Modern kori cselédek

Modern kori cselédeknek is nevezik azokat, akik takarítóként, bejáró(nő)ként keresik a kenyerüket. A feketén dolgozók kiszolgáltatottsága valóban hasonló, de lehet ezt már szakmaként is művelni. Amire ugyanaz áll, mint a többi munkára: minél távolabb űzik Magyarországtól, annál jobban megéri – írja a Magyar Narancs.

  „Egy jó takarítónő igazi főnyeremény – mondja Katalin, aki otthonról működtet egész nap nyitva tartó élelmiszer-netáruházat. – A takarítónőnk hetente háromszor jön, egy délutánért általában négyezer forintot kér. A nehezebb dolgokat csinálja meg, konyha, fürdő, vécé, porszívózás, ablak­pucolás, felmosás, portörlés. Ma már kulcsa is van, és a kisfiamat is rá merem hagyni pár órára.”
 
  A Katalinéknál takarító hatvankét éves M., aki a riportban megszólaló többi takarítónőhöz hasonlóan feketén dolgozik, így sem a nevét, sem a címét nem írhatjuk le, azt mondja: két éve került Katalinékhoz próbamunkára, az­óta szinte családtagnak tekintik. Szombaton együtt főznek, olyankor velük is ebédel. A korábban csomagolóként három műszakban dolgozó asszony a munka mellett is járt takarítani. „Általában az üzemi főnökségből hívtak. Nem válogattam, mindent elvállaltam, mert a válásunk után a férjem nem ment ki a családi házunkból, kénytelen voltam albérletbe költözni, aztán hitelre vettem a városban egy másfél szobás, távfűtéses lakást. Kisebbet akartam, de a fiam velem lakik, ács egyébként, csak volt egy balesete, le van százalékolva. Az éjszakás heteken nem aludtam egy-két óránál többet” – magyarázza. Az asszony az őt ért csapások ellenére nem elégedetlen. – „Két este eljárok mosni és vasalni egy étterembe, de most elkezdtem szórólapozással foglalkozni, mert estére le akar szakadni a karom. Amikor véget ért a szocializmus, anyám azt mondta, meglátod, visszajön a cselédrendszer is. Hát, ebben igaza volt. Takarítani majdnem mindenki kényszerűségből megy, de ha nem lenne ez a lehetőség, talán hajléktalan lennék” – mondja.
 
   Az 1950-es évektől megszűnt a teljesen bentlakásos cselédi munkakör. A részmunkaidős bejárónő vette át a helyét, aki maga dönti el, kihez, heti hány alkalommal szegődik, és milyen munkát vállal el. A több évtizedig tartó, bejelentés nélküli munkavállalás azonban teljes kiszolgáltatottsággal és létbizonytalansággal jár.
 
  A közel harminc éve takarításból élő Nóra szerint ebben a szakmában a legfontosabb a jó állóképesség és a három lépés távolság megtartása. „Tizennégy éves koromban kezdtem, húsz­éves koromra több létrát másztam, mint más egész életében. Egy nógrádi faluban lakom, és tőlünk negyven kilométerre járok takarítani egy városba. Csak utazásra elmegy tízezer. Eddig a cég fizette, ahol állandó reggeli műszakos voltam, de változás állt be nálunk. A kislányom iskolás lett, a férjemet három év munkanélküliség után végre felvették egy kamionoscéghez. Árva lány vagyok, nagymama nincs, délután otthon kell lennem, hogy a lányommal tanuljak. Nem panaszkodom, de nem akarom, hogy ő is a mások piszkát suvickolja. Most csak háznál takarítok, ez nettóban majdnem dupla annyi pénz, mint a gyárban. Kilencszáz forintot elkérek egy órára, 140-150 ezer összejön egy hónapban, de nincs szabadság, és nem szabad megbetegedni. Most szigeteljük a házunkat, és van két nagy fiam a korábbi kapcsolatomból, mind a kettő főiskolás” – mondja. Nóra két helyre jár takarítani.

  - „Egy orvos házaspárhoz megyek kétszer, a másik munkaadóm egy varrodatulajdonos vállalkozó. Az udvarban van a varroda, tíz órában dolgoztatja a nőket havi hetven-nyolcvan ezerért. Én belelátok a bögréjükbe, talán azért normálisak velem, nehogy visszaéljek ezzel a helyzettel. Óriási a különbség egy középosztálybeli, iskolázott család és az újgazdagok között, az előbbiek javára.”
 
