MKKSZ kongresszus: Fehér József főtitkár szóbeli kiegészítése az elnökség kongresszusi beszámolójához

A Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete (MKKSZ) kongresszust tart, az alábbiakban közreadjuk Fehér József főtitkár szóbeli kiegészítését az elnökség kongresszusi beszámolójához.

Tisztelt Kongresszus! Kedves Vendégeink!
Kedves Kollégák, Kolléganők!

    Tisztelettel és barátsággal köszöntöm én is kongresszusunk valamennyi kedves résztvevőjét, az alapszervezetek küldötteit, az MKKSZ megyei és országos vezetőit és kiemelten valamennyi kedves vendégünket. Örülünk annak, hogy elfogadták meghívásunkat és megtiszteltek részvételükkel.

    Egy ilyen tanácskozásnak az az egyik fontos feladata, hogy józanul és tárgyilagosan értékelje a mögöttünk hagyott négy esztendő munkáját és erre alapozza a másik fontos teendőit, mégpedig azt, hogy felelősen és konstruktív módon kijelölje, meghatározza a következő időszakra – most úgy gondoljuk, hogy négy évre szólóan – azokat a célokat, amelyeket ez az érdekképviseleti közösség meg kíván majd valósítani.

    Ez ma itt mindannyiunkra igen komoly felelősséget ró!

    E felelősség tudatában is szeretnénk, ha egy jó hangulatú, egymás véleményét tisztelni képes tanácskozásra kerülne sor, mert a józanságnak, a felelősségteljes közös gondolkodásnak általában is, de napjainkban talán különleges jelentősége van. Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy ez az elvárás még inkább igaz a közszférára, az általunk képviselt szakmai területre, amelyben korszakos jelentőségű folyamatok történtek, vagy jelenleg is folyamatban vannak. Stabil szervezetek tűntek el. Biztosnak látszó egzisztenciák váltak bizonytalanná. És azt sem szabad elhallgatnunk, hogy a változások nem abban az irányban és nem azzal a tartalommal történtek, amelyet mi négy évvel ezelőtt itt ebben a gyönyörű tanácskozó teremben elhatároztunk és szakszervezeti programunkba foglaltuk.

Ennek tudatában az elnökségi beszámolóhoz, a helyzetértékelő dokumentumhoz kapcsolódó kiegészítés kapcsán is azt szeretném hangsúlyozni és kérni, hogy - ebben a kétségtelenül nagyon bonyolult, és ellentmondásos helyzetben se - engedjük meg magunknak a csüggedést, vagy az elkeseredettséget. Száműzzük a kudarcérzetet és higgyük el magunkról (és ha ez így lesz), akkor hitessük el másokkal is, hogy képesek vagyunk saját jövőnk befolyásolására.

    Szembe kell néznünk azokkal a folyamatokkal, amelyek ma - a mi véleményünk és tapasztalataink szerint - a munkavállalók szempontjából igen komoly nehézségeket jelentenek.
Meg kell tennünk (és meg is fogunk tenni) mindent annak érdekében, hogy ezeket megváltoztassuk, kivédjük, de legalábbis a kedvezőtlen hatásokat mérsékelni tudjuk.

Ennek kapcsán muszáj egyértelművé tenni azt, hogy a változtatáshoz egyetlen esélyt az adhat, ha növeljük szervezettségünket. Ha azokkal is megértetjük a szakszervezethez, - ehhez a szolidáris értékközösséghez - való tartozás jelentőségét, akik ma még sorainkon kívül vannak.
És az is fontos, hogy felismerjük és felismertessük, hogy nekünk az MKKSZ tagjainak lehetnek vitáink egymás között (nemcsak lehetnek, hanem vannak is, és biztos vagyok abban, hogy itt a Kongresszuson is megnyilvánul majd ez a vitakészség). De fogadjuk meg azt is, hogy vitáink ellenére volt és most is lesz bennünk annyi bölcsesség, hogy felismerjük: ezek az érdekkülönbségek, ezek a viták teljesen normálisak, és igazából az a feladatunk, hogy egymás között rendezzük ezeket és egységet, közös akaratot, összefogást mutassunk.

    Ezt persze csak akkor tudjuk megtenni, ha erre majd nemcsak a Kongresszuson elfogadandó programhoz adjuk az igenlő szavazatunkat, hanem akkor amikor majd a hétköznapokban megkezdődik (vagy inkább azt mondanám), hogy folytatódik a program végrehajtása, akkor majd abban nemcsak azok vesznek részt akik ma itt vannak, hanem mindazok, akik az MKKSZ helyi szervezeteihez tartoznak.

    Azt javaslom, hogy itt még ma (közel kétszázan) tagjainkhoz szólva nyilvánítsuk ki, hogy megtartjuk, megőrizzük és erősítjük az MKKSZ-be vetett bizalmunkat és optimizmusunkat. Optimizmus nélkül ugyanis nem lehet eredményesen dolgozni, de talán nem érdemes a munkához hozzáfogni sem.

Tisztelt Kongresszus!

    Önök joggal kérdezhetik, hogy a kétszáz oldalas beszámoló kötethez miért szükséges szóbeli referátum?  Szeretném hangsúlyozni, hogy nem kiegészíteni akarom a dokumentumokat, hanem részben az azok tartalmának lezárása után kialakult helyzetre szándékozom kitérni, illetve a nagyobb nyomaték kedvéért néhány kiemelten fontos ügyet szóbeli előterjesztés keretében is bemutatni.

