Ön is rabszolgákkal dolgoztat

Ön megvenne egy kiló banánt 400 forintért, ha tudná, hogy csak 16 forintot kap meg az árból az a munkás, aki a gyümölcsöt fáradságos munkával megtermelte? Ha szokott banánt venni, akkor rendszeresen ezt teszi: egy fejlődő országbeli banántermelő az Európában eladott banán fogyasztói árának átlagosan legfeljebb négy százalékát teheti zsebre a munkája ellenértékeként (miközben például az uniós importvám 12 százalék) – olvasható a Népszabadságban.
 
  De nem csak az osztozkodás méltánytalan: a termelők gyakran az egészségükkel, olykor pedig az életükkel fizetnek azért, hogy mi olcsó banánt ehessünk. A világ banánforgalmának háromnegyedét néhány nagy társaság ellenőrzi. A munkásaik (nem alkalmazottak, hanem idénymunkások) a banánföldeken laknak összetákolt kalyibákban. „Otthon” vagy a földeken gyakran lepermetezik őket, vegyszeres vizet isznak, vegyszeres táplálékot fogyasztanak.
 
  A munkaegészség-ügyi szabályok betartása túlságosan megdrágítaná a termelést. A fair trade banán esetében a dolgozóknak jutó árrész négy helyett a tíz százalékot is elérheti, ami még mindig nem sok, de mégis: több mint kétszeres béremelést jelent. A kakaót – egyebek között a csokoládé alapanyagát – Nyugat-Afrikában gyakran rabszolga-, illetve gyermekmunkával termelik meg, vagy a kettő kombinációjával: rabszolgának eladott gyerekekkel. Őket általában nem nagyvállalatok, hanem (a mi fogalmaink szerint) kis családi gazdaságok adják-veszik és foglalkoztatják. A gyermekrabszolgák utánpótlása szinte kifogyhatatlan. Ha valaki kíváncsi a morbid részletekre: a kakaóültetvények tipikus gyermekmunkásai sokszor a térségben milliószámra rendelkezésre álló AIDS-árvák közül kerülnek ki, és a munkaerőköltségek így alig befolyásolják a kakaó árát.
 
  A mostani áremelkedéseket főleg a kakaóültetvények és a farmerek kiöregedése okozza. (Mindkettő összefüggésben áll azzal, hogy a munkáskéz szinte ingyen van: korábban a kakaótermesztés családi munkamegosztásban zajlott, most viszont megszakadt a tudásátadás és a generációk közötti együttműködés, a kakaófarmerek relatíve gazdag gyermekei nem akarnak bajlódni a kétkezi munkával.) A jelenség korántsem elszigetelt: aki szereti a csokit, biztosan evett már olyan édességet, amelyhez rabszolgamunka tapadt.
 
  Vagy ott van a kávé, amely az érintett államokban az olaj után az egyik legnagyobb üzlet (és – ugyancsak a kőolaj mögött – a világkereskedelem második legfontosabb terméke). A kávébiznisz szintén nagybirtokokon, minimális fizetésért dolgoztatott napszámosok munkájára épül, akik – például jól dokumentált módon Guatemalában – munkatáborokra emlékeztető körülmények, a rabszolgasággal határos „munkafeltételek” között művelik a kávécserjét, anélkül hogy a puszta életben maradáson túl bármi hasznuk lenne a kávékereskedelemből.
 
   Az előbbiekhez képest mindenképpen nagy szó, hogy Angliában minden harmadik, a gazdag és felvilágosult Svájcban minden második banán a fair trade – magyarul méltányos kereskedelem – keretében jut el a fogyasztókhoz. A fair trade eredendően az egykori gyarmattartók vezeklése a saját gyarmataik lakosságával való bánásmódért. Azt mondják, a kiindulópont és a modell amerikai jótékonysági egyletek kezdeményezése volt, amelyek piaci szempontból irreálisan magas áron vásároltak kézműves termékeket a rezervátumokban élő indiánoktól. Ez nagyon hasonlít ahhoz, amit a brit Oxfam csinált: a szervezet adományboltjaiban a XX. század ötvenes éveitől háborús menekültek által készített dísztárgyakat is lehetett kapni, szintén emelt áron.
 
   A modell mindig ugyanaz: vásárlás a piaci ár fölött, de nem a kereskedői extraprofit végett, hanem valamilyen morális megfontolásból.
 
