Kapunyitási pánik: jönne az Y generáció, ha lenne hova

„Ezek a fiatalok csak a telefonjaikat nyomkodják” – elemzi manapság röviden a helyzetet sok szülő. A huszonéveseknek viszont e (alapvetően törvényszerű) konfliktus mellett egy sokkal nagyobb problémával is meg kell küzdeniük: a bizonytalan gazdasági helyzet és a rohamos technikai fejlődés miatt már nem tudnak évekkel előre tervezni, ez pedig rányomja a bélyegét mindennapokra, kapcsolatokra, álláskeresésre. Kapunyitási pánik – ez az az Y generáció talán legnagyobb problémája – olvasható a HVG-ben.

   „Közönyösek, cinikusak, elkényeztetettek és csak magukkal törődnek. Kik ők?” Ha ezt a kérdést egy rejtvényfüzetben találjuk leírva, akkor érdemes megnézni a kiadás dátumát. Manapság már az 1996 után született fiatalok, azaz a Z generáció tagjai hallgathatják ezeket a jelzőket, de néhány éve még az Y-ok (1980 és 1995 közöttiek) kapták a címkéket az eggyel idősebb generáció közösségétől. Clive Thompson, a Wired újságírója még korábbi darab, ő az X generációnak nevezett ’65 és ’80 közötti születésű csapatban játszik, és ebben a cikkébenazt írja, hogy ők pont ugyanezeket voltak kénytelenek hallgatni a világháború után született „baby boomerektől”.
 
   A „bezzegrégenezés” egyáltalán nem egy adott generációra jellemző sajátosság, sokkal inkább az öregedés egy nagyon markáns jele. Éppen csak a fiatalok szekálásának tárgya változik: most okostelefon- és Facebook-függők a gyerekek, az Y-ok a számítógép elől nem tudtak mozdulni, az X-ek a tévé meg a walkman rabjai voltak, és így tovább.
 
  A fent említett Wired-cikk egyszerű algoritmussal írja le, miből fakad ez az állandó generációs rés: az éppen aktuális középkorúak egyszerűen megijednek a köztük és a huszonévesek közt lévő kulturális különbségtől. Régen minden jobb volt, ugye. Az ötvenes években Amerikában szenátorok szólaltak fel a fiatalokat gyilkolásra buzdító képregények ellen, a nyolcvanas évek szülői a walkmanben látták a gyereküket antiszociális zombivá alakító démont, később pedig a tévé, a filmek, a videojátékok, az internet és az okos-cuccok váltak a világ összes erőszakának első számú felelőseivé.
 
   Nemes Orsolya Y generáció-kutató szerint a szomszédos nemzedékek között fennálló frusztráció egyik legfőbb oka az, hogy nemcsak más időben, de mintha egy másik idősíkon is nőttek volna fel. Ekkora különbség szülő és gyermek között talán a hatvanas évek óta nem volt, amikor a világháborút megjárt felnőttek forgatták szemeiket a hajukba virágot tűző hippi kölykökre. Most a kütyük jelentik a választóvonalat fiatal és nem annyira fiatal között.
 
   Teljesen más helyzetben vannak azok, akiknek gyerekkoruk szerves része volt az egyre gyorsabb ütemű technikai fejlődés, mint azok, akik húsz-, harmincévesen találkoztak először számítógéppel, az okostelefonok berobbanása idején pedig már negyven körül jártak. Ami az egyiknek egyértelmű, azt a másiknak úgy kell megtanulni – így sokszor mintha nem is egy nyelvet beszélnének.
 
   Márpedig valahogy meg kell tanulni együtt élni, ugyanis 2020-ra várhatóan a munkaerőpiac felét a két legújabb felnőtt generáció, az Y és a Z tagjai teszik majd ki – erre pedig a munkáltatóknak is érdemes felkészülni. Amíg a korábbi generációkban a többség úgy lépett ki a piacra, hogy az első munkahely lesz az utolsó, addig az X generáció már 2-3, az Y pedig 6-7 állásban gondolkodik élete során. Ez vélhetően abból a bizonytalanságérzetből fakad, amit a gazdasági világválság okozott – amikor sok fiatal végignézte, ahogy szüleiket, idősebb ismerőseiket több tízéves munkaviszony után bocsátották el.
 
   Kérdés, hogy egyáltalán mikor lépnek ki a piacra. A lifelong learning, vagyis az egész életen át tanulás ideája egyre szélesebb körben terjed az Y-oknál, az újabb és újabb diplomák hajhászása pedig gyakran ahhoz vezet, hogy 25-30 évesen még a szülőkkel élnek. Ennek két jól megfigyelhető eredménye van a munkapiacon: a túlképzettség és az alulfizetettség. Soha nem volt még annyi fiatal a felsőoktatásban, mint az utóbbi években, a trendi szakokon végzett hallgatók egy része azonban nem tud elhelyezkedni, mert egyszerűen nincs szükség ennyi értelmiségire. Ez aztán nyilván ahhoz vezet, hogy olyan, gyakran kétkezi munkákat is kénytelenek elvállalni, amikhez adott esetben nem kell 2-3 diploma. 


   Azért gyorsan tegyük hozzá, hogy a diplomával rendelkezők még így is sokkal nagyobb eséllyel kapnak végül munkát, mint a képzetlenebb kortársaik. Hogy mennyire tévút e probléma a „menjetek inkább szakinak, mint diplomásnak”-képletre redukálása, arról itt olvashatunk bővebben.
 