    E kongresszusi referátumra készülve ismét elővettem a VIII. Kongresszusunkon 2008-ban elhangzott főtitkári beszámolót. Megmondom őszintén, hogy ahhoz képest nem tudom hogyan minősítsem az elmúlt négy évet. Ugyanis akkor azt mondtuk, hogy az MKKSZ történetének legnehezebb négy éve van mögöttünk. És ez igaz volt akkor!   

Gondoljunk csak arra, hogy 2004-2008 között – az akkori kormány közszolgálatokat sarcoló politikája ellen – hányszor voltunk az utcán, hányszor alakítottunk közszolgálati sztrájkbizottságot, az MKKSZ egyes szakmai területeit képviselő Országos Szakmai Tanácsok (gondolok itt elsősorban a Munkaügyi OSZT-re, a Földhivatalira, vagy az Államkincstári Országos Szakmai Tanácsra) hányszor alakítottak önállóan, vagy közösen akcióbizottságot és még sorolhatnám a különböző érdekérvényesítő akcióinkat.

    Ezt azért is fel kell idéznünk, mert az elmúlt évben – 2011-ben lezajlott különböző demonstrációk kapcsán – többször nekünk szegezték a kérdést különböző helyekről, hogy honnan ez a nagy bátorság és hol volt a szakszervezet, hol volt az MKKSZ az előző kormányzati időszakban, akkor, amikor a kormány „padlóra küldte a közszolgálatot”.  
Bízom abban, hogy a kongresszusi küldöttekkel közösen válaszolhatjuk meg ezt a kérdést, amely röviden úgy fogalmazható meg, hogy az MKKSZ a helyén volt. Ha kellett szerveztük, vagy részt vettünk az utcai demonstrációkon, kezdeményező és aktív tagjai voltunk az egységes közszolgálati sztrájkbizottságnak, és ha kellett – és bizony nagyon sokszor kellett – következetesen, felkészültem, kitartóan küzdöttünk, harcoltunk a tárgyalóasztalnál. Teszem hozzá, nem is eredménytelenül.

Tehát nincs okunk a kishitűségre, és nem lehet szemünkre vetni, hogy passzívak lettünk volna az elmúlt időszakban. Sokszor elmondtuk, de most is hangsúlyozni kívánom, hogy sem az elmúlt négy vagy nyolc évben és a jövőben sem mi hozzuk a kormányzati döntéseket. Ezért e döntések hatásait nem rajtunk kell számon kérni. Rajtunk azt lehet – és azt nagyon – számon kell kérni rajtunk, hogy hol voltunk a döntések előkészítésénél, volt-e más javaslatunk az adott ügy eldöntéséhez, rávilágítottunk-e az általunk rossznak tartott döntések lehetséges következményeire. Azaz a döntéshozó tudta-e, hogy az általunk képviselt munkavállalók, a közszolgálat, a közigazgatás dolgozói hogyan vélekednek.

    Ha mindaz igaz volt, amit visszaidéztem a 2004-2008 közötti időszak küzdelmeiből (márpedig igaz volt) és azt mondtuk, hogy az az időszak történetünk legnehezebb időszaka volt, akkor mit mondjunk 2008-2012 közötti időszakra. Arra a négy évre, amely alatt egyszer sem volt tarifaemelés. Szinte minden évben ott lebegett fejünk felett az elbocsátások, a létszámcsökkentések „Demoklesz kardja”, és amely négy évben igen jelentősen megváltoztak a munka világát szabályozó törvények. Az elmúlt négy év alatt is (változó intenzitással és eltérő retorikával, de) a kormányzatok részéről is, az egyes sajtóorgánumok részéről is és legharsányabban a vállalkozói körből azt hallottuk, hogy a költségvetés a közszolgálati béremelések miatt került nehéz helyzetbe, a közszolgálatban sokan vannak, rosszul dolgoznak, létszámot, költséget kell csökkenteni, átszervezni kell, kiszervezni kell, stb.

    Maradjunk annyiban kedves küldött társaim, hogy nagyon ellentmondásos volt ez a négy év. Az ellentmondást azzal az ellentétpárral is kifejezhetnénk, hogy sikeres és hiteles szakszervezeti munkánk nem volt eredményes. Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, számos ténnyel igazolható, hogy megtettünk mindent azért, hogy a négy évvel ezelőtt elfogadott programban meghatározott foglalkoztatási biztonságot, kiszámítható keresetnövekedést, a közszolgálat, a közigazgatási munka társadalmi elismertségének    növelését elérjük, de - tudjuk, hogy a tények makacs dolgok, és a tények alapján - nem mondhatjuk, hogy azok megvalósultak volna.  

    A 2008-as kongresszusunkon az akkori kancelláriaminiszter nyugalmat, stabilitást, kiegyensúlyozott közszolgálati politikát ígért és azt, hogy a kormányzat elkötelezett a minőségi közszolgálat és a közigazgatás szakmaiságának fejlesztése mellett. Az ígéretek nem váltak valóra. Sőt az akkori kormányzat 2008-2009-ben – az un. Államreform Bizottság  javaslatai alapján – durva támadást intézett a közigazgatás ellen. Gondoljunk csak arra, hogy a Ktv bértáblájának megszüntetését tervezték, vagy például egy teljesen elfogadhatatlan, működésképtelen teljesítményértékelési rendszert próbáltak a közigazgatásra erőltetni. (Itt sem kívánok a részletekre kitérni, ajánlom szíves figyelmükbe a „Tények és Történések” c. beszámoló részt.)