  Ténylegesen fair trade-nek először Michael Barratt Brown nevezte a hasonló tranzakciókat 1993-ban egy londoni konferencián, és ugyanő írta meg a Fair Trade: Reform and Realities in the International Trading System című alapművet is. A dátum ismeretében akár büszkék is lehetünk rá, hogy Magyarországon, egészen pontosan Pécsett a 90-es évek közepén – tehát az elsők között a világon – már működött egy „fair trade shop”. Igaz, nem sokáig, mert a kínálat akkor még egy kicsit előreszaladt a kereslethez képest.
 
 Magának a fogalomnak az lenne a lényege, hogy a kereskedő hosszú távú szerződéseket köt, és olyan árban állapodik meg a termelővel, amely valóban fedezi az előállítás anyagi és munkaráfordításait, figyelembe véve a releváns szociális és környezeti szempontokat is. A kulcsfogalom a fentebb már említett árprémium: többet fizetünk egy termékért a piacilag indokoltnál, mert olyasmit kapunk az ártöbbletért, aminek nem piaci, hanem morális értéke van. Konzervatív közgazdászok éppen ebből az irányból szokták támadni a fair trade-et, mondván: „elkényelmesíti” a termelőket, mert olyasmiért is fizet nekik, aminek nincs valódi ára.
 
   Csakhogy ilyenkor a közgazdaságtan egyik alaptételével szállnak vitába, amely azt mondja ki, hogy egy termék árát mindig az határozza meg, mennyiért lehet eladni, és sosem az, hogy mennyiért lehet előállítani. (Egyetlen példa, hogy a látszólagos ellentmondást föloldjuk: egy rózsadombi ház padlásán ugyanannyiba kerül beépíteni a tetőteret, mint Kőbányán, ám a rózsadombi tetőtéri lakást mégis sokkal drágábban tudjuk eladni, mint az ugyanakkora költséggel kialakított kőbányait.) És ténylegesen van egy réteg – még szűk, de lassan azért bővül –, amelynek tagjai hajlandók többet fizetni azért a tudatért, hogy a csokihoz, amelyet esznek, nem gyerekrabszolgák termelték a kakaót, és a napi kávéjukat nem kényszermunkások szüretelték – amit egyébként a legnagyobb márkák legdrágább termékeinél sem lehet kizárni.
 
   Márpedig a fair trade áruk esetében a fogyasztók hajlandók többet fizetni akár az ugyanolyan ízű, ugyanolyan beltartalmú termékért is, ha garantálják nekik, hogy így etikusabb. Kanyarodjunk vissza még egy kicsit a kávéhoz, amely a legnépszerűbb fair trade árucikknek számít. Az „etikus” kávé importőre (a magyar is) közvetlen kapcsolatban áll a termelővel, s ellenőrizni tudja egyrészt a termesztés és általában a munkavégzés körülményeit, másrészt pedig azt, hogy az ártöbblet valóban eljut-e a lánc végére. Az árakról nehéz pontos információt szerezni, inkább az arányok érdekesek.
 
  Két éve az Organo Gold kávé magyar importőre publikálta azt az adatsort, amely szerint a termesztők 2,77 dollárt kapnak a fair trade kávé kilójáért, miközben a hasonló kategóriájú „etikátlan” arabica kávé 1,5-2 dollárért cserél gazdát (nem a végfogyasztói, hanem a termelői árakról beszélünk). A hozzáértők szerint a kávébab, illetve az őrölt kávé az ültetvénytől a Tescóig úgy százötvenszer cserél gazdát, és minden esetben emelkedik egy kicsit az ára, de csak az első eladásból kap pénzt a termelő. A 80-as években még a kávépiac forgalmának közel egyharmada a kávétermesztő országokban maradt, ma viszont ez az arány nem éri el a tíz százalékot sem.
 
  Egy háromszáz forintért mért feketéből jó esetben harminc forint kerül vissza Elefántcsontpartra vagy Szomáliába, és talán kilenc forint jut el a termelőig. Az ár, vagyis a kávéért kapott pénz csak az egyik, de nem az egyetlen fontos kérdés a fair trade rendszerben. Az sem mindegy például, hogy mit áldoznak fel a termel(tet)ők a kávétermesztés érdekében. A legnagyobb erdőirtónak számító ötven ország háromnegyede nagy kávétermesztő. Régebben a kávé jól megfért az erdőkkel. A természetes állapotú erdők szélén hagyományosan kialakult egy kávétermesztési „védőzóna”, ahol a kávécserjék vették át az aljnövényzet szerepét – merthogy a kávé alapvetően az árnyékban érzi jól magát.
 