  Az előző generációk tagjai húszévesen már általában tudták, milyen jövő áll előttük. Az iskola után egyből volt munka, rövidesen pedig a családalapításon, a lakás- és autóvételen is túlestek. Ezzel szemben ma egyre később szülnek a nők (Magyarországon átlagosan 31-32 évesen), a saját lakás helyett sokan albérletről albérletre vándorolnak, a tanuló fiatalok pedig egyenesen szoronganak attól, hogy kilépjenek a piacra, mert félnek, nem lelik meg azt a helyet, ahol megtalálnák önmagukat – vagy legalább egy olyat, ahol egy bizonyos összegért megéri gürcölni. Ezért inkább maradnak a tanulásnál és a szülők támogatásánál. Tari Annamária, aki 2010-ben írt könyvet az Y generációról, ezt a jelenséget halasztott gyerekkornak, vagy másképpen „legalizált egérútnak” nevezi.
 
   Egy másik fontos kifejezés a „kapunyitási pánik”, ami gyakran előfordul azoknál, akiket elsősorban a pénz motivál a szakmaválasztásban. Arra ugyanis kevés fiatal gondol, hogy hiába lehet sok pénzt keresni menő közgazdászként vagy mérnökként, lehet, hogy az egyetem második-harmadik évében meg fogja unni az egészet, és szívesebben választana valami másik pályát. Ekkor pedig két lehetőség van: vagy átjelentkezik egy másik szakra, de akkor már elvesztegetett két-három évet, vagy folytatja, és magára erőlteti a szakmája kitanulását. Akkor azonban már nem fog igazán vágyni a munkára – mindkét lehetőség stresszhelyzetet idéz elő, és végső soron mindkettő kapunyitási pánikhoz vezet.
 
   Ezt az élethelyzetet dolgozza fel az HBO egyik népszerű sorozata, a Csajok (Girls), ami leírása alapján nem feltétlenül hoz lázba senkit: „a sorozat egy New Yorkban élő, huszonévesekből álló baráti társaság mindennapjait követi nyomon”. A feltűnően általános, sőt semmitmondó leírás ellenére mégis vonzóvá teszi a Csajokat az, hogy a nagyszabású cselekményszálak helyett (ne felejtsük, azon az HBO-n fut a sorozat, ahol a Trónok harca, a politikai Az alelnök, a tech-es Szilícium-völgy vagy a természetfeletti A hátrahagyottak) az olyan kis momentumokra hegyezi ki a történetét, amelyekben úgy magunkra ismerünk, hogy néha kényelmetlen nézni. Mégsem tudjuk levenni a szemünket róla.
 
   Már a sorozat legelső részében egy igazi Y-problémával kerül szembe főhősnőnk, a 24 éves Hannah Horvath, amikor szülei bejelentik, hogy nem támogatják tovább, ezért gyorsan állást kell találnia. Mármint valódi állást, ugyanis már két éve dolgozik fizetés nélküli gyakornokként egy kiadónál. Persze, amikor a főnök elé áll, és megmondja, hogy két év után ideje lenne őt felvenni, az egy pillanat alatt megköszöni a kitartó munkáját, és sok sikert kíván neki a munkakereséshez. Ezzel a felütéssel kezdődik meg az az út, amelyet leginkább három lánnyal, az elkényeztetett Marnie-val, a drogproblémákkal küzdő Jessával és az elit főiskolás Shoshannával oszt meg. Valamint egy se vele, se nélküle kapcsolatot is ápol a színészi karrierről álmodozó – de eddig csak egy antidepresszáns-reklámig jutó – Adammel.
 
   A neurotikus, önző és gátlástalan főszereplőt játszó, alakításáért Golden Globe-ot nyert Lena Dunhamet a generációja Woody Allenjének szokás nevezni, és ez egyáltalán nem áll messze a valóságtól. A sorozatban íróként, rendezőként és színésznőként is szerepet vállaló, még mindig csak 28 éves nő egyfajta terápiának használja a kábelcsatornától kapott lehetőséget, és négy évadja húzódó önvizsgálatot tart, ami nemcsak a művészcsaládba született Dunhamről, hanem a környezetéről és generációjáról is fájdalmas titkokat fed fel. A Csajokat néha egyenesen rossz nézni, de pont azért, mert ennél életszerűbb, igazabb sorozat nem nagyon készült még fiatalokról. Ahogy a Bűnök és vétkek vagy Férjek és feleségek című Woody Allen-filmek sem számítanak éppen kellemes néznivalónak, mégis a legendás filmes legjobb alkotásai közé tartoznak.
 
  Nem hiába van még ma is műsoron a Csajok, pedig a generációs témájánál fogva a nézettségi adatai nincsenek az egekben. A kapunyitási pánik a huszonévesek egyik legfontosabb problémája. A társadalmi-gazdasági helyzet bizonytalan, a hihetetlen sebességet öltő technikai fejlődés miatt pedig bármelyik pillanatban jöhet valami, amit ma még el sem tudunk képzelni, mégis megváltoztathatja az egész életünket. Ebben a környezetben pedig lehetetlen húsz-harminc, vagy akár csak öt-tíz évre előre tervezni, ahogy az előző generációk tették.
 
   De ez nem azt jelenti, hogy az Y generációnak nincs jövőképe. Egyszerűen csak a jövő jelentése változott meg. Nemes Orsolya szerint ma már fél-egy évre előre sem lehet gondolkodni, ezért egy lehetősége van a fiataloknak: mindig a következő nagy hegyet kell megmászni.
 
Forrás: HVG