Kapósak az autizmushoz értő diplomások

  Már az iskolapadból leigazolták azokat a friss diplomásokat, akik Magyarországon először végeztek autizmus pedagógiája szakirányon. Nemcsak speciálisan képzettek, de lelkesek is, van, akit a személyes érintettség, mást az vonzott a pályára, hogy óriási lemaradásunk miatt itt aztán akad kihívás. Lesz dolguk: évtizedes problémát jelentenek az autistákat csípőből visszautasító oktatási intézmények, a hozzá nem értő pedagógusok és a többség generálisan elutasító hozzáállása – írja a HVG.
 

Bővebben

---

Határzár: „Azt mondták, találtak munkát. A kerítést fogjuk építeni”

  Orbán Viktor tervéhez sok emberre van szükség, de inkább sok dolgos kézre. Szegeden a megyeházára közel ötszáz közfoglalkoztatottat hívtak be, aki egészségügyileg alkalmas, annak irány a határ, katonákkal együtt építik a kerítést – írja a hir24.hu.

Bővebben

---

A stressz káros hatásainak kezelése jogszabályi kötelezettség is

   A stressz európai uniós felmérések szerint a második leggyakrabban előforduló munkahelyi probléma, amely minden ötödik európai munkavállalót érint. A munkából kiesett napok több mint feléért a tartós, káros stressz vagy az annak nyomán kialakuló betegség a felelős – hívta fel a figyelmet a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) – olvasható a Világgazdaságban.

Bővebben

---

Megalakult a „Híd a munka világába” foglalkoztatási szövetkezet

Augusztustól megkezdi működését a „Híd a munka világába” Munkaerő-szervező Országos Foglalkoztatási Szövetkezet, amely több ezer hátrányos helyzetű, elsősorban roma családnak nyújthat kiszámítható és folyamatos munkalehetőséget - tájékoztatta a projektiroda pénteken az MTI-t.

Bővebben

---

Bárdos Judit, a BRDSZ főtitkára

Üvegfestő, Egyiptom szerelmese, kertbarát, amúgy orvosnak készülő jogász, praktizáló ügyvéd, a valóságban érdekvédő. Kiderítjük, ki is Bárdos Judit, a Belügyi, Rendvédelmi és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezetének (BRDSZ) főtitkára, akiről az bizton elmondható: harciasan képvisel mindent, ami számára és az emberek számára fontos.
 
 Budapesten született. Édesanyja egy nagy szövetkezetnek volt a személyzetise. ­
A Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban érettségizett. Orvosi pályára készült, de nem sikerült bekerülnie az orvosi egyetemre. Végül az ELTE Jogtudományi Karán szerzett diplomát, amit ügyvédi szakvizsgával fejelt meg.
Első munkahelye a Belügyminisztérium volt, majd a Fővárosi VIII. kerületi Tanács egészségügyi osztályán, később az ELTE Jogi Továbbképző Intézetében illetve a Pest Megyei Földhivatalban dolgozott. 1981-tól másfél évtizedig tanított adjunktusként a Rendőrtiszti Főiskolán. Kiváltotta az ügyvédi praxist is, ezt az Ügyvédi Kamara javaslatára szünetelteti.
Szakszervezeti tag a VIII. kerületi tanácsnál lett, a főiskolán már szakszervezeti titkárrá választották. Az – akkori nevén – Belügyi Szakszervezetnek 1992 óta főtitkára. Emellett 1994 és 2003 között társelnöke volt a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének, 1999 óta ügyvivője a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának, amelynek alelnöki tisztét is betöltötte 2005 és 2015 között. Érdekvédelmi munkáját fizetés, illetve tiszteletdíj nélkül látja el.
A könyvek barátjának tartja magát, ötezernél több kötettel büszkélkedhet. Szívesen gondozza a kertjében a növényeket. Vonzódik, nem is akárhogy Egyiptomhoz, igazi szenvedélye azonban az üvegfestés.
A Rendőrtiszti Főiskolán ismerkedett meg második férjével, akihatodikdiplomáját hatvanévesen a Külkereskedelmi Főiskolán szerezte, s ma már ismert fotóművész. Kiállítása a napokban nyílik meg a Hotel Benczúrban.
 
