Béremelést!

Az Egyesült Államokban 2014-ben hatszáz vezető közgazdász, köztük hét Nobel-díjas is egyértelműen hitet tett a minimálbér-emelés mellett egy Obama elnöknek írt levélben. Az aláírók között ott volt Robert Solow, Kenneth Arrow, Daron Acemoğlu, Dani Rodrik, James Galbraith, Eric Maskin, Peter Diamond és más hírességek – olvasható a Figyelőben.

A következőképpen fogalmaztak:
 
  „Az elmúlt évekbenfontos fejlődésen ment keresztül a tudományos irodalom a minimálbér-emelés hatása a foglalkoztatásra témában, ugyanis ma már afelé mutatnak a bizonyítékok, hogy ez a növelés a minimálbéren alkalmazott munkások foglalkoztatását alig befolyásolja, vagy nincs is ilyen hatás, akár még nehéz munkapiaci helyzetben sem. A kutatások azt jelzik: a minimálbér-emelés enyhén stimulálhatja a gazdaságot azáltal, hogy az alacsony bérezésű munkások elköltik megemelkedett jövedelmüket, ami növeli a keresletet és a munkahelyek számát, segítve ezáltal a munkahelyteremtést."

 Ez év elején a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) is egy tanulmánykötetben elemezte és támogatta a minimálbér-emelés eszközét. Az utóbbi hónapokban a magyar szakszervezetek, illetve a parlamenti ellenzék pártjai hitet tettek a radikális növelés mellett, mellyel a minimálbérek értéke elérné a létminimumot.
 
Százforintos boltok

  A rendszerváltás óta berögzült felszínes reflexek alapján azonban még mindig akadnak, akik farkast kiáltanak: „Populizmus! Demagógia! Nincs fedezete! Előbb tessék megtanulni dolgozni, majd utána magasabb bért követelni!" Ennek a tiltakozásnak általában az az elterjedt ellenérv az alapja, hogy a magyar jövedelmek empirikusan kimutathatóan a magyar átlagtermelékenységnek, gazdasági fejlettségnek megfelelő szinten vannak. Az ezen az állásponton lévők mint féken tartandó versenyképességi tényezőre tekintenek a bérre, s attól tartanak, hogy ha emelkedik, akkor a magyar munkahelyek kiárazódnak és elvesznek. Bár hajlamos magát „a" közgazdaságtanként bemutatni, igazából ez a nézet csak egy kis szeletét képviseli a bérekkel kapcsolatos rendkívül sokrétű irodalomnak.

  Alapvetően neoliberális megközelítés ez, mely figyelmen kívül hagyja azt a keynesiánus megfontolást, hogy a bérek meghatározzák a keresletet a hazai gazdaság szereplői számára. Az elméletet hétköznapi nyelvre lefordítva: az ország nagy részén ismert módon egyszerűen képtelenség vállalkozni, mert a brutálisan alacsony bérszínvonal mellett a százforintos boltokon kívül gyakorlatilag semmire sincs fizetőképes kereslet. Ez meg is látszik ezen térségek GDP-jében, kevés a munka, és ezek a régiók az EU legfejletlenebbjei közé tartoznak. A neoliberális bérpolitika szintén figyelmen kívül hagyja, hogy 4 millió létminimum alatt s több millió épp a létminimum felett élő képtelen foglalkoztathatóságát és termelékenységét saját erőforrásból előmozdítani. Jövedelmük nyomorúságos, a nemzetközi összehasonlítások legalján található, megtakarításaik nincsenek, örülnek, ha nem cipelnek adósságot. Ezek a nyomorban élő emberek évtizedek óta defenzív életstratégiákat folytatnak. Ahol tudnak, ott takarékoskodnak, felélik saját munkaképességüket és egészségüket. Örülnek, ha a megélhetést biztosítják maguknak. Ebből dinamikus gazdaságot létrehozni képtelenség, mint ahogy populizmustól és klientelizmustól mentes demokráciát is. A jövedelem tehát a termelékenység inputtényezője is, nem csak outputtényezője - hogy ismét szaknyelven fejezzem ki magam.
 
A kocsi előtt legyen a ló!

 Mindezeket figyelmen kívül hagyja a neoliberális bér-moderáció elve, amely nem ad kivezető szakpolitikai iránymutatást. Alacsonyak a jövedelmek, mert alacsony a termelékenység. De mitől pont akkora a termelékenység, mint amekkora? Egy dolog biztos: nem attól, hogy a foglalkoztatottak piaci képességei csak ekkorát tesznek lehetővé. Ezt az OECD PIAAC című empirikus munkapiaci képességfelméréséből tudjuk, melynek eredményei szerint semmifajta különbség nincs az alacsony bérezésű kelet-európai és a magas bérezésű nyugat-európai, illetve észak-amerikai foglalkoztatottak között.

