Magyar gyerek itt már ki se törhet

A kutatások évtizedek óta jelzik, hogy csökkennek a mobilitás esélyei. A kilátástalan helyzetben lévő csoportok száma egyre nő, az aluliskolázott gyerekeknek nincs esélyük rá, hogy beváltsák azt a szülői vágyat, hogy „több legyen a gyerek nálam” – írja a Népszabadság.

„Dudva lenne a dudvák
Közt az ananász:
Kanász marad akinek
A nevelője kanász.”

(Csokonai Vitéz Mihály: Jövendölés az első oskoláról a Somogyban)
 
  A nemzedéken belüli (intragenerációs) mobilitás – amelynek során valaki életpályája folyamán átlép egy másik társadalmi rétegbe – a háború utáni évtizedekben tömeges volt. A társadalmi elit jó része emigrált, sokakat kitelepítettek, lesöpörtek a pályáról. Az ideológiailag vezérelt mobilitás során a szegénysorban élők elkezdtek felemelkedni.
 
  A parasztokat „vérrel, vassal, kockacukorral” beterelték az iparba és a városokba, a Rákosi-rendszerben gerjesztett földindulásról  filmek és könyvek sokasága emlékezett meg. A hatvanas évek végére az ostorcsapások gyengültek. A volt uralkodó osztály származékai jelentős részben segédmunkát végeztek ugyan,de a társadalom szembesült azzal, hogy hosszú távon az adminisztratív eszközökkel manipulált mobilitás lassan visszarendeződik.
 
 
 A nemzedékek közötti (intergenerációs) mobilitásban – amikor a gyerek kerül át más társadalmi szintre a szüleihez képest – még erőteljesebben érzékelhető ez a tendencia. A hetvenes években újra bemerevedett a társadalom, s tapasztalni lehetett, hogy a jobb státuszú szülők gyerekei sokkal könnyebben boldogulnak. Bass László, az ELTE szociológus oktatója, a Gyerekesély Közhasznú Egyesület (Gyere) kutatója felidézte, hogy a 70-es években mennyire meghökkentette az akkori hatalmat a gyógypedagógiai oktatásban részesülő gyerekek számának ugrásszerű növekedése.
 
  – Az ötvenes években 5-8 ezren voltak, a hetvenes években számuk már 30 ezer fölé emelkedett – mondta Bass. – Többségük segédmunkás családokból származott. Nagyon kínos volt, hogy az „uralkodó osztály” gyerekei így „elbutultak”.
 
  A vizsgálatok adatai szerint a gyógypedagógiai oktatásba utalt gyerekek kisebb része volt igazolhatóan sérült, többségük pedig olyan szegény és roma  gyerek, akit a rendszer kiszorított magából. Ez akkor vállalhatatlan volt, a jelenséget azzal a soha nem bizonyított biologista  magyarázattal igyekeztek elkenni, hogy a segédmunkás gyerekek örökölték szüleik „butaságát”. (Hisz a szocializmusban csak gyenge képességűek kerülhetnek a társadalom peremére – állították).
 
  A kutatások évtizedek óta jelzik, hogy csökkennek a mobilitás esélyei. A kilátástalan helyzetben lévő csoportok száma egyre nő, az aluliskolázott gyerekeknek nincs esélyük rá, hogy beváltsák azt a szülői vágyat, hogy „több legyen a gyerek nálam”. A kérdőíveken szereplő kérdésre (Milyen iskolai végzettséget fog a gyermeke szerezni?) egyre többen azt felelik: Örüljünk, ha meglesz a nyolc osztálya.
 
 – Már a tervekben sincs benne, hogy kitörhet a gyerek – fogalmazott Bass László, aki szerint a vágyak rohamosan csökkennek a gyerek életkorának emelkedésével. Az alacsony presztízsű szülők már az óvodában megtapasztalják, hogy gyermekük kudarcokat él át, kevesebbet tud, esetleg nem szeretik, megszégyenítik. Később rohamosan redukálódnak a vágyak. Az alacsony iskolázottságú családok terveiben elsősorban az szerepel, hogy gyerekük bekerülhessen a stabil szakmunkáslétbe. Az egyetem elérhetetlen távolságba került.
 
  A legdöbbenetesebb, hogy már hatéves korra annyi hátrányt gyűjt össze a gyerek, hogy az később nem vagy csak nagyon nehezen korrigálható.
 
