Nagy-Britannia: a megbánt nagyvonalúság

Az Európai Unió tíz évvel ezelőtti keleti bővítését díszes fogadással ünnepelte a brit kormány a Jack Straw vezette külügyminisztérium londoni épületének báltermében. A szónokok szívből üdvözölték az újonnan uniós taggá vált nyolc közép- és kelet-európai országot, és mindenki sok sikert kívánt az új EU-gazdaságokból érkező munkavállalóknak.

   „Látványos hiba volt” - ezt is Jack Straw akkori brit külügyminiszter mondta, csak közel tíz évvel később. A jelenleg ellenzékben politizáló Munkáspárt egyik legtekintélyesebb veteránja azt a döntést jellemezte így, amellyel a korabeli Labour-kormány az átmeneti korlátozások lehetőségéről lemondva, azonnal megnyitotta a brit munkapiacot az A8-országok - „Accession 8”, vagyis a nyolc frissen felvett keleti EU-tagállam - polgárai előtt.

    Választókerületének lapja, a Lancashire Telegraph által nemrégiben közölt cikkében Straw úgy fogalmazott, hogy a lemondás a bevándorlási korlátozásokról „jó szándékú politika volt, amelyet elfuseráltunk”.

    A Tony Blair vezette akkori munkáspárti kormány valóban alaposan mellélőtt az új keleti EU-tagállamokból várható beáramlás előrejelzésével. A brit belügyminisztériumi korabeli előrejelzése évi 5-13 ezerre taksálta a keletről érkező munkavállalók számát, hivatalos becslések szerint azonban a bővítés óta összesen 1-1,5 millió keleti EU-polgár települt le tartósan Nagy-Britanniában, és volt olyan év, amikor negyedmillióan érkeztek.

    Ennek a balul sikerült prognózisnak a megítélésében ma már nincs vita a Munkáspárt és a kormányzó Konzervatív Párt között.

    David Cameron jelenlegi brit miniszterelnök néhány hete - Straw szóhasználatát még egy kicsit tovább erősítve - „monumentális hibának” nevezte, hogy a Munkáspárt vezette előző brit kormány nem élt az átmeneti bevándorlási korlátozások lehetőségével.

    A bevándorlás mára a brit belpolitika gyakorlatilag első számú vitatémájává vált, és ez a legfőbb hivatkozási alapja az unión belüli szabad munkaerőmozgás korlátok közé szorítását szorgalmazó, jobb- és baloldalról egyaránt rendszeresen hallható brit politikusi megnyilvánulásoknak.

    Ezen az sem változtat, hogy a brit gazdaságnak makroszinten igen jót tett a keleti bevándorlás.

    Az egyik tekintélyes londoni elemzőház, a Centre for Economics and Business Research (CEBR) korabeli becslése szerint csak a lengyel munkavállalók - akik az új tagállamokból érkezők kétharmadát tették ki - már a bővítés utáni első két évben Liverpool városáéval egyező pótlólagos vásárlóerővel bővítették a keresletet a brit gazdaságban, úgy, hogy közben a bérinfláció alacsony maradt.

    Mikroszinten is számos kedvező változást volt érzékelhető. A háztartási szakmunka ára Nagy-Britanniában például a keleti EU-bővítés előtt az aranyéval vetekedett, egy-egy bonyolultabb szerelésért a kivonult szakember - időtől és felhasznált anyagtól függően - akár 500 fontot (190 ezer forintot) is elkért.

    Ráadásul a kisipari szolgáltatói piac nem volt kínálati: a szakemberhiány miatt nem a fogyasztó, hanem a szakma diktált, árban, feltételekben, vállalási határidőkben egyaránt. Ebben hozott üdítő változást a keleti EU-munkavállalók szinte kultikus őstípusává, egyben élő fogalommá vált „Polish plumber”, vagyis a lengyel vízvezeték-szerelő, aki az addig megszokott árak feléért-harmadáért dolgozott, és napi 24 órában hajlandó volt azonnal a helyszínre vonulni a korábban általános két-háromhetes vállalási határidők helyett.

    Mindemellett hirtelen lett elég buszsofőr is a brit nagyvárosokban, a sokszoros munkadíjak reményében tömegesen Kanadába, Ausztráliába, Új-Zélandra - a gazdag angol ajkú egykori gyarmatokra - költöző angol fogorvosok által hátrahagyott űrt jórészt magyar szakemberek töltötték be, és a keletre terjeszkedő fapados légitársaságok személyzetének tagjai körében is egyre gyakoribb volt a magyar, cseh, lengyel szó.

    Ennek az idilli hangulatnak vetett véget a Nagy-Britanniát 2008-ban elérő súlyos recesszió, amely hosszúsági és mélységi rekordot döntött, és amelyet a gazdaság azóta sem hevert ki.

    A brit statisztikai hivatal (ONS) éppen e héten megerősített becslése szerint a brit hazai össztermék (GDP) a pénzügyi válság előtt mért legutóbbi csúcs és a 2009 közepén elért mélypont között 7,2 százalékot zuhant - ez időarányos negatív rekord -, és jóllehet a brit gazdaság már öt negyedéve folyamatosan növekszik, a hazai össztermék reálértéken számolva még mindig elmarad a recesszió előtti szinttől.

    Ebben a helyzetben a közhangulat hamar a keleti EU-munkavállalók ellen fordult, amit a közvélemény-kutatások következetesen jeleznek, és a politika igyekszik e választói hangulatváltás nyomába eredni.

    E kérdésben nincs nézeteltérés a politikai arénában egymást egyébként nemigen kímélő konzervatívok és munkáspártiak között.

    A konzervatívok vezette brit kormánykoalíció az utóbbi hónapokban sorra jelentette be az EU-polgárok nagy-britanniai munkavállalási feltételeinek szigorítását, és az unión belüli szabad munkavállalás egész rendszerének korlátozását is követeli.

    Ed Miliband, a Munkáspárt jelenlegi vezetője a London Business School üzleti főiskolán elmondott minapi beszédében maga is szükségesnek nevezte a hét évben maximált átmeneti időszak rendszerének felülvizsgálatát, különösen azt, hogy az egyes tagállamok saját hatáskörben dönthessenek a korlátozások időtartamának meghosszabbításáról.

    Tíz évvel az EU-bővítés után tehát ismét konszenzus van a brit bal- és a jobboldal fő pártjai között, csak éppen ellentétes irányú, mint 2004 májusának ünnepi hangulatában, amikor az egyre súlyosabb munkaerőhiánnyal küszködő brit gazdaság - amelyben a jelenlegi 6,9 százalék helyett akkoriban 3,8 százalék volt a munkanélküliek aránya - szinte felmentő seregként üdvözölte a képzett kelet-európai munkavállalókat.