  Ha viszont nem az ő képességeik határozzák meg a hazai hozzáadott érték átlagszínvonalát, akkor micsoda? Hogyan lehet emelni ezt a szintet?
Nos, a béremelés követelésével a magyar szakszervezetek és a baloldal pártjai gyakorlatilag semmi mást nem tesznek, mint huszonöt évvel a rendszerváltás után kilépnek a neoliberális paradigmából, s felzárkóznak az észak- és nyugat-európai országok jellegzetes bér- és termelékenységi politikájához. Ezek az államok ugyanis már jó ideje felismerték, hogy alacsony bérekkel és hozzáadott értékkel nem lehet versenyezni a világgazdaságban. Tisztán piaci alapon viszont a keresetek a megélhetési szint alá szorulnak, a tőketulajdonosok egy része a technoló-giai szint fejlesztése helyett a kizsákmányolással őrzi meg a profitmargóját.

  Ezzel egyben a hazai ipar többi részét is tönkreteszi, mert a drága technológiába befektető versenytársai kiárazódnak. Ezért a két svéd közgazdászról elnevezett Rehn-Meidner-modell esetében az ágazati bérminimumok folyamatos emelésével érik el, hogy a piacról kiszoruljanak azok a cégek, amelyek hosszabb távon képtelenek alapvető megélhetést biztosító fizetéseket garantálni. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európában sehol nincs olyan minimálbér vagy ágazati bérminimum, amely a létminimum alatt lenne. Ebben a modellben - amely a skandináv országokban explicite jelent meg, máshol pedig implicite - a bérpolitika nem a termelékenység következménye, hanem fordítva, a bérpolitika kényszeríti ki a termelékenység növelését. Azaz a magyar szakszervezetek most kifogják a kocsit a ló elől, és mögé kötik.
 
Amortizálódott versenyképesség

  Pár éves távlatban célként ki kell tűzni a minimálbér létminimum fölé emelését. Számtalan cégről ki fog derülni, hogy már eddig is ki tudta volna fizetni ezeket a béreket, de minek tette volna, ha nem muszáj? Amelyik pedig tényleg képtelen alkalmazkodni, technológiát és munkaszervezést javítani, annak fel kell szabadítani a létminimum alatt élő foglalkoztatottait. Az adófizetőknek drága és valódi munkahelyhez nem vezető közmunka helyett ezen felszabadult munkavállalók átképzésére kell fordítani a költségvetési pénzeket, hogy ennek köszönhetően olyan álláshoz jussanak, mely valódi megélhetést biztosít. Ez a Rehn-Meidner modell lényege: bérpolitika és képzés, kényszerítő verseny felfelé a hozzáadottérték-skálán.

  Nem véletlen, hogy a svéd munkaadói szervezetek is támogatják ezt a stratégiát. Ismétlem: azért, mert piaci alapon semmi sem kényszeríti ki a technológiai befektetéseket a kizsákmányolás helyett. Magyarország pedig ezzel a problémával küszködik a rendszerváltás óta. A bérmoderálásban hívő neoliberális és újabban neokonzervatív kormányzatok nem folytattak bér- és életszínvonal-politikát. Ennek következtében míg az árszínvonal majdnem felzárkózott a nyugati szintre, addig a jövedelmek olyan mértékben elmaradtak, hogy elamortizálódott a társadalom nagy részének foglalkoztathatósága, egyéni versenyképessége. A magyar gazdaság sem a nemzetközileg versenyző, sem pedig a hazai szektorában nem kényszerül magas hozzáadott értékű munkahelyek létrehozására, mert a nemzetközi összehasonlításban példátlanul alacsony bérek miatt így is megvan a profitmargó.

Zsákutca és bérpolitika

Természetesen Nyugat-Európában a nyolcvanszázalékos kollektív lefedettséget elérni tudó ütőképes szakszervezetek folyamatos nyomás alatt tartják a béreket. Erre a jogosítványok és finanszírozás tekintetében csontig levetkőztetett kelet-európai szakszervezetek képtelenek. Még a megtermelt alacsony hozzáadott értéknek is csak egy kisebb részét képesek kiharcolni a munkavállalóknak. Míg a nagyon magas kollektív lefedettségű államokban (Svédország, Dánia, Finnország, Norvégia, Franciaország, Hollandia, Belgium, Ausztria, Portugália, Olaszország) a GDP 67 százalékát viszik haza bérként, addig a kelet-európai OECD-országokban súlyos tíz százalékponttal kevesebbet, csak 57 százalékot!

  Ebből a zsákutcás gazdaságszerkezetből jó bérpolitikával lehet kijutni. Ahogy arra a nemrégen Budapesten járt világhírű egyenlőtlenségkutató, Emmanuel Saez is felhívta a figyelmet egy vele készült interjúban: emelni kell a legszegényebbek keresetét. Ennek a szociális jellegű segítségnek a multiplikátor hatásával lehet gerjeszteni a keresletet a hazai vállalkozók számára, munkahelyeket teremteni, egyben emelni a termelékenységet. Saez munkatársai kutatására hivatkozva elmondta: a korábbi nagyarányú magyar minimálbér-emelés a példa arra, hogy ennek az eszköznek nincs jelentős negatív hatása a foglalkoztatásra.

(A cikk adatokkal és irodalommal ellátott közgazdasági alátámasztása megtalálható a Friedrich Ebert Alapítvány honlapján.)