Gyanús tanárok

Szépelgünk. Kipipáljuk ezt az ünnepet is. Röpködnek a frázisok a nemzet napszámosairól, a jellemformáló, gyönyörű hivatásról s a „nemzetünk alázatos és odaadó szolgálatáért” érzett háláról – olvasható Pethő Tibor írása a Magyar Nemzetben.

  Ám a pedagógusnap valójában nem alkalom, inkább ürügy, hogy évente egyszer kötelező lózungokkal kedveskedjünk nekik, s legalább szavakban jóvátegyük mindazt, amit év közben kis lenézéssel rájuk szórunk.
 
 Vannak szerencsére üdítő kivételek. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere közéjük tartozik. Igaz, ő legalább nem képmutató; az ünnepen sem rejti véka alá véleményét, legfeljebb díszcsomagolásban, tapintattal tálalja a nagyközönségnek. „Jó tanárnak lenni lehet, hogy eddig luxus volt, de mostantól kötelező” – jegyezte meg a tavalyi pedagógusnapon, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetemen elismeréseket adott át.

Munka helyett sztrájkolni akarnak?

 Nagyítóval kell keresnünk tehát a jó tanárt, juthatunk a mondat nyomán a következtetésre. Persze fogalmazott nyíltabban is a miniszter, igaz, akkor nem volt ünnep. Egy 2012. őszi gödöllői szoboravatáson, a szakszervezet által felröppentett iskolai munkabeszüntetés előtt például arról beszélt, hogy „a pedagógusok nem akarnak dolgozni”. Inkább sztrájkolnak. Tekintsünk el attól, hogy ildomos-e egy kormányembernek a sztrájkjogot, ha közvetve is, de kétségbe vonni, s maradjunk a pőre kijelentésnél! Balog Zoltán utóbb a kimerültségére hivatkozott, s elnézést kért, valami mégis jóvátehetetlenül elromlott. Egyrészt a kifakadó fáradt őszinteség hitelesebb a fennhangon kimondott pardonnál, másrészt nem tekinthetünk el a szomorú ténytől, hogy a „szerencsétlen mondat” egybevág nemcsak a „jó tanárnak lenni luxus” tétellel, hanem a kormányzatnak a tanerők életét megváltoztatni kívánó döntéseivel is. A lenézés, a gyanakvás megüli a mindennapokat. A pedagógustársadalom elismertsége, tekintélye rendkívül alacsony, tegyük hozzá, többnyire rajta kívül álló okok miatt. Ezért sem szerencsés, ha a mindenkori kormányzat meggondolatlanul csak olajat önt a tűzre.
 
  Mondom, maguk az utóbbi néhány évben kihirdetett jogszabályok sem erősítik a tanárok helyzetét.

Aki ad, el is vesz

 A Fidesz előző mandátuma idején megteremtett pedagóguséletpálya-modell nyitányaként gyakorlatilag felemelték a pedagógusok óraszámát, s a fizetésnöveléssel együtt megszüntették a helyettesítésért, a túlóráért arányosan járó pluszpénz juttatását. Nem árt, ha tudjuk, a többletbér súlyosabb terhekkel jár együtt. S a sajnálatos tényt se feledjük, hogy a kéz, amelyik ad, a következő mozdulattal el is vesz. Nem csak a helyettesítési és a túlóradíjak megkurtításával. A tanároknak az új rendszer szerint bizonyos időközönként kötelező továbbképzéseken részt venniük – a saját költségükön. Az okítás díja nemritkán a százezer forintot közelíti. Az hozzám eljutott első beszámolók elkeserítőek: pedagógiai módszerekről olyan szakértők terjesztik az igét, akik évtizedek óta nem álltak katedrán, s legfeljebb halvány emlékeik lehetnek a tanári munkáról. Hogy mindemellett a szaktárgyi továbbképzés mire használható s mire nem, arról korai lenne nyilatkozni. Tény viszont, hogy olykor a diákká vedlett pedagógusok javítják ki zavartan, kellő tisztelettel újdonsült oktatóik tárgyi tévedéseit.

Segítség helyett számonkérés a tanároknak

  Most legalább dolgozni fognak – lehetett hallani kaján megjegyzéseket a reformok bimbózásakor olyan emberektől, akiknek halvány fogalmuk sincs, milyen komoly, fárasztó, lelkileg-szellemileg megterhelő a tisztességes, a hivatását komolyan vevő, magát értelmiséginek tekintő tanár munkája. Az intézkedéseket, úgy tűnik, nem a segíteni akarás, hanem a számonkérés vágya, a nyomon követés szándéka szülte. A tanár tartózkodjék például az iskolában akkor is, ha éppen nincs órája, s írja be a központilag rendszeresített formanyomtatvány rubrikáiba, mivel tölti az időt munkahelyén!
 
  A totális állami bizalmatlanság korába léptünk volna? Meglehet. Mindenesetre a gyanakvás a pedagógusok mellett kiterjed az iskolákra is, amelyek fölé ezerkarú, lajhármozgású hivatalt állítottak, a Kliket (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ), amely az igazgatók, végső soron az oktatási intézmények önállóságát korlátozza értelmetlenül, hiszen helyben könnyedén megoldható feladatokat, jogköröket helyeztek át a központba.

Ünnepelhetünk-e egyáltalán?

  Kétségtelen, hogy a pedagógusok közt nem egy link, a megúszásra berendezkedő kolléga is van. A többséget azonban nem ők alkotják. A kormányzat radikális intézkedései viszont a túlmunkával elsősorban azokat sújtják, akik rendkívüli lelkiismeretességgel, igényességgel készülnek óráikra, s mellette családanyák, édesapák. A bizalmatlanság kontraproduktív módon leginkább őket teszi tönkre.
 
  Ezek után már szinte megkérdezni is felesleges: ünnepelhetünk-e? A pedagógustársadalom érdekérvényesítő képessége kifejezetten gyenge: önmagáért nem tud kiállni, fizetése kevés. Legalább mi ne rugdossuk őket!
 
Forrás: Magyar Nemzet