Ott a haza, ahol a megélhetés

2012. december 8-án a Gyulai Húskombinát munkásai Budapesten tüntettek a cég megmaradásáért. Az eseményről készült fotón a tüntetők között látható egy színes bőrű férfi. Megkerestük, mi történt vele azóta, s hogy érzi magát mostanában – olvasható a Népszabadságban.

  A férfit, aki két és fél éve a gyulai cégért tüntetett, Pataca Ricardónak hívják, jelenleg a húskombinát helyébe lépett Gyulahús Kft.nél dolgozik műszakvezető gépészként. Rövid időre távozott ugyan a vállalattól, de gyorsan visszatért. Azonnal visszavették.
 
  – Énnekem mindig többet kellett teljesítenem a munkában, mint a magyaroknak, hogy elfogadjanak. Ezt tudomásul vettem – mondja a férfi. – Több mint húsz éve kerültem a Húskombináthoz, az eltelt idő alatt sohasem volt konfliktusom, hiányom. Nem iszom, nem dohányzom. Gépészmérnök és felsőfokú energetikus végzettségem van, sokat dolgoztam a hűtőkamrákban. Tudják rólam, hogy értek a munkámhoz.
 
   Amikor Pataca Ricardo a Gyulai Húskombináthoz került, még több mint háromezer ember dolgozott ott, három műszakban ment a vágás. Most 380-400 ember dolgozik a Gyulahús Kft.-nél, de Pataca Ricardo szakértelmére minden elbocsátási hullám idején igényt tartottak.
 
  Angolában született, polgárháborús időkben. Tizenegy és fél évesen kapott ösztöndíjat, Kubába ment tanulni. Az érettségi után, 18 évesen került haza. Behívták katonának, majd hamar beiskolázták a leningrádi katonai akadémiára. Egy év után Magyarországra került, Debrecenbe, szintén katonai műszaki képzésre. Ott ismerte meg a későbbi feleségét, aki Gyuláról származott, és az ő révén kerültek a békési városba. – Nem mondom, hogy sohasem tettek rám megjegyzést, amikor megláttak, de munkahelyemen azt mondta az akkori főnököm, hogy nem a bőrszín, hanem a teljesítmény számít. Ez a hozzáállás azóta is megmaradt.
 
  Pataca Ricardo azt mondja: amikor eldöntötte, hogy visszajön Magyarországra, a szülei nagyon szomorúak voltak. Neki két hazája van, de ahogyan telik az idő, jobban kötődik már Magyarországhoz, mint Angolához. Sokáig rendszeresen hazajárt, de amióta a szülei meghaltak, ritkulnak a látogatások. Négy éve volt legutóbb, és talán az idén nyáron ismét hazalátogat. Itt vannak a barátai, a háza, amit az apósával ketten újítottak föl. A házassága ugyan felbomlott, de a kisebbik gyermeke még tanul, miatta is fontos, hogy itt legyen.
 
  Az 1980-as években Magyarországon más volt a helyzet – jegyzi meg Pataca Ricardo. Mindenkinek volt munkája, biztos megélhetése. Azóta nagyon sok gyár bezárt, magasra szökött a munkanélküliség. A magyarok szerinte vendégszerető, jó szívű emberek, de minél több a munkanélküli, annál bizonytalanabbak, feszültebbek. Nagyon sokan arra kényszerültek, hogy külföldön keressenek munkát.
 
  Ilyenkor könnyebb gyűlöletet szítani, hogy a külföldiek elveszik a munkájukat. Ő nem akar erről többet mondani – ez a kormány dolga, a kormányt pedig a nép választotta.
 
  Kérdezem, nem félt-e, amikor tüntetni mentek Budapestre, hogy retorzió éri ezért. Nem, válaszolja, mert a szakszervezet szervezte a tüntetést, a szakszervezet pedig számára a mai napig az összetartást, az együtt erősebbek vagyunk, mint külön-külön érzését jelenti. Azért sem félt, mert úgy érezték, mind a kormány, mind a gyulai önkormányzat azt akarja, hogy a cég és a külföldön is ismert hungarikum termékei megmaradjanak. Ha félt volna, nem megy el, hiszen ő nem tudott elvegyülni a tömegben, ahogyan a fotósnak, úgy mindenki másnak is megakadt a szeme rajta. Most nyereséges a cég, ő bízik abban, hogy fejlesztenek, és talán újra megindul a vágás az üzemben. Van egy mellékállása is, energetikusként dolgozik egy másik cégnél.
 
  Hiába a speciális szakképzettsége, tapasztalata, több irányból érzi a bizonytalanságot ő is. A lánya, aki 24 éves, nem talált munkát Magyarországon – Ausztriában dolgoznak az édesanyjával. Ott sem kapott a szakképzettségének megfelelő állást, a McDonaldsban kezdte, és elvállalnak minden munkát, amiből meg lehet élni. Pataca Ricardo tart a nemzetközi politika hatásaitól – az Oroszország elleni szankciók komoly gondot okoztak a Gyulahús Kft.-nek.
 
  – Angola a hazám, mert ott születtem, ott élnek a rokonaim.
 
  Magyarország is a hazám, mert befogadott, megélhetést adott, itt élnek a barátaim. De mióta a volt feleségem és a lányom külföldön dolgozik, meg amióta van ez a külföldiellenes hangulatkeltés, többször megfordult már a fejemben, hogy talán egyszer nekem is el kell mennem innét.
 
  Ha a fiam elvégzi az iskoláit, valószínűleg ő sem kap állást itthon. Beszélek portugálul, spanyolul, angolul, franciául. A műszaki képzettségem miatt kaptam már ajánlatokat külföldről. Gondoltam, talán el kellene kezdeni németül is tanulni, sosem lehet tudni. Én szeretnék itt maradni, és szeretném, ha a gyermekeim is itt élnének. De fiatalon megtanultam, hogy az embernek ott kell élnie, és ott lesz a hazája, ahol talál valamit, amiből boldogulni tud.
 
Forrás: Népszabadság