Állami gondoskodás: szegénység vár a nyugdíjba vonulókra

 A mai közép- és annál fiatalabb nemzedék nagy része azzal kényszerül majd szembesülni, hogy öregkorukban a nyugdíjrendszer a jelenlegi formájában csak a szegénységi szint alatti megélhetést tudja biztosítani nekik öregkorukra. Ennek megelőzésére az öngondoskodás a legjobb módszer, amelyhez viszont a többségnek túl alacsony a jövedelme – írja a 168 óra.

   Az átlagos élettartam növekedése mindenhol, így nálunk is alapjaiban rengeti meg a viszonylag nagyvonalú és hosszútávra is kiszámítható nyugdíjrendszereket. Örülhetünk annak, hogy ma már a fejlett világban az átlagos élethossz többnyire eléri, sőt helyenként meg is haladja a 80 évet, és hazánkban is a férfiaknál már 73, a nőknél 79 évhez közelít, de nem mindegy, mi vár ránk utolsó éveinkben. A szociális piacgazdaság európai nyugdíjmodellje sokáig képes volt arra, hogy általában viszonylag jó megélhetést nyújtson a nyugdíjasoknak, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a rendszer fenntarthatatlan.

    Nálunk annak idején a szocializmus nagy vívmányának tartották a megélhetést éppen csak biztosító, de legalább stabilnak számító nyugdíjakat, amelyek az akkori jövedelmi és foglalkoztatási struktúrában jól kiszámíthatóak voltak. Ennek a hatásait máig érezzük: uniós összehasonlításban jelenleg látszólag nem állunk rosszul, a 64 éven felüli korosztály 90 százaléka kap nyugdíjat, és annak összege átlagosan a nettó átlagfizetés 77 százaléka. Az más kérdés, hogy a jövedelmek eleve alacsonyak, ezért mindez alig több a létminimumnál, ráadásul a nyugdíjasok kétharmada az átlagos összegnél alacsonyabb ellátásban részesül.

   De lesz ez még rosszabb is, nagyon sokan vissza fogják majd sírni a mostani állapotokat. Az általános demográfiai trendek nálunk még fenyegetőbbek, mint a fejlett országok többségében. A társadalom elöregedésének nem csupán a hosszabb élettartam az oka, hanem az alacsony népszaporulat. Ebben sajnos az élmezőnyben vagyunk, a születési rátánk rendkívül alacsony és a hangzatos szólamok ellenére – „ a gyerekeknek egyszerre csak kedvük támadt megszületni”, hallhattuk – a helyzet csak romlik. A KSH egy friss tanulmánya szerint a jelenlegi demográfiai trendek folytatódása esetén 2024-ig hazánk népessége 400 ezerrel, de ezen belül az aktív korúak száma 600 ezerrel csökken.

   Hogy ez mit jelent a nyugdíjrendszer szempontjából, néhány adat jól illusztrálja. 1980-ban négy aktívnak még két nyugdíjast kellett eltartania, ma már hármat, 15 év múlva négyet, és ha a helyzet nem változik, 2050-ben hatot! Ez nyilvánvalóan lehetetlenné teszi a mostani rendszer fennmaradását, és az öregkorúak nagy többsége számára az egyszerű megélhetés lehetőségét sem biztosítja. Ez még nem minden, a kihívást nem csupán a társadalom vészes öregedése jelenti, legalább ekkora probléma, hogy nálunk az alacsony foglalkoztatottság mellett a nyugdíjalapot jelentő jövedelemszint is rendkívül alacsony: a hivatalos adatok szerint a munkaképes korúak 57-58 százaléka dolgozik, és közülük minden negyedik minimálbérért, 200 ezer közmunkás annál is kevesebbért. Ők jelenlegi értéken kalkulálva legfeljebb 50 ezer forintos nyugdíjra számíthatnak, a szolgálati időtől függően. A prognózisok szerint másfél évtized múlva már legalább félmilliónyi nyugdíjas fog a mindennapi léthez is kevés ellátással rendelkezni, és hiába jelentenek kisebb terhet a nyugdíjrendszer számára, a róluk való gondoskodás hatalmas szociális problémát és feszültséget fog okozni. A fenyegető összeomlás elkerülésének elvileg több módja van. A legegyszerűbb persze az lenne, ha 65 éves korában mindenki fegyelmezetten jobb létre szenderülne, de ekkora állampolgári áldozatot azért ne várjanak el tőlünk. A komoly lehetőségek közül a demográfiai korfa megváltoztatása lenne a legjobb megoldás, de ehhez a termékenységi rátát jelentősen javítani kellene, azaz az átlagos gyerekszámot a jelenlegi 1,6 helyett 2,4 körülire kellene emelni. Ennek belátható időn belül nincs realitása, az aktívabb gyerekvállaláshoz az emberek életmódjában, a társadalmi és gazdasági viszonyokban, az életkörülményekben, a különböző tényezők kiszámíthatóságában és a létbiztonságban is alapvető változásokra lenne szükség. 

  Ha meg is indulna valamilyen kedvező folyamat, annak a lényegi hatásait csak 30-40 év múlva észlelnénk. Ehhez is a jelenleginél sokkal ösztönzőbb eszközökre lenne szükség, nem pedig olyan fenyegetésekre, mint az az őrült ötlet, hogy csak az kapjon teljes nyugdíjat, aki járulékfizetőket állít maga helyett. Aligha van valaki, aki éppen emiatt vállalna több gyereket, arról nem is beszélve, hogy akkor a gyermektelenektől milyen alapon vonnák a nyugdíjjárulékot?

   Egyszerű módszer a korhatáremelés, nem véletlen, hogy mindenhol ezt lépik meg először. A baj csak az, hogy a 65 év nálunk már így is elég magas, részben a viszonylag alacsony várható élettartam, részben pedig a munkaerőpiac állapota miatt. 50 év felett már sajnos nehéz állást találni, most is nagy probléma, hogy 50-64 év között kevesen tudnak dolgozni.
    Kivihetőbb a nyugdíjszámítási módszereken változtatni, azaz szigorítani a feltételeket. Ez a mostaninál kisebb ellátási összegekhez vezetne, ami a rendszer fenntarthatósága szempontjából jó irány, az emberek oldaláról nézve viszont visszalépés.

   A legfontosabb az öngondoskodás ösztönzése lenne, mert ebben igencsak hátul kullogunk. A felmérések szerint csak minden ötödik aktív korú takarít meg tudatosan az öregkorra készülve, aminek csak másodlagos oka a felelős gondolkodás és pénzügyi ismeretek hiánya. A fő ok az, hogy a lakosság többsége egyik napról a másikra él, és nincs miből felhalmoznia. Az öngondoskodást az államnak segítenie kellene ösztönző adókedvezményekkel, figyelemfelkeltéssel, tanácsadással stb. Ehelyett nálunk sajnos jelenleg a mindenről gondoskodó állam illúzióját keltik, a magán-nyugdíjpénztárakat ellehetetlenítik, azaz pont az ellenkező irányba haladunk, mint amerre kellene.
 
Forrás: 168 óra