Talán mindezek elszenvedése váltotta ki azt az érzést, amelyet 2010 tavaszán az MKKSZ köreiben is igen sokan úgy fogalmazták meg, hogy a „változásra” szavazunk. Igen, sokan gondolták úgy, hogy ha visszatér az a kormányzó erő, amely 1998-2002 közötti időszakban megalkotott Magyarországon egy valódi közszolgálati életpálya törvényt, amellyel vonzóvá tudta tenni a közszolgálati hivatásgyakorlást, és amely törvény nemcsak méltó javadalmazást biztosított a köz szolgálatában dolgozóknak, hanem egyéneknek önbecsülést adott, és helyreállította a „szakma” társadalmi presztizsét.

    Ennek folytatásában reménykedtek nagyon sokan. Nem ez történt!

    Nem kívánom felidézni az eseményeket. Hisz a beszámolókötet kronológiája szinte naprakészen tartalmazza a történteket.

    Nincs baj a lelkiismeretünkkel kollégák. Megtettünk mindent annak érdekében, hogy ne legyen alkotmányellenes, indoklás nélküli elbocsátás. Érveltünk az érdekegyeztetés intézményes fórumain, ott voltunk a parlamenti bizottságok ülésein, kértük a Köztársasági Elnök Urat, hogy éljen az előzetes normakontroll lehetőségével és mikor mindezen próbálkozásaink eredménytelenek maradtak, nem késlekedtünk az Alkotmánybírósági beadvánnyal. Mint tudjuk, az Alkotmánybíróság mindkét esetben – a Kormánytisztviselői Törvény és a Köztisztviselői Törvény esetében is – alkotmányellenesnek minősítette az indoklás nélküli elbocsátást.

    Nem tudtunk felhőtlenül örülni az Alkotmánybíróság döntésének, hisz – számunkra érthetetlen és elfogadhatatlan módon - több mint három hónapig még lehetett indoklás nélkül elbocsátani, és akiket alkotmányellenesen elbocsátottak, nekik visszamenőlegesen ez a döntés már nem jelentett orvoslást.  

    Nincs értelme e rendkívül rosszemlékű helyzet kapcsán a vádaskodásnak, de azért annyit megemlítek, hogy elegáns gesztus lett volna, ha - az alkotmányellenesen, indoklás nélkül elbocsátott több száz kollégának - a kormányzat, vagy az országgyűlési képviselők részéről valaki legalább annyit mondott volna, hogy SAJNÁLJUK. (Megjegyzem, ma is nagyon sokan vannak azok, akik azóta sem tudtak elhelyezkedni, vagy nem a tudásuknak, tapasztalatuknak, felkészültségüknek megfelelő munkát találtak.)

Tisztelt Kongresszus!

    Az új és ismét egységes közszolgálati tisztviselőkről szóló törvényben nem találjuk azt, amiért  a már idézett 2001 évi közszolgálati életpálya törvényben annyira becsültük. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a pénzügyi és gazdasági válság minden tekintetben megváltoztatta nemcsak a költségvetési és finanszírozási feltételeket, hanem a társadalmi elvárásokat, és a kormányzati prioritásokat is.

    Ennek ismeretében sem mondhatunk le azonban arról, hogy – Magyary Zoltánt idézve – a közszolgálat lelkét, „a garantált előmenetelt”, a kiszámíthatóságot, a stabilitást és a biztonságot - a mai megváltozott feltételek mellett is – közös akarattal, szívós munkával, belátható időn belül megteremtsük, vagy ha úgy tetszik visszaállítsuk.

    Fontos fejlemény, hogy a szűkebben vett közszolgálatban, a közigazgatásban már megkezdődött a generációváltás. A kormányzat – általunk is helyeselt módon – felkészült erre a változásra, sőt azt is mondhatjuk, hogy ösztönzi. Ennek jótékony hatása van a munkaerőpiacra, a szakma megújulására és a személyi állomány egészére.

    Ugyan nem igényli a kormányzat, (vagy legalábbis nem találkoztunk ilyen elvárással), de mi jó szívvel támogatjuk ezt a változást. És munkahelyi szervezeteinket arra ösztönözzük, hogy segítsék a fiatal kollégák beilleszkedését. Ennek kapcsán változatlanul az a véleményünk, hogy mind a fiatal munkavállalók helyzetére, mind a szakmai feladatok ellátására, mind pedig a munkatársi közösségek belső viszonyrendszerére az lenne jótékony hatással, ha érvényesülne a fokozatosság. A közigazgatás hierarchikus rendszerét ma sokszor hasonlítják a fegyveres és rendvédelmi szervekhez. Lehet, hogy egy kicsit sántít a hasonlat, de azért megemlítem, hogy legyen bármilyen tehetséges és kiváló egy fiatal, nem kap azonnal tábornoki rangot.