  Csakhogy a nagyüzemi termelők a munkások mellett a természetet is szeretik kizsákmányolni, így ma már egyre több a napon termő – kevésbé jó minőségű, de nagy hozamú – kávéfajta, és ezek termesztéséhez bátran ki lehet vágni az erdőket. A fair trade kávé viszont továbbra is árnyékban terem, és nem csak az ínyenceknek. A McDonald’s, a Starbucks és a Dunkin’ Donuts vendégei is kávézhatnak etikusan. És ugyancsak fair trade kávét kortyolnak például a Párbeszéd Magyarországért nevű zöldpárt Paulay Ede utcai irodájában (úgy tudjuk, az ízéért nem mindenki lelkesedik, de mégsem merült fel soha, hogy valamilyen „hagyományos” kávét vegyenek).
 
 Ilyet isznak – az Oxfam kávéját – a Tudatos Vásárlók Egyesülete (TVE) központjában is. Gulyás Emese, a TVE társalapítója szerint Magyarországon a fair trade-nek nincs még valódi gazdasági súlya, de a fair trade mozgalom és értékrend – vagyis az a szándék, hogy az ellátási láncban keletkező értéket méltányosan osszák meg, és ne a termelő járjon a legrosszabbul, aki a lánc legalján helyezkedik el – nagyon is jelen van. A fair trade áruk – főleg a csoki és a kávé – a bevásárlóközpontokba is eljutottak. Vannak erre specializálódott kis- és nagykereskedők, aki pedig elégedetlen a még viszonylag szűk választékkal, Ausztriából a fair trade termékpaletta teljes választékát behoz(at)hatja.
 
  Egyelőre a nagyvilágban sem a fair trade dominálja a kereskedelmet. A részesedése megállt két-három százaléknál (az említett svájci banán ritka kivételnek számít), és továbbra is jobbára csak speciális termékkörökre – főleg kávéra, kakaóra, banánra, szárított gyümölcsre, csokoládéra, pamutra – terjed ki. Berlinben nemrég fölállítottak egy automatát, amely elvben kéteurós pólókat árul, a gyakorlatban viszont egy rövidfilmet is levetít a reménybeli vevőnek arról, hogy hol és hogyan készülnek a filléres divatcikkek.
 
  A végén persze lehet vásárolni, de dönthet úgy is a fogyasztó, hogy nem kéri a gyerekmunkások által óránként 13 centért, napi 16 órás műszakokban varrott pólót, hanem a két eurót inkább adományozásra költi.
 
  A nálunk elsőként a 444.hu portálra fölkerült videó tanúsága szerint a többség az adományozást választotta, ami egészen addig át is melegíti a szívet, amíg el nem olvassuk az egyik kommentben, hogy a sokkal drágább divattermékeket – a Nike sportcipőtől a Gucci táskáig – sokszor ugyanúgy, ugyanott gyártják.
 
  A fair trade magyarországi története – az első, elszigetelt próbálkozásokat leszámítva – nagyjából tíz évet ölel fel, és látványosan a 2005-ös Globfeszten indult be, ahol (az azóta Akvárium névre keresztelt Gödörben) már külön standja és kávézója volt az etikus áruknak. Akik ott voltak a kezdeteknél, azt mondják, hogy – mivel Magyarország sosem volt igazi gyarmattartó ország – a magyar fogyasztók sosem éreztek felelősséget a fejlődő országokban dúló szegénységért.
 
  Nálunk a fair trade kezdetben inkább divat, illetve Nyugatról beszivárgó fogyasztási minta volt. Most, hogy az igény és a jelenség is tömegesebb, már nagyobb szerepe van a felelősségtudatnak, ez viszont a kínálatot is kezdi átalakítani: a magyar fogyasztóknak az is fontos, hogy a magyar termelők jobban járjanak. A fair trade egyik fő erénye és munkamódszere a termelési-ellátási láncok lerövidítése. Így lehet elérni, hogy a fogyasztói ár minél nagyobb hányada a termelőé legyen. Ez pedig Magyarországon belül is működőképes, még ha nem hívják is feltétlenül fair trade-nek. Az alapelv bárhol meghonosítható, hiszen a problémák ugyanazok, inkább csak a jogi környezet más: Magyarországon az EU-hoz képest például viszonylag erős szabályok védik a termelőket az erőfölényükkel tisztességtelenül visszaélő forgalmazókkal szemben.
 
  A fejlődő országokhoz képest itt (legalább) vannak környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi, munkavédelmi stb. hatóságok, létezik minimálbér – a harmadik világban sokszor ezeket mind a fair trade-nek kell pótolnia. A legizgalmasabb kísérletek a láncrövidítés, a termelők és a fogyasztók közvetlen összekapcsolása területén zajlanak. Idetartozik például a közösségi mezőgazdálkodás. Itt nem csak a budapesti közkertpróbálkozásokra gondolunk.
 