  „Ég és föld a különbség gyerek és gyerek között” – mondják az óvónők, és hozzáteszik: sok gyerek még a vécét sem tudja rendesen használni. A pedagógus döbbenten szembesül azzal, hogy az „elemi” ismeretek és ügyességek a szegények gyerekeinél mások: más a nyelv, a játék, más a helyes és a helytelen. Az iskola aztán még inkább arra épít, amit a gyerek „otthonról hoz”.
 
  A szakemberek már rég felismerték, hogy a szocializációs programokat nem elég iskolás- vagy óvodáskorban kezdeni. Az úgynevezett Sure Start program a három év alatti gyerekekre és szüleikre irányul. Magyarországon valamivel több mint száz településen működik Biztos Kezdet gyerekház, ami ma a gyerekszegénység elleni program sikertörténete, akkor is, ha csak a rászoruló családok töredékét éri el, és ha szakmai színvonala egyenetlen.
 
  Az óvoda kötelezővé tétele hároméves kortól elvileg ugyanezt a célt szolgálja, de kétségés az intézkedés sikere. Kérdés például, hogy a hiányzó 30 ezer férőhelyet úgy pótolják-e, hogy a 25 fős csoportokban 28-30 gyerek lesz. A rétegek közötti szakadékot tovább mélyít, hogy az együttműködés helyett a szankciók erősödnek: ha nem csinálod, amit mondok, nem kapod meg a családi pótlékot. Szociális munkások helyett rendőrök tűntek fel az iskolákban, a büntethetőség korhatára csökken stb. A nyitott társadalmi modell, melynek lényege, hogy az egyénen múlik, mi lesz belőle, fényévekre van tőlünk.
 
  A mobilitás legfőbb gátja a szegregáció. Ha sok a cigány gyerek, a nem cigány szülők elviszik gyerekeiket másik iskolákba, a jó tanárok pedig elmenekülnek. A jó iskolába felvételizni kell, a legjobbakban fizetni.
 
  A szegregáció társadalmi nyomásra alakul ki, a politikának kényelmes és előnyös az efféle igények kielégítése.
 
  Amikor kedvezni akarnak a középosztálynak és az elitnek, megszilárdítják a zártságot. Kertesi Gábor, aki ezt a jelenséget évek óta elemzi, rámutatott a szegregáció negatív társadalmi hatásaira is.
 
  Ha a különböző társadalmi csoportokból érkező gyerekek nem szereznek tapasztalatokat egymásról, az táptalaja lesz a későbbi csoportközi konfliktusoknak. A marginális helyzetben lévők a hetvenes–nyolcvanas években még kapcsolatot tarthattak azokkal a „mérnökgyerekekkel”, akikkel egy osztályba jártak, vagy együtt voltak katonák. Ha bajba kerültek, fel is hívhatták őket, könnyebben találtak munkát. Mára ezek a kapcsolatok teljesen megszűntek. A megmerevedett társadalomban politikai szakadékok keletkeznek.
 
   – Az egyre jobban kirekesztődő társadalmi csoportok mégsem fordulnak szembe az őket kiszorító hatalommal – jegyezte meg Bass László. – A szegényellenes intézkedések népszerűek, azokat a szegények többsége is elfogadja, bízva abban, hogy lojalitásáért cserébe előnyökhöz juthat. A helyi hatalom eldöntheti, ki a jó alattvaló, aki segélyt vagy közmunkát kaphat, s ki az, aki nem.
 
Apák és diplomák
 
  Egy friss kutatás szerint mindössze két százalék azon fiatalok aránya a jelenlegi egyetemisták körében, akiknek az édesapja legfeljebb nyolc osztályt végzett. További 19 százalékuk apja szakmunkás végzettségű. Szabó Andrea az Aktív Fiatalok Magyarországon Kutatócsoport felmérésében megállapította, hogy a hallgatók 44 százalékának diplomás felmenője van.
 
  Ez magasabb érték a két évvel ezelőttinél. „A magyar felsőoktatás immár évtizedes adóssága a társadalmi értelemben vett rendkívül szelektív jelleg. A felsőoktatás ugyanis alapvetően a magasabban iskolázott szülők gyermekei számára jelent továbbtanulási lehetőséget. (...) az első generációs fiatalok aránya... 40 százalék alatti” – írja Szabó Andrea. Az első generációs értelmiségi fiatalok legtöbbje alapképzésre jár. A doktoranduszok körében már 70 százalék a diplomás apák gyerekeinek aránya.

Forrás: Népszabadság