    A generációváltás az érdekképviseletnek is igen komoly kihívást, új helyzetet teremt. Napjainkban azok a fiatal munkavállalók jelennek meg a közszolgálat munkaerőpiacán(is), akiknek talán semmilyen közösségi élményük nincs, és akik a munkavállalói érdekképviseletről, a munkahelyek belső világának viszonyrendszeréről, a közösséghez tartozás értékéről, a szolidaritásról az ismereteik hiányosak, tapasztalatuk nincs, mert nem is lehet. Meg kell tudnunk jelenni közöttük és megbeszélni velük is azt, hogy csak együtt lehetünk sikeresek. A szakszervezet jövője, az MKKSZ jövője is függ attól, hogy hogyan tudjuk bevonni őket saját érdekük képviseletébe, vagy azt is mondhatnám, hogy hogyan tudjuk átadni fiatal kollégáinknak a munkavállalói érdekvédelem stafétabotját. Jó érzés arra gondolni, hogy az MKKSZ időben felismerte e változás rendkívüli jelentőségét, közel két évvel ezelőtt az érintett korosztály képviselői imponáló öntevékenységgel létrehozta az MKKSZ Fiatalok Képviseletét. Ez az új belső szervezeti egységünk egyre többet hallat magáról, növeli aktívitását és tagjainak számát és kopogtatnak a helyi, a szakmai és az országos vezető testületek ajtaján is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy hozzá kell szoknunk, vagy legalábbis el kell fogadnunk azt, hogy más stílusban szólalnak meg, más módszereket keresnek és mutatnak, azt javaslom, hogy ez esetben is az eredményt értékeljük. És az eredmény természetesen korántsem végleges formájában bíztató.)

Tisztelt Kongresszus!

    Az érdekképviseleti tevékenység megítélésének minden időkben központi eleme volt a kereseti helyzet alakulása. Ez így volt az elmúlt négy évben is, de jelentősen változtak a hangsúlyok, mert a munkahelyek megőrzése, a munkahelyek megtartása igen jelentősen felértékelődött. Ahogyan azt az Elnökségi beszámolóban is írtuk ezt az értékváltást nagyon határozottan érezte és követte az MKKSZ. Minden megszűnt munkahely, különösen ha az elbocsátással is járt, fájdalmas veszteség a szakszervezetnek.

    Ebben az évben már elszenvedtünk egy ilyen intézkedést és most igen sok önkormányzati dolgozó aggódik, hogy mi lesz ez év végén, jövő év elején akkor, amikor megvalósul majd a járási rendszerre való átállás. Ez a téma nem az elmúlt négy évi munkáról szóló beszámoló ügye. Csak annyiban az, amennyiben a programalkotásnál erre a rendkívül jelentős feladatra történő felkészülés során építsünk az eddigi tapasztalatokra. Vegyük figyelembe azt, hogy mi történt pl. a megyei önkormányzatok tavaly év végi átszervezésénél, és mi történt a mostani januári létszámcsökkentés során. Mindazokat, ami ezeknél az intézkedésnél megkeserítette az életünket, azokat előre próbáljuk kivédeni. (Gondolok itt arra, hogy nagyon rapid módon, szinte puccsszerűen történt a döntés előkészítése, végrehajtása, és ami különösen szemet szúrt, hogy az elbocsátások során igen sok szakszervezeti tisztségviselő került a „kirúgandók listájára”.)

    A kereseti helyzet alakulásának értékelését sem kívánom megkerülni. Mint korábban már említettem, igen felfokozott volt a kormányváltással kapcsolatos várakozás. E felfokozott várakozás keretében sem gondolt arra senki, hogy megismétlődik a 2001-2002 évi 50 %-os tarifaemelés. De gondolatban azt is kizártnak tartottuk, hogy 2012-ben is a 2008. évi bértarifák lesznek érvényben. Miután négy éves munkáról számolunk el, ezért idézem vissza, hogy bár 2009-ben sem volt tarifaemelés, de a közszolgálati dolgozók nagyobb részét tekintve sikerült a szakszervezeteknek kiharcolniuk azt, hogy a keresetek reálértéke ne csökkenjen. (Egy nagyon ellentmondásos és vitatott un. inflációkompenzációval, de azért azt elértük, hogy 2009 év végéig kettő ütemben egyszeri kifizetéssel szintre hozták a keresetek reálértékét.) 2010-ben, amikor második évre is befagyasztotta a kormány az illetménytételeket,  és véglegesen eltörölte a 13. havi juttatást, a tárgyalások során elértük azt, hogy a közszolgálati dolgozók kétharmada, háromnegyede egyösszegű (két részletben kifizetett) 98.000 Ft külön juttatásban részesült.
2011-ben és 2012-ben az új egykulcsos személyi jövedelemadó rendszer igen jelentősen átrendezte a kereseti viszonyokat.

    Az MKKSZ egyetértett azzal és jelenleg is határozottan támogatja azt, hogy a gyermeknevelést mint „társadalmi teljesítményt” az állam, a társadalom külön ismerje el. Ugyanakkor jeleztük azt az ellentmondást, hogy a gyermeknevelés társadalmi teljesítményének elismerése a munkabérben az a munkavégzés teljesítményarányos díjazásával ütközhet. Ma a közszolgálati munkavállalók nettó bérében igen jelentős eltérések érzékelhetőek, olyanok, amelyeknek egy része semmilyen összefüggést nem tartalmaz az elvégzett munka értékével. Még egyszer hangsúlyozom a gyermeknevelést, mint a társadalom szempontjából is  kiemelkedő értéket,  feltétlenül „díjazni kell”. De annak a munkateljesítménnyel együtt történő megjelentetése biztos, hogy félreértéseket, torzulásokat eredményezhet.

    Az egykulcsos adó és a gyermeknevelési kedvezmény következtében kialakult igen jelentős jövedelemátrendeződésből adódó ellentmondásokat is elviselhetőbbé, elfogadhatóbbá tehette volna az, ha lett volna béremelés, tarifarendezés. De nem volt! És ilyen helyzetben még érzékenyebb a munkahelyi közvélemény a különbségekre és még inkább figyel arra, hogy a különbségeknek mi köze van a munkateljesítményhez.