– Meglepett az életrajza. Tulajdonképpen kicsoda Bárdos Judit?
– Középiskolás koromban gyermeksebésznek készültem, de nem sikerült a felvételim a budapesti orvosi egyetemre. Vidéken nem akartam próbálkozni, inkább beiratkoztam egy egészségügyi szakközépiskolába, ahol csecsemő- és gyermekgondozónői végzettséget szereztem. Az itt szerzett oklevéllel egy belügyi bölcsődében helyezkedtem el, nagyon élveztem a munkát. Az élet azonban megint közbeszólt, az akkor használatos fertőtlenítőszerektől allergiás lettem, és kitiltottak a bölcsődéből. Útravalóul azt a tanácsot kaptam, hogy módosítsak pályát. Én azonban még mindig nem akartam elszakadni a gyerekektől, ezért a Belügyminisztérium bentlakásos iskolájában gyermekfelügyelőként helyezkedtem el, s osztott műszakban dolgoztam. Szerettem ezt a munkát is. Egy ideig nem jelentett problémát a leterheltség, az, hogy nem ritkán haza kellett vinnem egy-egy gyereket, ha a szülők hét végén sem tudtak értük jönni. A teherbírásom nagyon fontos dolog, mert ez éltet ma is. A hetes napköziből mégis tovább kellett lépnem, mert szinte semmi szabadidőm nem volt.
Még mindig erősen kötődtem az egészségügyhöz, ezért kapcsolataim segítségével a Fővárosi VIII. kerületi Tanács egészségügyi osztályán szereztem állást. Alkoholistákkal és elmebetegekkel foglalkoztam. Rendőrökkel együttműködve tartottunk ellenőrzéseket a rossz hírű városrész utcáin, lakásokban és kocsmákban, kerestük a nyilvántartott alkoholistákat. Nagyon fiatal voltam még, a munkával járó traumák azt erősítették bennem, hogy tanulnom kell, mert ebből a környezetből csak úgy szabadulok, ha továbbképzem magam. A tanácsnál egy év után engedélyezték, hogy felvételizzek a jogi egyetem esti tagozatára. Utolsó évesként már a Jogi Továbbképző Intézetben voltam tanfolyamszervező. Diplomaosztás után sem hagytam el a közigazgatást, a Pest Megyei Földhivatalnál lettem jogi előadó. Beleláttam abba, hogy a hetvenes években mi történik a földekkel. Egy idő után elszakadt a cérna, és azzal mentem haza az akkori, szintén belügyes férjemhez, hogy vagy szerez másik állást, vagy eltart. Könnyebb volt neki állást szerezni, mint eltartani. Így kerültem 1981-ben a Rendőrtiszti Főiskolára, ahol a következő másfél évtizedben közigazgatást, polgári, pénzügyi és alkotmányjogot tanítottam. A büntetőjognak azonban a közelébe se mentem soha, mert ellenkezik a saját értékrendemmel.  A diákjaim szigorú tanárnak tartottak, féltek tőlem, pedig én csak azt vártam el tőlük, amire én is képes voltam. A szerencse azonban megint nem szegődött mellém. Szintén az államigazgatás-jogi tanszéken tanítottak hivatásos állományú státuszban lévő kollégák  dupla annyi keresettel, mint én, polgáriként. Ez a megkülönböztetés végigkísérte az életemet, ezt nagyon igazságtalannak éreztem. 
 
