítására” – mondta a szakszervezetek.hu-nak Varga László, a Szakszervezetek együttműködési Fórumának elnöke, a Magyar Szakszervezeti Szövetség alelnöke. Közzétéve: 2014. április 30. szerda, 13:20
Miskolcon született 1953. december 8-án. Édesapja a Szakszervezetek Megyei Tanácsa Borsod megyei titkára volt, majd a hetvenes évek elejéig pártalkalmazottként, hosszú ideig az MSZMP Miskolc városi párttitkáraként dolgozott. Eredetileg uradalmi cseléd édesanyja munka mellett képezte magát, személyzeti és munkaügyi vezető lett a miskolci háziipari szövetkezetben. 1972-ben érettségizett az akkoriban is híres miskolci Földes Ferenc Gimnázium biológia-kémia tagozatán. Majd egy kisebb kalandot élt át az agrár felsőoktatásban, ahol elmondása szerint a zöldbáróság veszélyét látva mondott le a diplomaszerzési ambícióról. Az „agrárkalandnak” azért volt haszna is, hiszen itt ismerkedett meg feleségével. Egy újabb kitérő a versenyszektorba sodorja: autószerelő lett a 3. számú ÉPFU-nál, munka mellett pedig a miskolci egyetem gépjármű technikai műszaki szakoktatói karán tanult. Mindeközben az ifjúsági mozgalomba is bekapcsolódott. 1980-ban a KISZ Borsod megyei bizottságán középiskolai és építőtábori felelős. Öt évvel később már az MSZMP Miskolc városi bizottságának politikai munkatársa, a társadalmi szervezetek és elsősorban a városi KISZ kapcsolattartója. A rendszerváltás az időközben szerzett középiskolai tanári diplomájának köszönhetően a 101. számú Szemere Bertalan Szakmunkásképző Intézetben éri, itt kollégiumi nevelő, majd tanár, elsősorban történelmet, de az érettségiző osztályoknak filozófiát is tanít. Mára már diplomahalmozónak mondható, hiszen közoktatás-vezetői és uniós pályázati szakértői képzésen is részt vett, és holokauszt szakértői képesítést szerzett a Yad Vashem Intézetben.
A szakszervezeti „ranglétra” minden fokát végigjárta. Az 1990-es évek elején elvállalta az iskolában működő szervezet vezetését, 1998-ban már a Pedagógusok Szakszervezetének vezetője, és még abban az évben a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának ügyvivőjévé is delegálták. 2003-ban bizalmat kapott a SZEF alelnöki tisztének betöltésére, négy évvel később pedig már az elnöki székbe ülhetett. Tavaly december óta a Magyar Szakszervezeti Szövetség alelnöke.
– Az ősök baloldali indíttatása az utódok életében is meghatározó lett. Bátyja és nagyobbik fia is szocialista politikus. A fia egyéni képviselői mandátummal jutott be ismét az új parlamentbe. Ön is kacérkodott a politikai karrierrel, hiszen az 1998-as országgyűlési választáson az MSZP jelöltje volt. Végül miért a szakszervezeti karriert választotta a politikai pálya helyett?
– A helyi szakszervezetek jelöltjeként kerültem fel annak idején a szocialista párt Borsod megyei listájára. Ha akkor bekerülök a parlamentbe, biztos, hogy ma nem vagyok szakszervezeti vezető. Ahová végül is keveredtem, az is politikai pályának tekinthető. Az iskolában működő pedagógus-szakszervezeti alapszervezet 1990 elején a szétesés szélén volt, a titkár igazgató-helyettes lett, ezért lemondott. A kollégák három hónapi győzködése után elvállaltam a posztot. Két év múlva már a Pedagógusok Szakszervezetének megyei elnöke voltam, 1995-ben a PSZ ügyvivőjévé, három évvel később pedig egyik titkárává választottak. Elindultam az országos karrier felé. Ez látszólag egy rövid folyamat, de kemény munka állt mögötte. Mert bizony voltak veszekedések, ajtócsapkodások, viták, és nemcsak önkormányzattal, mindenkori igazgatóval, hanem a saját tagjaink nem mindig ésszerű és a realitásokat figyelembe nem vevő igényei miatt is. Amikor a PSZ országos vezetője leköszönt, a kollégák rábeszélésére elindultam a titkári posztért, amelyre legnagyobb meglepetésemre 98 százalékos többséggel megválasztottak 1998 elején. Néhány héttel később a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának ügyvivőjévé delegáltak, 2003-ban pedig az egyik alelnöke is lettem. A SZEF elnöki tisztét 2007 óta töltöm be, 2013 decembere óta pedig a Magyar Szakszervezeti Szövetség alelnökévé is megválasztottak.