  Például az aprócska Máriahalom központjában is van egy bekerített földdarab, ahol jelentkezés alapján mindenki kaphat művelésre egy aprócska parcellát. Vagy ott van a „részvételi minőségbiztosításnak” nevezett kezdeményezés, amikor összetartó közösségekben egyes különösen aktív fogyasztók működnek önkéntes, de nagyon hatékony minőségellenőrként.
 
  Ebbe a körbe tartozik a YouTyúk (www.youtyuk.hu) is, ahol nem videókat lehet megosztani, hanem tyúkokat örökbe fogadni. A boldog tyúk természetesen a háztáji termelőnél marad, a napi friss, háztáji tojás viszont az örökbefogadó és finanszírozó gazdáé lesz. Van olyan őstermelő, aki több mint 300 örökbe fogadott tyúkot gondoz így, winwin alapon: neki biztos jövedelmet, a városi embernek pedig egészséges és finom tojást hoz a YouTyúk havonta tyúkonként nagyjából kétezer forintért. Hasonló szisztémával tej/tehén és malac/sertéshús relációban is próbálkoznak már. És valójában az összes helyi – termékhelyi – piaci kezdeményezésnek köze van a fair trade-hez.
 
 Az igazán etikus, vagyis a termelőt kedvezményező, az elosztás ökológiai lábnyomát pedig minimalizáló vásárlást az jelenti, ha a szükségleteket a fogyasztóhoz legközelebb próbáljuk meg kielégíteni. Egy dobozos gyümölcsjoghurtnak és a csomagolásának az előállításához, valamint a kereskedelmi hálózaton belüli utaztatásához negyvenszer annyi energia kell, mint amennyi az adott joghurt energiatartalma!
 
  Ez, ha végiggondoljuk, nemcsak etikátlan, hanem tökéletesen irracionális is. A Csalogány utcában persze nem lehet kávét termeszteni, de fair trade kávé már arrafelé is kapható. Mindig (vagy majdnem mindig) van más, etikusabb választás.
 
A fair trade alapelvei
1. Növeli a termelők jövedelmét és életszínvonalát azáltal, hogy javítja a piacra jutás esélyeit, megerősíti a termelők szervezeteit, jobb árat fizet az árukért, és hosszú távú kereskedelmi kapcsolatra törekszik a termelőkkel.
2. A hátrányos helyzetű termelők, különösen a nők és az őslakosok fejlődési esélyeit növeli, valamint védelmet nyújt a gyermekek kizsákmányolása ellen.
3. Tudósít a nemzetközi kereskedelem kistermelőket sújtó káros következményeiről annak érdekében, hogy a fejlett világ fogyasztói vásárlóerejüket jó célokra használhassák.
4. Megteremti a kereskedelmi partnerség jó példáját a párbeszéd, az átláthatóság és az emberi méltóság tiszteletben tartásának előtérbe helyezésével.
5. Kampányol a hagyományos nemzetközi kereskedelem szabályainak és gyakorlatának megváltoztatásáért.
6. Védelmezi az emberi jogokat a társadalmi igazságosság, a környezetbarát tevékenységek és a gazdasági biztonság előmozdításával.
 
Így működik
 
  Az EU-ban használatos négy méltányos kereskedelmi védjegy a Max Havelaar, a Transfair, a Fairtrade Mark és a Rättvisemärkt. A védjegyet odaítélő szervezetek mind az FLO (Nemzetközi Fair Trade Címkéző Szervezetek) tagjai. Az odaítélési kritériumokat a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) és az ENSZ Agenda 21 (környezetvédelmi akcióprogram) ajánlásaival összhangban, termékenként határozzák meg. A termelők és kereskedők jelentkezhetnek ezeknél a szervezeteknél, hogy jogot szerezzenek a fair trade védjegy használatára.
 
  A jogot akkor nyerik el, ha az odaítéléssel foglalkozó ügynökség megbizonyosodik arról, hogy a fejlődő országokban élő termelőktől importált áruk megfelelnek a termelésre és marketingre vonatkozó méltányos kereskedelmi alapelveknek. A megfelelő termelőket és importőröket felveszik a nemzetközi fair trade nyilvántartásba. A méltányos kereskedelemből származó termékeket forgalmazni kívánó kereskedőknek bejegyzett forrásoktól kell vásárolniuk, és saját üzletvitelükben is meg kell felelniük a vonatkozó vizsgálati követelményeknek. A fair trade védjegyezési eljárások költségeit az importőrök és kereskedők által fizetett forgalomarányos illetékekből fizetik. A fair trade címke azt igazolja, hogy a termelési és marketingfolyamatok megfelelnek a méltányos kereskedelem kritériumainak.
 
Forrás: Népszabadság