    2011-ben és 2012-ben is – egyszerű tarifaemelés helyett - külön bonyolult és rendkívül bürokratikus kompenzációs mechanizmust kell működtetni annak érdekében, hogy a közszolgálat, a közigazgatás munkavállalóinak nettó keresete ne csökkenjen. (Megjegyzem a 2012 évi kompenzáció ügyét még nem tekintjük lezártnak, talán éppen a jövő héten sorra kerülő OKÉT tárgyalásokon ismét be kell mutatnunk a kormányzatnak, hogy a változatlan feltételek ellenére több ezren kevesebb nettó bért kapnak, mint 2011-ben. Pontosan, precízen feltártuk annak az okait is, és a kormány szakértői szinten nem is vitatja, de pénz egyelőre nincs.)

Ezen kompenzációval kapcsolatban itt a Kongresszus nyilvánossága előtt is hangsúlyoznunk kell azt a súlyos csalódásunkat, ami az érthetetlen már-már makacs kormányzati magatartás miatt van, amiatt hogy a kompenzációba a közszolgálati dolgozók esetében (szerintünk diszkriminatív módon) beszámítják a gyermekek után járó adókedvezményt.

   Mint említettem korábban kifejezetten támogatjuk azt a kormányzati célkitűzést, amely a gyermeknevelés támogatására irányul. És emiatt muszáj megkérdeznünk, hogy a közszolgálati dolgozó gyermeknevelésének támogatása a kormányzat (tegyük hozzá mint munkáltató) részéről más megítélés alá esik?

    Nagyon helyes, hogy a versenyszférában a gyermeket nevelő szülő, mint munkavállaló igénybe veszi (ha van módja rá) a gyermekek után járó adókedvezményt és természetesen jár számára – a kormányzat által elvárt – béremelés is. Kérdezzük, hogy a közszolgálatban miért nincs így?

    Talán ennyit a kereseti helyzetről. A jövőre vonatkozó elképzelés a programalkotás dolga.  

Tisztelt Kongresszus!

    Az elnökségi beszámolóban a közszolgálati, a közigazgatási érdekegyeztetésről azt írtuk, hogy „az elmúlt négy évben – eltérő hatékonysággal, de – mindvégig folyamatosan és rendszeresen működött. Ha összeszámoljuk a beszámolókötetben is szereplő OKÉT, KOMT, KÉT, OÖKÉT üléseket, akkor talán százhoz közeli ülésszámot állapíthatunk meg. Ezt nem kívánjuk túlértékelni, de nem lenne helyes, ha pusztán ezt a tényt mint fontos körülményt ne a helyén értékelnénk. Annál is inkább fontos ez, mert a kormányváltás után a makroszintű érdekegyeztetés igen-igen jelentősen átalakult. A közszolgálati fórumok tekintetében eddig nem történt semmi változás (ami a mi képviseleti területünket illeti). Változás ágazati vagy tárcaszinten történt. 2010-ig ugyanis szinte minden tárcával intézményesen létező és rendszeresen működő külön fórumok voltak. Csak példálózóan említem meg. A Környezetvédelmi Érdekegyeztető Fórumot, a FÖMÉT-et, a munkaügyi és szociális ágazat fórumát, vagy a Közszolgálati Pénzügyi Érdekegyeztető Tanácsot, a BÉT-et. Ezek az ágazati vagy tárcaszintű érdekegyeztető fórumok mind megszűntek.

    A megszűnésnek persze van egy nagyon racionális magyarázata, nevezetesen az, hogy megszűntek azok a minisztériumok, amelyek ezeknek az ágazati fórumoknak a gazdái voltak. E fórumok megszűnésével együtt sajnos többségében eltűntek azok a kapcsolatok is, amelyek szerintünk nemcsak az MKKSZ-nek, vagy a munkavállalói érdekképviseletnek volt fontos. És hadd hivatkozzak egy pozitív példára. Mint tudjuk ma nincs önálló Környezetvédelmi Minisztérium. De a mi Környezetvédelmi és Természetvédelmi Országos Szakmai Tanácsunk képviselői rendszeresen találkoznak az illetékes államtitkárral és nyilvánvalóan ez a párbeszéd fontos a kormányzati partnerek számára is, mert ha nem így lenne, akkor nyilván megszűnt volna az is. Kétségtelen, hogy a jelenlegi kormányzati struktúrában elég nehezen találja meg a kormányzati partnerét mondjuk a Földhivatali, vagy a Szociális Területen Dolgozók Országos Szakmai Tanácsa. Pedig biztos, hogy a közszolgálat általános ügyeivel foglalkozó OKÉT, KOMT, KÉT mellett, ezeken a fórumokon történő találkozásnak és párbeszédnek is lenne értelmes hozadéka mindkét fél számára.

    Az új közszolgálati tisztviselőkről szóló törvény ismét egységes közigazgatási érdekegyeztető fórumot hozott létre a KÉF-et. Ahogyan azt jeleztük az írásos anyagban is, az új fórum mielőbbi megalakulása érdekében vállaltuk, hogy az Alapszabály tervezetet kidolgozzuk. Információink szerint a fórum május végén, június elején megalakul.

    Megvan a lehetőségünk tehát az egyeztetésre és azt is el kell mondanom, hogy ahányszor kezdeményeztük, annyiszor hívták össze.

