Fiatalkori munkanélküliség
Feleslegesen erőltetjük a duális szakképzést?
Írta: Szakszervezetek.hu
Közzétéve: 2014. augusztus 31. vasárnap, 18:35
Közzétéve: 2014. augusztus 31. vasárnap, 18:35
A számok azt mutatják, hogy a válság ideje alatt a fiatalok munkanélküliségi aránya a tipikusan duális szakképzést működtető országokban romlott kevésbé. Ez alapján vajon Magyarországon is szükséges a duális képzés magyarországi fejlesztése? Horn Dániel oktatásgazdász a portfolio.hu oldalán ezt a kérdést járja körül.
A 2008-as válság egyik súlyos következménye a fiatalok munkanélküliségi arányának jelentős növekedése volt. 2010 második negyedévére az OECD-n belül a 15-24 évesek munkanélküliségi aránya majdnem 6% ponttal növekedett, ez több mint kétszerese a 24-54 évesek 2.5% pontos növekedésének. Magyarországon ezek a számok még magasabbak, de az arány itthon is ugyan ilyen rossz: 7,5% pont feletti a fiatalok és 3% pont feletti a felnőtt népesség munkanélküliségi arány növekedése 2008 és 2010 között. A fiatalok munkanélküliségi aránya a tipikusan duális szakképzést működtető országokban (Németország, Ausztria, Svájc) sokkal kevésbé romlott. Ez a tény felszínesen vizsgálva azt a következtetést engedi sejtetni, hogy a duális szakképzés, vagyis a szakképzésen belül az iskolai elméleti képzés és a vállalati gyakorlati képzés integrációja (párhuzamossága), elősegítheti a fiatalok munkanélküliségének csökkentését. Azonban szigorúan vett oksági kapcsolatot a duális képzések és a fiatalok munkaerőpiaci sikeressége között egyelőre senki nem tudott bemutatni. Ráadásul úgy tűnik, hogy a duális szakképzés bevezetése egy olyan országban, ahol a vállalatok nem elég elkötelezettek a vállalati szakképzés mellett, illetve ahol a vállalati stratégiák egyelőre inkább a rövid semmint a hosszú távról szólnak, nem feltétlenül szerencsés.
Az OECD Jobs for Youth kiadványa is azon állítás mellett kardoskodik, ha nem is ennyire leegyszerűsítő módon, hogy a szakképzés közbeni vállalati tanoncképzés illetve a duális képzések egyéb típusai elősegíthetik az iskolából a munkaerőpiacra történő átmenetet. A tanoncok és a vállalatok is többféle módon profitálhatnak egy ilyen képzésből. Egyrészt a tanulók így tulajdonképpen hamarabb lépnek be a munkaerőpiacra és így az iskolából való kilépés összecsúszik a munkaerőpiaci belépéssel, ami csökkenti mindkét fél kockázatait (a tanulónak a munkanélküliségi kockázatát, a vállalatoknak a tényleges munkaerő felvételnél az új munkaerőben rejlő kockázatokat). Másrészt egy jól megszervezett képzéssel a tanoncok valóban használható és naprakész tudást szerezhetnek, olyat, amit gyakorlati tapasztalattal nem, vagy csak alig rendelkező tanároktól kevésbé szerezhetnek meg. Végül a vállalatok számára is megérheti egy ilyen rendszer hiszen, ha feltesszük, hogy az állam vállalja a képzés költségeinek valamekkora hányadát, akkor a képzés alatti termelés még a vállalati profitot is növelheti (feltéve, hogy egy nem duális rendszerben is képezni kell az újonnan felvett munkaerőt, aminek a képzési költségeit a vállalat maga állja).