  A takarítás bizalmi, mondhatni intim állás, egy jó takarítónő híre házról házra jár. A rendszer olajozottan működik, a megbízó leg­feljebb szűkebb baráti körben beszél róla, hogy van bejárónője, és a takarítók is hallgatnak, félnek attól, hogy megüthetik a bokájukat az adóhatóság előtt, ha kiderül, hogy mivel keresik a kenyerüket, és hogy mennyit. Akinek nem sikerül ismerősön, baráton keresztül szert tennie bejárónőre, netán garanciát akar az elvégzett munka után, annak érdemes köz­ve­tí­tő­­­céghez fordulnia.
 
Vállalkozásban
 
  Kitulják András családi vállalkozásban szervezett egy takarítócéget. „Műszakvezetőként egy multinál dolgoztam, ötven fölött voltam, amikor felmondtak. Nem sok esélyem volt elhelyezkedni. Az elmúlt három évünk sikeresnek mondható, folyamatosan bővítettük a szolgáltatásaink körét, magánházaknál, irodákban, kórházakban, orvosi segédeszközöket gyártó cégeknél is takarítunk” – mondja az ügyvezető, aki szerint a legnagyobb konkurencia 
a feketefoglalkoztatás. Hiába fel­tétel egy-egy állami vagy irodaház takarítására kiírt pályázatnál, hogy a munka csak bejelentett ­alkalmazottakkal végeztethető, ami­kor a pályázók egy része jóval a többiek alá ígér. Az árletörés csak két módon lehetséges: ha valaki vagy nem az előírt minőségi takarítógépekkel végzi a teendőket, vagy a dolgozóit fizeti feketén, és így a vállalkozás megspórolhatja a járulékokat, adókat.
 
   Takarítócéget alapítani ezért is jó biznisz. Nem véletlen, hogy cég­­információs adatok szerint csak 2011-ben hatezerrel nőtt az ilyen cégek által foglalkoztatottak létszáma. „A mi rezsiórabérünk 1400 forint+áfa, amiről számlát is adunk. Mivel még csak nem is minimálbérre jelentjük be a dolgozókat, egy versenytárgyaláson sokszor leküzdhetetlen hátrányból indulunk” – mondja az ügyvezető. A Kék Harmónia Kft. tavaly nettó 85-90 ezer forintos fizetésért keresett takarító munkatár­sakat 3 műszakos munkára. Az ügyvezetőtől megtudjuk, hogy a fizetés mellé cafeteria, beteg- és rendes szabadság is jár. Az új munkaerő a próbaidőt általában ipari területen dolgozza végig. Akik itt jó teljesítményt nyújtanak, azok átkerülhetnek a lakossági szolgáltatáshoz. „A családokhoz kiküldött takarítónak korrekt, megbízható embernek kell lennie. Megtartják maguknak azokat a dolgokat, amiket látnak egy lakásban. Mi takarítunk országgyűlési képviselőnél, magánnyomozónál, ügyvédeknél, orvosoknál; amikor kilépünk a lakásból, az irodából, el kell felejteni, amit láttunk” – mondja az ügyvezető.
 
   Irén a kilencvenes évek közepén egy erdélyi kisvárosból köl­tözött Magyarországra. „Tizenöt évig csirkét bontottam, jártam kül­földre is, végül egy baleset miatt abba kellett hagynom. Budapesten lakom albérletben, haza nem akarok menni, nem élnek már a szüleim. Gondoltam, a takarításhoz mindenki ért, és szorgalmas vagyok, jelentkeztem egy őrző-védő-takarító céghez. Egy hét próbamunka volt, amiért nem kaptam fizetést, azon a héten túrtam életemben először és utoljára kukát. Aztán felvettek próbaidőre. Három hónapig nem jelentettek be, végül minimálbérre voltak hajlandók. A maradék pénzt külön kaptuk meg hónap végén, ha nem csúsztak vele. Később be­jelentkeztem egy munkaerő-kölcsönzőhöz, és elmentem gyár­csar­nokot takarítani, onnan jelentkeztem a MÁV-hoz vasúti kocsit mosni, gondoltam, állami cég, ott majd gyűlik a nyugdíjalap. Ott tudtam meg, hogy ezt a munkát alvállalkozókkal végeztetik, akiknél kezdődött elölről a harc a bejelentésért. Nekem a bejelentés életbevágó, mert az az ember, aki harminc-negyven évig fizikai munkát végez, öreg korára teljesen elhasználódik, és létkérdés a betegbiztosítás” – mondja.
 
   Bihari Mária, a Best of Clean Kft. tulajdonosa szerint a megrendelőnek és a takarító munkavállalónak is érdeke, hogy egy takarítócég felelősséget vállaljon az elvégzett munkáért. „Rengeteg hibát lehet kiküszöbölni, ha a megrendelő nem közvetlenül a takarítónővel, hanem a cég kép­viselőjével veszi fel a kapcsolatot” – mondja az ügyvezető, aki úgy tapasztalja, óriási az igény arra, hogy a családok életét egy bejárónő segítse.
 