– Miért vállalta fel az érdekvédelmi munkát?
– Ez a fajta affinitás már a KISZ-munkához is kellett annak idején, de én a rendszerváltáskor komolyan gondoltam azt, hogy „visszahúzódok” a tanári katedrára. Az iskolában a kollégák rábeszéltek a szakszervezeti titkárságra, de az azt jelentette számomra, hogy komolyan veszem a feladatot, és nemcsak helyi szinten, hanem minden szakszervezeti fórumon elmondom mindazt, amit gondolok. Emiatt indult el a karrierem, amelyben mindig a realitás és a lehetséges kompromisszum megkeresését tartottam a legfontosabbnak, mert miközben az általam képviseltek minden igényét indokoltnak és jogosnak tartottam, tartom, az országot soha nem érzékeltem abban az állapotban, hogy a sokfajta jogos és reális igény között ne kellett volna valamilyen értelmes módon rangsorolni. A probléma az, hogy az elmúlt húsz év az ország képességeit rontotta, ahelyett, hogy jobbította volna, és ahhoz, hogy ez ne javuljon, esetenként a szakszervezetek is – együtt és külön-külön – hozzátették a magukét.
– Hogy zajlik Önöknél egy tágabban vett családi vacsora? Szóba kerül a politika?
– Természetesen a politika is terítékre kerül, és nagyon kemény veszekedések is vannak. Kevésbé a fiammal, gyakrabban a bátyámmal. Ő gazdasági és önkormányzati ember volt világ életében, és egy közszolga, vagy egy pedagógus az ő számára is csak költségként jelenik meg, és erről elég komoly vitákat folytattunk. Azt gondolom, hogy a gazdaság adott pillanatban nyújtotta lehetőségeitől tartósan nem lehet elszakadni, ezért elismerem, hogy sok mindenben neki is igaza volt és van ma is. Ez pedig az én alapértékemet, a kompromisszumkészséget és a kényszert támasztja alá. Azért tartom a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának nevében szereplő együttműködési szót fontosnak, mert a társadalom minden szereplőjének együtt kell működni ahhoz, hogy az adott pillanatban lehetséges optimális kompromisszum megkötődjön.
– Mit tart a legnagyobb sikernek a szakmai munkájában?
– Azt, ami egyben a legnagyobb kudarc is. A siker az, hogy a rendszerváltást követő évek- évtizedek belső és külső szándéka ellenére létezik Magyarországon szakszervezeti mozgalom.
A legnagyobb kudarc meg az, hogy ilyen a szakszervezeti mozgalom. Nem tud olyan szakszervezetet említeni, ahol ne lennének belső feszültségek egyebek mellett a kompromisszumképtelenség miatt. Az én személyes sikerem és kudarcom is ez, mert részese vagyok annak, hogy ilyen lett és nem tud más lenni. Ugyanakkor a SZEF legnagyobb sikerének tartom azt, hogy meg tudta őrizni a demokratizmusát. Igaz, időnként nagyon rosszul tudunk dönteni, mert a többségi döntést mindig is tiszteljük. Aztán néha kiderül, hogy a kisebbségnek volt eredendően igaza. De egy társadalmi szervezetnél mindig fontos, hogy ne az egyéni, hanem a többségi akarat érvényesüljön.
– Korábbi nyilatkozataiban a mozgalom egyik legnagyobb problémájának nevezte, hogy hat konföderáció működik Magyarországon. Érzékelhető már a hatása annak, hogy három meghatározó szövetség, az Autonómok és az MSZOSZ mellett a SZEF is az egyesülésről döntött tavaly decemberben?