– Ez motiválta abban, hogy átigazoljon a szakszervezeti oldalra? 
– Talán ez is. A szakszervezetbe a VIII. kerületi tanácsnál léptem be. A főiskolán már szb-titkár voltam, amikor 1990-ben megalakult a BRDSZ, amelynek elnökségi tagja lettem. Az élet úgy hozta, hogy a megválasztott főtitkár és az elnök öt hónap után elhagyta a szervezetet, valakinek át kellett vállalnia a feladatukat. Azt vállaltam, hogy a tanítás mellett, megbízott főtitkárként folytatom a munkát. Akkor sok mindennel foglalkozott ez a szakszervezet, például utazásokat szervezett a tagjainak. Az egyik buszos úton mi is részt vettünk a férjemmel. A tervezettnél egy nappal később érkeztünk haza, és aznap éjjel betörtek a lakásunkba. A könyveinken kívül az összes értékeinket elvitték. Akkor rádöbbentem, hogy hiába van pénzem, ékszerem, ellophatják. Egy dolgot azonban nem vihetnek el, azt, amit a saját szememmel megtapasztaltam. Ez a felismerés megváltoztatta az életemet. A tagságunknak készülő napi sajtószemlét is úgy állítom össze minden hajnalban, hogy akik olvassák, ismerjék meg, mi történik a munka világán kívül is. Én boldog embernek tartom magam azért, mert bár nagyon szegény családból jöttem, az életemet olvasással tölthettem. Azt szeretném, ha ezt a példát sokan követnék. Ha tehetném, minden gyereket elvinnék Egyiptomba, mert ott olyan információkat tudna magába szedni arról, hogy mit tudtak a régiek, amit a mai emberek nem ismernek.   
 
– Amikor válaszút elé került, miért választotta a szakszervezeti munkát a tanítás helyett? 
– Megkértek rá, és egészen 2006-ig fantáziát is láttam benne. Abban az időben közel 24 ezer fős szervezet volt a miénk, hiszen a volt Határőr Szakszervezet beintegrálódott a BRDSZ-be.  Olyan közösséget alkottunk, amelyiknek fontos volt, hogy a vagyonunkat szaporítsuk, és ne herdáljuk el. A pénzben megváltott munkaidő-kedvezményt jól hasznosítottuk, üdülőket tartottunk fenn, gyermektábort üzemeltettünk. 2006-tól azonban sok minden megváltozott. Már hallani lehetett, hogy megszüntetik a határőrséget, ami oda vezetett, hogy a volt határőröketkiléptették a BRDSZ-ből, és az egyik rendőrségi vezető támogatásával külön szervezetet hoztak létre.
 