   „A takarítás valódi szakmává vált, sokan rendelkeznek szakképesítéssel. Ha valaki bekerül egy ilyen cégbe, akkor alapképzést kap például a tisztítószerek használatáról, hiszen egyre többen igénylik, hogy ne a normál, hanem ökotisztítószerekkel takarítsunk – magyarázza az öt éve takarítással foglalkozó, vegyipari végzettségű ügy­vezető, aki ügyfél­körét az interneten alakította ki. 

   – Felhívnak telefonon, és nagy körvonalakban elmondják, hogy mit szeretnének. Ha valakinek nincs tapasztalata, akkor hosszasabb beszélgetés következik arról, milyen típusú személyt engedne be az intim szférájába, és milyen tevékenységet, hány alkalommal szeretne igénybe venni.”
 
   A különbség a bejárónő és a takarítónő között az ügyvezető szerint az, hogy a bejárónő önállóan szervezi a munkát, tudnia kell, mi a feladata a háztartásban, nem kell vele folyamatosan kapcsolatot tartania a megbízónak, aki ezért a pluszkényelemért persze többet is fizet.
 
Külföldön suvickolni is jobb
 
   Ritz Tibor a tíz éve alapított Tisztítás-technológiai Tudományok Intézete Kft. tulajdonosa. Az intézetben csak az idén több mint ezer munkanélküli szerzett ta­karító szakmunkás-bizonyítványt. „2004 óta 56 ezer embert képeztünk, legalább 10 százalékuk jelenleg külföldön dolgozik. Míg egy magyar OKJ-s szakmunkás-bizonyítvány 300 ezer forintba kerül, Ausztriában egymillió forintot is elkérnek az oktatásért. Tőlünk nyugatabbra takarítással 7-9 ­eurót lehet keresni óránként, nálunk ennek kb. egyharmadát kapja egy szakmunkás. Magyarországon folyamatos az igény a takarítókra, ugyanakkor a szakmában alig éri el a 10 százalékot a béren kívüli hozzáadott érték, amiben benne vannak a takarítószerek, az amortizációs költség és a me­nedzs­ment” – magyarázza.
 
   Számos ajánlat közül válogathat, aki takarítónőként, bébiszitterként, mosogatóként vagy pincérként akar elhelyezkedni Nyugat-Európában, ahol évtizedes hagyomány, hogy kelet-európai fiatalokkal pótolják a hiányzó munkaerőt. Az óvónő Mariannak egy év után lett elege abból, hogy a „szívvel-lélelekkel végzett munkáért” kilencvenezer forint fizetést kapott, amiből albérletet fizetni és megélni lehetetlen volt. Eldöntötte, hogy inkább szolga lesz egy angol kastélyban. Azt mondja, súrol egész nap, de négy év alatt annyi pénzt tett félre, amiből Magyarországon magánóvodát nyithatna – csakhogy nem szeretne hazajönni, Angliában akar élni. Krisztián itthon is takarított, de egy éve Londonban dolgozik házvezetőként. Ugyanazért a mun­káért kint átszámítva 6 ezer forintot kap óránként, emellett ingyen biztosítják az étkezését, a lakhatását és a nyelvtanulását.
 
   Persze nem mindenkinek jön be a külföldi munkavállalás. A bolti eladó szakmunkás Rita sokáig kereste a helyét külföldön, majd egy év mosogatás és éhezés után hazajött az angliai Sheffieldből. Most egy fővárosi takarítócégnél dolgozik egyéni vállalkozóként. Óránként bruttó ezerkétszáz forintot keres. „Kizárólag luxushelyekre járunk. Tudom, hogy a cég rengeteget keres rajtunk, de meg is védenek, ha kell. Egyszer eltörtem egy herendi óriásvázát, a cégnek volt felelősségbiztosítása, szó nélkül kifizették, és amikor kértem, hogy tegyenek másik helyre, mert a megbízó alsónadrágban jön-megy a lakásban, mi­alatt én vasalok, azonnal áthelyeztek tőle” – meséli. Ritát nem tántorítja el „némely megbízó furcsasága és rendetlensége”, mindenáron vissza akar jutni Angliába, ezért napi tíz órát takarít, hogy a barátjával minél előbb összegyűjtsenek annyi pénzt, amiből megélnek néhány hónapig, mialatt kint munkát keresnek. „A mostani helyeimen általában szeretnek. Kaptam már megunt Louis Vuitton táskát, Dolce & Gabbana bőr­dzsekit, Gucci körömcipőt. Persze hogy elfogadtam, és el is adtam. De én nem így akarok élni. Ha egész nap keményen hajtok, kell annyi pénzt keresnem, amiből normálisan megélek. Sajnos erre momentán Magyarországon nem látok lehetőséget.”

Forrás:  Magyar Narancs