– Ma is fenntartom az álláspontomat, hogy sok a hat konföderáció, bár a gond megoldásához közelebb kerültünk azzal, hogy zajlik az integráció. Azonban a szakszervezeti mozgalom hosszú távú jövője nemcsak a konföderációk fúzióját, hanem a szétszakadt ágazatok újraintegrálódását is igényli. Hozzám is eljutnak a bírálatok, amelyek szerint csaknem fél évvel a Magyar Szakszervezeti Szövetség megalakulása óta nem sok minden történt. Igen, lehetnénk gyorsabbak, ha nem magyar emberekből állna a döntéshozó testület, a tagság. Az meg őrület, hogy éppen a döntéshozatalt lassítók hangoztatják a kritikáikat. A probléma az, hogy az emberek öt percig se képesek konzekvensek lenni. Azt tapasztalom, hogy amikor megszületik egy döntés, azok többsége, akik vitatták, nem tud beállni a végrehajtáshoz, akik meg egyetértettek a döntéssel, nem feltétlenül tudják konzekvensen felvállalni a cselekvést. A Magyar Szakszervezeti Szövetségnél is ez okoz nehézséget. Azt pedig nem gondolom, hogy késésben lennénk az egyesüléssel kapcsolatos konkrét feladatokkal, hiszen március 28-án kaptuk meg a bírói értesítést arról, hogy hivatalosan bejegyezték az új szakszervezetet, amelyre szükség volt bizonyos intézkedések, döntések véglegesítéséhez. A szervezet egyébként sok szempontból működik, a hivatalos bejegyzés pedig felgyorsíthatja az integrációs folyamatot, mert létrehozható a közös számla, a közös vagyon, és az év végére reményeim szerint a jogutóddal történő egybeolvadásról is dönthetnek a konföderációk kongresszusai. A bejegyzésünk után már volt elnökségi ülésünk, amelyen a menetrendet is felvázoltuk.
– Milyen vitás kérdések vannak még?
– Lényeges kérdés szerintem, aztán persze mások másként látják ezt, a közös anyagi bázis és a szövetséggel szembeni igények diszharmóniája. A vita arról folyik, hogy az egybeolvadással megteremtődő alapítói közös vagyon és a tagdíj fedezi-e mindannak a költségét, amit egyébként a tagszervezetek elvárnak. Túl sokszor vetődik fel a kérdés, hogy mit ad nekem a szakszervezet, hogy milyen kézzel fogható anyagi előnyöket jelent a szakszervezeti tagság. Kevesen ismerik fel időben, hogy a szakszervezet megvédhet a teljes kiszolgáltatottságtól. Csak ez egy csapdahelyzet. Ahogy fogy a taglétszám és csökken a szakszervezet szervezettsége, úgy csökken a képesség arra, hogy a kiszolgáltatottságon enyhíthessen. Ez is egyébként az integrációt indokolja, hogy egy egységesebb, nagyobb létszámú, összefogottabb szervezet lehet erősebb. Azt meg még nem lehet megmondani, hogy az év végéig megtörténnek-e azok a döntések, amelyek az új szervezet működését meghatározzák. Eljuthatunk odáig, hogy megtörténik az integráció második lépése, a tisztújító kongresszus, de az se kizárt, hogy ez a jövő év elejére csúszik. Ennek egyetlen oka az, hogy a folyamat sokkal több időt igényel, mint ahogy azt gondoltuk. A mai helyzet szerint van három konföderáció, amelyik létrehozott egy közös szövetséget. Tavaly év végén az integráció szándékáról döntöttünk, és ideiglenes alapszabályt hoztunk létre. Ez év végéig az egyesülést kimondó kongresszust kell megtartani, amelynek az időbeni összehangolása komoly munkát igényel. Nem tekintem kudarcnak, ha ez a kongresszus mondjuk január 22-én lenne, mint ahogy az se feltétlenül a siker jele lenne, ha december 20-án tartjuk meg.
– A SZEF mit vár el a Magyar Szakszervezeti Szövetségtől?