    Közvetve – konföderációnk a SZEF útján – jelen vagyunk a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsban is. Túl sokat nem tudunk erről az új fórumról és még kevesebbet arról, amit három szakszervezeti konföderáció és a versenyszféra három munkáltatói szervezete hozott létre. De mindezek alapján is úgy gondoljuk, hogy a közszolgálati érdekegyeztetés makrofórumát az OKÉT-ot az eddigiekhez képest más – általános társadalom és gazdaságpolitikai kérdéseket is véleményező fórummá kell alakítani. Meg is tesszük az ezzel kapcsolatos kezdeményező lépéseket. Nem reménytelen, hogy a kormányzat nem fogja ezt visszautasítani, mert eddig az OKÉT minden olyan kérdést megtárgyalt, amelyre javaslatot tettünk.

    Az érdekegyeztetés hatékonysága, de mondhatnám azt is, hogy a józan ész is azt követeli tőlünk, hogy partneri együttműködés legyen a közszolgálati szakszervezetek között.

    Húsz év után kiderült, hogy a több szakszervezet az nem jelent nagyobb erőt. Mielőtt bármely kedves küldött társam jogosan felidézné, hogy az integráció kapcsán négy évvel ezelőtt itt ebben a teremben mit mondtam, ezt én teszem meg.

    MKKSZ vezetőként és közszolgálati szakszervezeti tisztségviselőként (egyes szám első személyben, de többünk akaratát megfogalmazva) azt mondtam, hogy mi, akik részesei, közreműködői voltunk húszegynéhány évvel ezelőtt az akkor jónak látott új szakszervezeti struktúra kialakításának, akkor legyünk kezdeményezői és végrehajtói egy értelmes szakszervezeti szervezeti egység megvalósításának. Azt látjuk a nemzetközi környezetben, hogy az osztrákok, a szlovákok, a csehek, a németek, angolok, nem beszélve a skandinávokról és még sorolhatnám a nemzetközi példákat, meg tudták valósítani a közszolgálati szakszervezetek szervezeti egységét, akkor ezt nekünk is meg kell próbálni. Tisztességgel be kell jelenteni, hogy e tekintetben semmi, de semmi nem történt. Mi azt mondtuk, hogy saját autonómiánk megszüntetése árán is hajlandóak vagyunk egyesülni más rokon szakszervezetekkel. De hát mások ezt nem így gondolták. Pedig ma az összes közigazgatási szakszervezetnek (beleértve minket is) nincs annyi tagja, mint négy évvel ezelőtt egyedül az MKKSZ-nek volt. Ki kell mondani kollégák, mert előbb-utóbb úgyis kiderül. Az egyesülést, az egységes közszolgálati szakszervet létrehozását nem a tagok utasítják el. (Talán nem is tudnak róla, hogy milyen kezdeményezések vannak.) A vezetők, a tisztségviselők – pozícióféltésből? személyes ellentétek miatt? a saját vagyon feletti rendelkezés elvesztése miatt? vagy nem tudni milyen okból, de - elég hatásosan ellenállnak. Az a véleményem, hogy akkor más utakat és módszert kell keresni az egységes szervezeteink létrehozása érdekében, mert felelősek vagyunk a szervezet működőképességéért, jövőjéért.

    Mint mondottam felelősek vagyunk a működőképességért, amely az elmúlt két-három hónapban soha nem látott mértékben került veszélybe. A tagdíjfizetés eddigi rendszerének megváltoztatására gondolok. Mint ismeretes, a fegyveres és rendvédelmi szerveknél, illetve a közszolgálati tisztségviselőkről szóló törvény hatálya alá tartozó munkahelyeken – a Magyarországon általánosan érvényes szabálytól eltérően – a tagdíj munkáltató által történő levonására külön szabály vonatkozik. E külön szabály szerint a munkáltatónak és a szakszervezeti tagnak külön egyedi megállapodást kell kötni a tagdíj levonásáról. Ha ezt a munkáltató – indoklás nélkül – nem köti meg, (mert hogy nem kötelezi rá semmi), akkor nem vonják le. Teljesen érthetetlen számunkra, hogy ezen új rendelkezést kifogásoló szakszervezeti észrevételre Navracsics miniszter úr azt válaszolta, hogy „a kifogásolt szabályok nem tekinthetők új szabályoknak, mert az 1991. évi XXIX. törvény hatályba lépésétől egészen 2002. júliusáig hatályos szövege – a munkavállalók mellett – választási lehetőséget biztosított a munkáltatónak is, vállalja-e vagy sem a tagdíj levonását és átutalását.” (Megjegyzem a jelenleg hatályos szöveg egyértelműen azt tartalmazza, hogy amennyiben a munkavállaló kéri, a munkáltatónak ezt a kérést teljesítenie kell.)

    Miniszter úr levele a továbbiakban szó szerint azt tartalmazza, hogy ….. „megítélésem szerint 2012-re – különös tekintettel a megváltozott pénzfizetési, pénzforgalmi feltételekre, a szakszervezeti tagdíj munkáltatói levonása és átutalása – egy egyszeri banki, illetve internet bankon keresztüli ügyintézést követően – a tisztviselők részéről kiváltható akár egy állandó banki átutalási megbízás adásával is.”  

    Ismét csak egy megjegyzés ehhez a javaslathoz. Nem tudom milyen pénzforgalmi feltételekre gondol miniszter úr, de a tagdíj levonása és átutalása nem azonos a gázszámla kifizetésével. A tagdíj a vonatkozó törvények szerint a munkavállaló részéről egy olyan költség, amelyet az állam adóalap csökkentőnek ismer el. Ha nem a havi bruttó munkabér számfejtésekor történik ennek levonása, abban az esetben az adóalap csökkentést csak az éves adóbevalláskor lehet érvényesíteni és emiatt a munkavállaló akarva-akaratlanul önálló SZJA bevallóvá válik.