– Szinte példa nélküli, hogy fizetés, illetve tiszteletdíj nélkül látja el a BRDSZ főtitkári tisztségét, miközben arról beszél, hogy sikerült megőrizni a szakszervezeti vagyont. Miért nem kér pénzt a munkájáért?
– A vagyonhoz nem nyúlunk, a tagdíjból meg nem lehet megélni. A mi hibánk, hogy alacsonyan állapítottuk meg a tagdíjat, ami jelenleg is 800 forint. Mi ezért nem kapunk fizetést, nincs tiszteletdíjunk, mert másra kell a pénz. Központi gazdálkodást írtunk elő, az alapszervezetek működését mi finanszírozzuk, segélyt tudunk még fizetni de gyerektáborokat ma már nem szervezünk. Igaz, jelenleg nincs is rá igény.
2010-ig a rendőrségi dolgozók körében mintegy 70 százalékos volt a szervezettség. Az akkor hivatalba lépő új kormány eltörölte a szolgálati nyugdíjat, ami megkezdte a szakszervezet amortizálódását is. Bár a kormány akkor megígérte a 30 százalékos keresetnövekedésta területen dolgozóknak, Orbán Viktor miniszterelnök meghívott minket a Parlamentbe, leült velünk tárgyalni, az Árok Kornél és Kónya Péter által meghirdetett bohócforradalom miatt megbüntettek minket is. A rendvédelem területén megszüntették a tagdíjak levonását a bérből, ami oda vezetett, hogy az érdekképviseletek elvesztették a tagságuk kétharmadát. Pénz nélkül pedig nem lehet hatékony érdekvédelmet folytatni. A helyzetet mutatja, hogy ma 30 év körüli a rendvédelmi szerveknél az átlagéletkor, a végrehajtói szolgálatnál biorobotokká képzett emberek dolgoznak, akiktől azt várják, hogy ne kérdezzenek, ne kritizáljanak, ne mondjanak véleményt, fogadják és teljesítsék a parancsot, a munkaidő végén tegyék le a lantot, menjenek haza. Ezek az emberek régebben családi napra jártak, születésnapot köszöntöttek, közülük sokan a munkahelyükön megbeszélték a problémáikat a kollégáikkal. Ma többnyire nem tudják, kinél történt öröm, bánat, ki van rászorulva, hogy a büfében vegyenek neki egy rántott húsos zsömlét, miközben a rendvédelemben munka közben az emberek egymásra vannak szorulva.
A szakszervezet szétesése mindazonáltal a 2006-os őszi események következményeként kezdődött el. Borzasztó traumát éltek át a rendőrök, félni kezdtek, amikor a Szabadság téren, a TV-székház előtt rádöbbentek, mennyire könnyű meghalni. A szakszervezet sok mindennel támogatta a vidékről felrendelt rendőröket, és azt látták, hogy nem ugyanazok az emberek voltak már, mint azelőtt. A pszichológusok közreműködése nem igazán segített a traumák feldolgozásában, ráadásul még mindig tartanak azok a bírósági eljárások, amelyek még 2006-ról szólnak.
 
– Milyen segítséget tud adni a szakszervezet?
– Abban tudtunk segíteni, ami pénzügyileg megfogható, de a mi tartalékaink is kimerülnek.
 
– Miben más ma az érdekvédelmi munka, mint húsz évvel ezelőtt?
– A szakszervezeti munkának nincs becsülete. Ennek az is az oka, hogy a munkaidő-kedvezmény megvonása miatt a tisztségviselő munkaidőben nem tudja tartani a kapcsolatot a tagokkal, ők viszont a szabadidejüket nem áldozzák fel egy beszélgetésért. Nem maradt más, mint hogy élünk a hírlevél lehetőségével, működtetjük a honlapunkat, hogy információhoz jussanak a tagjaink. Büszke vagyok arra, hogy talán a mi honlapunk a leglátogatottabb. Az érdekvédelmi munkavégzés körülményei is megváltoztak. Ma például bérleti díjat fizetünk azért, hogy a megyei képviselőnk használja a hivatal számítógépét, telefonját.
 
– Beigazolódott az a félelem, hogy a rendvédelmi kar lesz a szakszervezetek ellensége?
– A magyar szakszervezetek legnagyobb ellensége nem a kar, hanem maga a munkavállaló, aki nem akar közösséghez tartozni, mert már fel sem méri, hogy az mit jelent. Elgondolkodtató az a helyzet, amikor a tagok egy része egy megnyerhető per esetén is inkább hagy elveszni több százezer forintot, csak ne kelljen megtámadnia a munkáltatót egy munkaügyi perben.
 
– Mi az oka Ön szerint?      
– Félnek az emberek. Nem lehet azt mondani, hogy a munkáltató üldözi a szakszervezetet. A munkáltató rájött az elmúlt négy és fél évben, hogy nagyon jól döntött, amikor megvonta a tagdíj bérből történő levonásának lehetőségét, ezzel szinte rávette a munkavállalókat, hogy féljenek tagok lenni. Ugyanakkor nagyon sok munkáltató hiányolja azokat az információkat, amiket korábban a szakszervezetektől kapott, és fél attól, hogy egy kiterjedt földalatti mozgalommá alakul át a szervezett dolgozók tömege, mert nem kell számot adni arról, hogy ki szakszervezeti tag és ki nem.
 
