Nem mindegy, milyen a munka

Nyolc százalékra csökkent a munkanélküliségi ráta a magyar gazdaságban. 1992 óta ez a legjobb szám. Ez azt jelentené, hogy már a „munkaalapú társadalom” küszöbére érkeztünk? Vagy az még messze van? – olvasható a Világgazdaságban.

   A magyar miniszterelnök nem a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen mondta először, hogy „munkaalapú társadalmat akarunk szervezni”. Két éve még a jóléti állam helyett javasolta ezt a megoldást. Hogy pontosan mi is az a munkaalapú társadalom? Olyan, ahol segély helyett munkából kell megélni. Jó. És hol az a munka? Sokan keresik, de nem találják. Velük mi lesz?

   Magyarországon a rendszerváltás után minden kormány meghirdetett célja volt a foglalkoztatás növelése. Már csak azért is, mert így az előállított és elosztható javak mennyisége is nagyobb, s a költségvetésből fizetett segélyek terhe is kisebb. Ha nem volt munka, az állam támogatta a munkanélkülieket. Akadtak, akik visszaéltek ezzel, s „megélhetési segélyezetté” váltak. A második Orbán-kormány ezért drasztikusan visszafogta a segélyeket. Azt nem mondta, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék, de ez is bekövetkezett. Terjed a gyermekszegénység, egyre több az alultáplált gyermek. Nem ez volt a cél, az biztos. Az Orbán-kormány közmunkával próbálta helyreállítani a munka becsületét. Annyi közmunka azonban nincs, ahányan munka nélkül vannak. S ha se közmunka, se segély? Akkor?!
 
  A szocializmusban a munkaalapú társadalmat megvalósították. Látszatra, persze. Kötelező volt dolgozni, akit munkanélküliségen értek, könnyen megkapta a „közveszélyes munkakerülő” bélyeget, ami büntetéssel, talán még börtönnel is járt. Akkor nem volt kunszt elhelyezkedni. A vállalatoknak – állam tulajdonúak – illett az embereknek munkahelyet adni. Akkor is, ha nem volt munka. Így alakult ki akkoriban a „kapun belüli munkanélküliség”. De ettől még teljes volt a foglalkoztatás. Sokan visszasírják ezt az időszakot – ez ugyanis némi biztonságot jelentett. Alacsony fizetéssel, alacsony munkatempóval, gyenge termelékenységgel – így épült a szocializmus. És így jutott zsákutcába.
 
   Ez az idő már elmúlt. Ugye? Az értelmetlen látszatmunkák ideje lejárt, ugye? A mostani biztató foglalkoztatási statisztika hátterében a nagyarányú közmunka húzódik meg. Amit akkor is biztosítani kell az előirányzott nagyságrendben, ha az adott helyen nincs értelmes, hasznot hajtó munka. A feladat kipipálva, a statisztika javult. A cél persze, itt is szimpatikus. Ne segélyeken tengődjenek a munkanélküliek, hanem kapjanak a közösségtől valamilyen munkát. Hogy érezzék, hasznosak, szükség van rájuk. A dolgozó ember ráadásul könnyebben továbblép, s a valódi munkaerőpiacon is könnyebben talál állást. Olyat, amit a piac, a vállalatok kínálnak. Talán már magasabb pénzért.
 
   Ez az elmélet. Néhány év tapasztalata azonban ennek ellentmondani látszik. A közmunka egyelőre keveseket vitt vissza a versenyszférába. Ott ugyanis képzettebb, vagy más szakmával rendelkező emberek kellenének. A vállalatok egyre gyakrabban mondják: kevés a megfelelő szakmunkás, s ez a hiány már a fejlődés, a növekedés gátja. Itt lenne feladata az oktatásnak, a képzési rendszernek. A munkanélküli éveket átképzésre is lehetne használni. Persze, ez sem egyszerű. A továbbképzéshez alapismeretek kellenek. Néha ez is hiányzik. Mondják, egyre gyakrabban. Tehát a munkaalapú társadalom alapfeltétele az oktatásalapú társadalom. Enélkül egyre nehezebb a piaci igényeknek megfelelni. Hacsak nem arra gondol a kormány, hogy majd közmunkával megold mindent.
 
Az nem fog menni. 

   Hogy lesz ebből munkaalapú társadalom? A magas foglalkoztatás elérhető – erre már volt példa. Ám ha nem a versenyszférában jönnek létre új munkahelyek, akkor könnyen látszatfoglalkoztatás alakul ki. Ettől azonban nem lesz jobb. Sőt! Folytatódhat az ország lecsúszása a nemzetközi versenyképességi rangsorokban. A munkaalapú társadalomnak, vagyis a magas foglalkoztatásnak csak akkor van jövője, s realitása, ha a versenyképesség növelése a cél. Ehhez versenyképes tudással rendelkező emberek kellenek. Bezárult a kör.

Forrás: Világgazdaság