    Más összefüggésben. Mi az előnye ebből az államnak? Én elutasítom azt a választ, hogy így lehet likvidálni a szakszervezeteket. (Bár megjegyzem, hogy a fegyveres és rendvédelmi szerveknél emiatt már megszűnt szakszervezet.)

    Tehát nem tudom mi az előnye az államnak, a kormánynak, (mint munkáltatónak) ebből.
De fordítsuk meg a kérdést. Milyen hátránya, vagy többletterhelése származik abból, hogy úgy ahogy eddig történt több mint  húsz éve, a bérszámfejtéssel együtt ez a levonás és adóalap csökkentés megtörténik és a munkabérnek az egyéni számlára történő utalásakor a tagdíjat a szakszervezet is megkapja.

   Jelent ez munkatöbbletet?

    A napokban is egyeztettem erről hozzáértő számítástechnikai, bérszámfejtésben ismeretekkel rendelkező szakemberekkel. Szerintük ennek semmi különleges munkaterhe nincs, egy adat a sok közül, amit bármikor lehet frissíteni, ez a havi rutinügyek néhány másodpercnyi igénye.
Jelent-e költségtöbbletet?

   Igen jelent, ezért fizetünk az Államkincstárnak például 2010-ben közel ötmillió forintot, 2011-ben pedig 4,6 milliót.
 
   Ha nem jelent munkatöbbletet, költségtöbbletet és mégis megtagadja a munkáltató, akkor nem tudunk másra gondolni, mint arra, hogy ezzel akarja ellehetetleníteni a működést. Ezzel bünteti a neki esetleg ellentmondó  szakszervezeti szervezetet, tehát a tagdíj levonása,vagy le nem vonása a megtorlás, zsarolás lehetőségét is  felveti. Megjegyzem ismereteim szerint minden Európai Uniós országban teljesen természetes, hogy a bérszámfejtéskor a tagdíjat levonják és a szakszervezetnek átutalják. Nem is értették a kérdést, hogy mi a gondunk ezzel.

    Az MKKSZ esetében ez pillanatnyilag csaknem a teljes csődöt jelenti. Ugyanis a működéshez szükséges bevétel - amelyet az MKKSZ most is és mindig (hangsúlyozom fennállásunk több húsz éve alatt) kizárólag tagdíjból fedez – márciusban alig 20 %-a, áprilisban pedig valamivel több mint 30 %-a jött be. Jelenleg a tartalékainkból élünk és ha a egy-két hónapon belül jelentősen nem változik, akkor egy igen kritikus helyzet alakul ki. Az eddigi változások is igen drasztikus lépéseket kényszerítettek ki. Munkahelyeket kellett megszüntetni, az MKKSZ-nél a megszűnést vagy kilátásba helyezni, fontos érdekvédelmi szolgáltatásokat szüneteltetni vagy megszüntetni.

    Gondolom a Kongresszus egyetért azzal, hogy az MKKSZ főtitkári tisztségének ellátása főállású munkaviszony keretében célszerű. Jelenleg nincs főállású főtitkára az MKKSZ-nek, ismert átmenet miatt ez most egy kényszerű megoldásként létezik, de a jövőt illetően professzionális főállású szakszervezeti vezető kell az MKKSZ élére. Szakértők kellenek és a tagság igényt tart az érdekvédelmi szolgáltatásokra. Nem mondunk le arról, hogy megállapodjunk a kormánnyal arról hogy ez a szabály megváltozzon.

Tisztelt Kongresszus!
Kedves Kolléganők! Kollégák!

    Szakszervezeti kapcsolatainkat röviden már érintettem, de úgy gondolom, hogy külön ki kell térni a konföderációs kapcsolatainkra. Az MKKSZ alapítója és kezdettől fogva meghatározó szervezete a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának. Az elmúlt két évtizedben egyetlen eseményt, vagy alkalmat sem lehet olyat találni, amelyben az MKKSZ és a SZEF kapcsolata valamilyen kritikus tartalmat jelentett volna. Jó értelemben véve elkötelezetten és az egység feltétlen híveként (természetesen olykor kritikus szereplőként) veszünk részt a konföderáció tevékenységében. Nemcsak azért, mert immáron közel tíz éve az MKKSZ főtitkára egyik választott tisztségviselője is a SZEF-nek, hanem azért is, mert elemi érdekünk a közszolgálat többi szakszervezeteivel való akcióegység és összehangolt munka. Nem dicsekvés azt állítani, hogy számos esetben méretünket, anyagi, emberi és más erőforrásainkat meghaladó módon vesszük ki részünket a közös munkából, soha nem törekedtünk valamilyen hegemón szerepre.

    Szakszervezetünk mindig is egy un. gyűjtőszakszervezet volt, tehát közalkalmazottakat, (igen kis számban fegyveres, rendvédelmi dolgozókat) köztisztviselőket, kormánytisztviselőket és munkavállalókat egyaránt képviselt. Ennek ellenére nem tudtuk oldani azt a görcsöt, mondhatnám turáni átkot, ami jellemzi SZEF-en belüli elfogadottságunkat, vagy elutasítottságunkat. A közalkalmazotti szakszervezetek – ma már talán nem olyan élesen mint korábban, de – a velünk való együttműködést, mint a közalkalmazottak rosszabb helyzetéért felelős köztisztviselők képviselőit mindig is elutasították.          
       