– Láthatóan nehéz körülmények között dolgozik. Mit gondol arról, hogy más szakszervezetekkel összefogva hatékonyabb lenne az érdekvédelmi munka?
– Nyitott vagyok, mindenki jöhet. Szívesen tető alá hoztam volna egy fúziót a közszolgálat szakszervezeti között, hiszen szinte valamennyien küzdünk a taglétszám csökkenésével. Ez eddig nem sikerült. A BRDSZ tagja a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának, amelyiknél belső feszültségek alakultak ki amiatt, hogy mi is beolvadjunk-e a Magyar Szakszervezeti Szövetségbe. Az álláspontom szerint más a versenyszféra és más a közszféra világa, problémái.
 
– Ön szerint szükség van ma szakszervezetre?
– Igen, mert abban a pillanatban, amikor a munkavállaló úgy érzi, már nem kötődik a munkahelyéhez, és mindent megtenne, hogy egy más típusú közösségben dolgozzon, akkor csak a szakszervezethez tud fordulni. Ugyanakkor tény, hogy a szakszervezet léte nem a vezetőkön múlik. Hiába akarom én a szakszervezetet megtartani, harcolni érte, ha a helyi alapszervezetek titkárai, vezetői, tagjai nem tartják fontosnak a megmaradást. Központból nem lehet szakszervezetet csinálni. A SZEF sajnos eddig nem töltötte be azt a szerepét, amit be kellett volna. Hibás az a felfogás, amely szerint a konföderáció egy önálló identitás, amelynek nem a tagszervezetek ügyeivel kell foglalkoznia. Ez nem így van. A tagszervezet problémáiból adódik össze az az ügy, amivel a szövetségnek foglalkoznia kell, és nem az, hogy adott kérdésről mi a pártok véleménye.  
 
– Ha ma kezdené, vállalná a főtitkári tisztséget?
– Amikor 1996-ban azt a kérdést kaptam a főiskolán, hogy szakma vagy szakszervezet, az utóbbit választottam. Ha azt kérdezi, hogy érdemes volt-e, azt válaszolom, hogy nagyon bánom, hogy a szakszervezeti munka mellett nem taníthattam, mert az a tapasztalat, amit a közigazgatásban felhalmoztam, ma is konvertálható tudás.  Azt remélem, hogy az ebben a tisztségben hátra lévő utolsó éveim több sikerélményt hoznak majd, mint az elmúlt négy esztendő. Ez nem rajtam és a kollégáimon múlik, hanem a szakszervezeti közösségen. Ha nincs sikerélmény, akkor azt nézem, hogy mit nem szabad megbánni, mert mindig minden jó valamire. A negatív élmények és események is rendkívül tanulságosak. Nagyon sok embert ismertem meg a szakszervezeti munkán keresztül, és az utolsó évek kivételével annyi köszönetet kaptam, amennyit sok ember, ha száz évig élne, se kapna meg. Nem bántam meg, hogy csaknem húsz éve a szakszervezeti munkát vállaltam.
 
Kun J. Erzsébet
 

 


 

Bővebben

---

Jótékonysági programot szervez kollégái részére a Magyar Rendvédelmi Kar

Jótékonysági rendezvény keretében a Fővárosi Nagycirkuszban és a Fővárosi Állatkertben látják vendégül vasárnap a Magyar Rendvédelmi Kar (MRK) szociálisan érintett kollégáit és családtagjait.

Bővebben

---

A végkielégítés szabályai

A végkielégítés jogintézményének célja kettős: egyrészt a hosszabb tartamú munkaviszonyok megszüntetése esetén a munkavállaló anyagi elismerése, másrészt az anyagi biztonság elősegítése arra az időre, amíg a volt munkavállaló új munkaviszonyt létesít – olvasható a munkajog.hu oldalán.

Bővebben

---