– A világnak van olyan része, ahol egységes konföderáció van, s van, ahol együttműködve, de elkülönültem működnek a költségvetési és a hagyományos piaci szférában szerveződő szakszervezetek. Azt gondolom, hogy a 2010 után lezajlott változások a SZEF számára nem is teremtettek más utat, minthogy erősítse az együttműködést más szövetségekkel. Ez még akkor is igaz, ha a SZEF alapítói vagy tagszervezete közül nem mindenki látja ezt így. Nagy vita előzte meg a döntést a csatlakozásunkról. A második Orbán-kormány a közszolgálat, különösen a közhatalmi terület szakszervezeteit gyakorlatilag el kezdte felszámolni. A szerintünk jogellenes, de az Alkotmánybíróság jóváhagyásával „jogszerűvé” tett intézkedések tömege érintette a közszférát, az ott működő szakszervezetekre bizonyos területeken durvább szabályok vonatkoznak, mint a versenypiaci érdekvédelmi szervezetekre. A különböző karok, kamarák létrehozása pedig szintén a szabad szerveződés és a szabad munkavállalói érdekvédelem ellen hatnak. Ezért a SZEF értékeinek a megőrzéséhez szerintem szükség van az integrációra, és a két nagy szféra kölcsönös szolidaritása egy erős szakszervezeten belül értelmezhető. De ez is egy folyamat része. És ha a tavaly decemberi kongresszus óta keressük ennek a jeleit, akkor a különböző demonstrációkon, flashmobokon és akciókban ez mind tetten érhető. A közszolgálati panasznapnak elnevezett demonstráción a Közdemosz 28 szakszervezete mellett ott voltak a követeléseinket támogató ipari szakszervezetek, mint ahogy a bányásznyugdíjak megvédésért szervezett tüntetésen is ott voltak a pedagógusok, vagy a szociális ágazatban dolgozók képviselő is. Ez is a közös tevékenység példája, ami persze nem látszik úgy, mint ahogy látszódna egy százezres tömegtüntetésen.
– A Magyar Szakszervezeti Szövetség vezetése átmeneti időre kapott felhatalmazást. Van már jelöltje az új elnök személyére?
– A közvéleménynek is meg kellene értenie, hogy az összefogottságunkat nem egy jól vagy rosszul kiválasztott vezető, hanem a teljes mozgalom tudja megteremteni. Az egész társadalom legdemokratikusabb alakulatai a szakszervezetek. Ebben mi különösen élenjárók vagyunk, mert nem az első számú vezető vagy vezetők, hanem közösségi döntések határozzák meg a tevékenységünk irányát. Ideális vezető meg szerintem nincs, a kritériumait se tudnám megfogalmazni. Tőlem fiatalabbnak kell lennie, és legalább annyira legyen elkötelezett a demokrácia iránt, mint én. Jó lenne, ha nyelveket beszélne az új vezető, akinek rendelkeznie kell azzal az úgynevezett helikopter szemléletképességgel, amelyik nem teszi annak az ágazatnak a foglyává, amelyikből jön. Sőt, annak a szférának se, amelyikbe az ágazata tartozik. Olyan kollégákat látok, akik alkalmas vezetők lehetnek, de csak akkor, ha a mozgalom által „kitermelt” vezetőtársak támogatják. A demokratikusabb mozgalmak azzal a rákfenével küzdenek Magyarországon, hogy a pillanatnyi vezetőik mindig rosszabbak, mint az ideális, és sokszor nagyobb erőfeszítések történnek a megpuccsolásukra, mint egy együttműködő szervezet irányítására.
– A SZEF-hez tartozó szakszervezeteknél nem ritka a női vezető. Elképzelhetőnek tartja, hogy az új konföderáció élére nőt választanak?
– A szakszervezeti mozgalom legnagyobb tévedése lenne szerintem, ha csak azért, hogy nő legyen a vezető, nőt is választanak. Ezzel belemennénk egy csapdába, hogy miközben elképzelhető, sőt jogos az ilyen igény, felszínre hozhat alkalmatlan jelölteket. A magyar társadalommal nem az a baj, hogy férfiközpontú, hogy nem engedi a kormánykerékhez a nőket, hanem még nem teremtette meg annak a feltételét, hogy a nők olyan életutat tudjanak bejárni, amivel alkalmasak lehetnének magasabb pozíciók betöltésére, mert már gyerekkortól elnyomják őket. Azt gondolom, a nők pontosan ugyanúgy alkalmasak egy ország, egy politikai párt vagy egy szakszervezet irányítására, az alkalmasság nem a női mivoltuktól függ.
Kun J. Erzsébet