    Csak abban bízhatunk, hogy a SZEF megújult Ifjúsági Tagozata és pl. a mi ifjúsági szervezetünk, az MKKSZ Fiatalok Képviselete feloldja ezt az ellentmondást.

    Végezetül néhány gondolat nemzetközi kapcsolatainkról.

    Az elmúlt években sikerült a nemzetközi tevékenységben résztvevők körét bővíteni. A CESI Európai Akadémia rendezvényein az MKKSZ Elnökségi tagjai, OSZT elnökök, megyei titkárok vettek részt, SZEF keretek között megyei titkárok többsége és az MKKSZ Fiatalok Képviselete részt vett brüsszeli Európai Uniós tapasztalatcserén és tanulmányúton. Ott voltunk Strassburgban és Wroclaw-ban az Európai Szakszervezeti Szövetség rendezvényén.

   A legfontosabb talán mégis az, hogy az elmúlt négy évben igen rangos helyet vívtunk ki magunknak a Független Szakszervezetek Európai Szövetsége érdekvédelmi tevékenységében. Nemcsak azért, mert az MKKSZ főtitkára ezen szövetség egyik alelnöke, illetve magyarországi helyszínen is rendezett ez az európai szervezet igen kiemelkedő sikerű rendezvényt, hanem azért is, mert tevékeny részt vállaltunk az Európai Uniós szintű párbeszédben.

    Nemzetközi szervezetünk – amely önmaga is példát mutat a szakszervezeti egységből, hisz egyesült az EUROFEDOP-pal, az Európai Közszolgálati Szövetséggel – igen jelentős európai érdekvédelmi szervezetté vált, ma már hivatalosan is az Európai Unió Bizottságának szociális partnere. Számunkra a CESI európai szintű érdekvédelmi közösség, de tudni kell azt is, hogy ebbe a szövetségbe elsősorban a keresztény konzervatív értékek mellett elkötelezett Nyugat-Európai szakszervezetek vannak. Hangsúlyozom nem politikai pártok szövetségesei, hanem - ha lehet így mondani – a jobboldali értékrendek mellett elkötelezett szakszervezetek szövetsége.

   Soha nem terheltük a CESI-t sem mi, sem az eredetileg EUROFEDOP tag KSZSZ sem a hazai gondjainkkal. Továbbra is itthon keresünk megoldást  magyarországi gondjainkra. De ha a megszűnés állapotába kerülünk (és mint mondtam, közel állunk ahhoz) akkor mégis csak részletesen kell tájékoztatni a partnereket arról, hogy mi történt. (Megjegyzem jövő hónapban a CESI soros elnökségi ülésén kénytelen leszek segítséget kérni, mert a helyzetünk mint említettem kritikus.)
 
   A nemzetközi együttműködésnek fontos színtere az un. TUNED, az európai közszolgálati szakszervezetek akció egysége, amely a közszolgálati közigazgatási munkáltatók formális, (vagy informális) szervezetének az EUPAN-nak a partnere, vagy legalább is az kíván lenni. Jelen vagyunk közvetetten (a KSZSZ útján) a TUNED-ben, és ha ellehetetlenül a működésünk, akkor nyilván ezt a szervezetet is kötelességünk lesz tájékoztatni megszűnésünkről, vagy működésünk zavarairól.

Tisztelt Kongresszus!

    Ezen szóbeli referátum keretében számos igen lényeges kérdést nem említettem. Szólni kellett volna, hogy csak példákat említsek: tisztségviselőink képzéséről, belső kommunikáció helyzetéről, szakszervezeti szolgáltatásaink bővítéséről, a rétegképviseletek működéséről, nyugdíjasok védelméről, tagszervezésről.

    Úgy gondolom, hogy a beszámoló kötet az említett témákat is, de talán az egész tevékenységünket kellő részletességgel bemutatja, és hát a beszámolás akkor lesz teljes, ha ma itt a kongresszusi küldöttek saját véleményükkel is kiegészítik azt.

    Végezetül az Elnökség nevében és a magam részéről is hálás szívvel köszönöm az elmúlt négy évi együttműködést. Örülök annak, hogy egy olyan közösségben dolgozhattam, amely minden megnyilvánulását a példamutató segíteni akarás, az arra rászoruló kollégák, MKKSZ tagok helyzetének javításáért érzett felelősség jellemzett. Tettük a dolgunkat tisztességgel és jó szándékkal és soha senkit – a legkiélezettebb esetekben – sem tekintettünk ellenségnek.
A mai napon lezárunk egy nagyon fontos szakaszt a munkában. Egy korszakot! Érzékelhetően új helyzet van – és mint tudjuk – ehhez új szereplők kellenek.

    Én biztos vagyok abban, hogy ez a mai találkozás, ez a tanácskozás feltölt minket lelkierővel, erősíti magabiztosságunkat, mindenki számára kétséget kizáróan érzékelteti, hogy felkészült, hozzáértő, nyíltszívű ennek az országnak, - ennek a NEMZETNEK – a közös boldogulásáért tenni akaró (és ha hagyják) tenni tudó emberek vagyunk.

    Ennek megfelelő helyet érdemlünk egy valódi NEMZETI EGYÜTTMŰKÖDÉSI RENDSZERBEN, ahol a jövőben ugyanúgy mint eddig munkánk vezérlő elve a HITELESSÉG ÉS SIKERESSÉG lesz.
Kívánom, hogy így legyen! Köszönöm figyelmüket.