Természetesen az OECD által bemutatott legtöbb empirikus adat ennek az érvelésnek nem mond ellent. Ezekben valóban az látható, hogy a duális képzést működtető, illetve a fiatalok tanulás alatti munkavállalását kifejezetten támogató országokban (pl. Kanada) a legtöbb fontos, a fiatalok munkavállalását mutató mérőszám jobb, mint a nem-duális oktatási rendszerű országokban. Ehhez azonban az akadémiai közönségnek írott szakmai összefoglalók nagytöbbsége hozzáteszi, hogy jelenleg még nem nagyon létezik olyan tanulmány, amely meggyőzően bizonyítaná, hogy a duális képzés valóban csökkentené a fiatalok munkanélküliségi esélyeit (Lásd pl. Wolter, Stefan C., and Paul Ryan. 2011. “Apprenticeship." In , edited by Stephen Machin Eric A. Hanushek and Ludger Woessmann, 3:521 - 576. Handbook of the Economics of Education. Elsevier.). Attól még, hogy az országok egy csoportjában a fiatalok munkaerőpiaci statisztikái kedvezőbbek, nem jelenti azt, hogy az adott országok intézményi szerkezetének átvétele automatikusan javítja majd az adaptáló ország megfelelő statisztikáit. Előfordulhat, hogy van olyan változó, amelynek a figyelembe vétele alapvetően változtatja meg a két tényező együtt járását.
Tegyük fel például, hogy történelmileg csak olyan országokban alakult ki tanoncképzés, ahol a közjóban vett gondolkozás, illetve az egyén vagy az adott vállalat közjóhoz való hozzájárulásának legitimitása már régóta elfogadott. Ahol a vállalatok elkötelezettek a vállalati tanoncképzés eszménye mellett, és megfelelő minőségben képzenek tanoncokat, akkor is, amikor épp nincs szükségük új munkaerőre (Dustmann, Christian, and Uta Schönberg. 2012. “What Makes Firm-Based Vocational Training Schemes Successful? The Role of Commitment." American Economic Journal: Applied Economics 4 (2): 36-61. doi:10.1257/app.4.2.36.). A vállalati tanoncképzés ugyanis nem egyértelműen leszabályozható. A tanulói szerződések, amelyek a tanoncképzések szükséges velejárói és meghatározzák mindhárom fél (az iskola, a tanuló és a vállalat) feladatait, olyan mértékben komplexek, hogy betartatásuk szinte lehetetlen. Senki nem tudja ellenőrizni, hogy egy tanonc valóban használható tudást kap-e az adott vállalatnál, vagy csupán alibi munkákat végeztetnek vele. Vagyis ha egy vállalat úgy van rákényszerítve a tanulók szakmai gyakorlati képzésére, hogy valójában nem elkötelezett az ügy mellett, könnyedén adhat olyan feladatokat a tanoncoknak, amely hosszú távon mindkét félnek kevesebb hasznot hajthat, de a jelenben sokkal kisebb költséggel is jár ("Söpörd fel az udvart fiam!").
Vagyis, nem kizárt, hogy épp azokban az országokban lesz sikeres a duális képzés ahol a vállalati tanoncképzés "benne van a levegőben", ahol a cégek elkötelezettek a tanoncképzés iránt. Ilyen tipikusan a német illetve az osztrák oktatási rendszer, ahol már a jelenlegi tanulók nagyszülei is, sőt azoknak a szülei is tanoncok voltak, és ahol a vállalati szféra jelentős hányada működtet vállalati tanműhelyt a tanoncok képzésére. Azokban az országokban, ahol ilyen elköteleződés nincs, a vállalatok sokkal nagyobb valószínűséggel fognak "potyautazni", vagyis minimálisra csökkenteni a képzési ráfordításaikat és inkább egy egyszeri felvételi szelekcióval kiválogatni a megfelelő jelölteket, remélve, hogy a többiek már elvégezték a szükséges képzést. Így a legrosszabb esetben is csak ugyanazt a képzést kell majd elvégezniük, amit a tanoncképzés alatt végeztek volna, de itt már biztosan a saját munkavállalójukat képzik, és nem valaki másét. Ha mindenki ugyanígy gondolkozik, akkor senki nem fog a tanoncképzésbe fektetni.
Magyarországon jelenleg nem feltételezhetünk egy általános elköteleződést a vállalati tanoncképzés iránt. A Corvinus Egyetem Versenyképesség Kutató Központjának legfrissebb 2013-as eredményei szerint például a vállalatokban nem, vagy alig folyik képzési-, továbbképzési tevékenység. 2013-ban az ez irányú költés a személyi kiadások alig több mint két százaléka volt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincs olyan vállalat, amely ne képzene tanoncokat. Azonban az is biztos, hogy nincs hivatalos kimutatás arról, hogy a vállalati tanoncképzés milyen minőségű. Nem tudhatjuk, hogy a jelenleg is képző cégek mennyire a tanoncok jövőbeli termelékenységének a növelését vagy mennyire a saját jelenbeli költségeik csökkentését tűzik ki célul. A rendelkezésre álló adatok alapján inkább azt mondhatjuk, hogy ez utóbbi (vö. Horn, Dániel. 2014. “A szakiskolai tanoncképzés rövid távú munkaerő-piaci hatásai" Közgazdasági Szemle LXI. szeptember).
Az eddigi, a tanoncképzés eredményességét vizsgáló tanulmányok túlnyomó többsége az országok között, vagy adott esetben országon belül, de iskolatípusok között figyeli meg a tanoncok és a nem-tanoncok iskolából a munkaerőpiacra történő átmenetét. Magyarország azon ritka kivételek közé tartozik, ahol adott iskolatípuson belül, azaz a szakiskolán belül, a tanulók egyszerre végeznek vállalatnál vagy az iskolán belül szakmai gyakorlati képzést. A Tárki-Életpálya felvétel lehetővé teszi, hogy a szakiskolásokon belül megfigyeljük az iskolában és a vállalatoknál szakmai gyakorlati képzést végző tanulók az iskola befejezését követő munkanélküliségi esélyeit. A felmérés adatai segítségével figyelembe lehet venni a tanulók számos egyéni tulajdonságát (családi hátterét, iskolai osztályzatait, az országos kompetenciamérésen elért eredményeit), az adott képzés iparágát illetve a helyi munkaerőpiac jellemzőit is. Vagyis össze lehet vetni egy adott tanonc tanuló munkaerőpiaci esélyeit egy másik ugyanolyan egyéni jellemzőkkel bíró szakiskolás nem-tanonc tanulóval, akik ráadásul ugyanabban az iparágban és megyében tanulták a szakmájukat. Az adatok alapján közvetlenül a júniusi végzés után a tanoncok valamelyest nagyobb arányban (20%) lesznek munkavállalók, szemben azokkal, akik az iskolában végezték a szakmai gyakorlatukat (12%). Ez a különbség azonban a következő hónapban már kisebb (29% illetve 23%) és statisztikailag sem szignifikáns, és egy évvel a végzés után pedig szinte eltűnik (48% és 45%).
Amellett, hogy elszörnyülködünk azon, hogy a szakiskolás tanulók munkavállalási esélyei milyen elképesztően alacsonyak közvetlenül a végzés után, ami feltehetően a szakiskolai képzés általános gyengeségei miatt van így, észrevehetjük, hogy bár a tanoncok hajszálnyival jobb esélyekkel indulnak, a különbség nemhogy nőne a két csoport között, de még csökken is. A tanoncok esetében is elképesztően alacsony kezdeti munkavállalási esélyek illetve a különbségek csökkenése miatt azt lehet feltételezni, hogy sem a szakiskolai képzés általában, sem ezen belül a jelenlegi magyar tanoncképzés nem képes felkészíteni a tanulókat a munkavállalásra.
Ha elfogadjuk, hogy egy jól működő duális képzési rendszerhez elkerülhetetlen a vállalati szféra elköteleződése a tanoncképzés iránt, illetve azt a tényt, hogy jelenleg a magyar szakiskolai szakképzés, illetve ezen belül a tanoncképzés képtelen kielégíteni a piaci munkaadói igényeket, inkább kellene a tanulók alapkészségeinek növelésére fordítani az erőforrásokat, semmint a duális képzés magyarországi fejlesztését erőltetni.
Forrás: portfolio.hu